50.rész Itt az idő

Hello Darlings! :) Ismét itt vagyok, de az előző résznél megleptetek azzal, hogy csak két kommentet kaptam. Nem szoktatok ilyen csendesek lenni, azért nagyon elcsodálkoztam. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet nem tetszett nektek a rész, ezért nem írtatok. Nem is beszélek többet, remélem ezzel a résszel jobban a kegyeitek közé fogadtok, nekem tetszik, de ez lényegtelen! 

Jó olvasást és vigyázzatok magatokra továbbra is! <3

                                                                                               Have a nice day: Fanny 

                             ** Ashley Roberts **

Az eső kint szakadt, mint Londonban annyiszor tette, ezért beszorultunk a házba és jobb elfoglaltság híján Disney meséket néztünk a kislányommal. Zayn stúdiózott a srácokkal, Miranda vásárolni volt, ezért ők nem tudtak velünk gyönyörködni Arany haj selymes hajában, Hamupipőke elragadó bájában és a Kis hableány mesés tenger alatti életében. Az utolsó hónapomban jártam, a szívem alatt egy kislány cseperedett, ezért elég nehézkesen tudtam ülni a kanapén a pocakom miatt. Zoe oldalamhoz bújva és teljesen elbűvölve nézte a mesét, ahogy én is tettem, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy nagyobbik lányom hangjára a még hasamban lévő lányka erősen az oldalamba nyomta valamelyik végtagját. Szívem szerint egy hatalmasat felakartam volna kiabálni, mert nem volt valami jó érzés, de inkább nem tettem, mert attól nem lett volna semmivel sem jobb. 

- Kicsim - szólítottam meg halkan Zoe-t, mire egyből felém intézte pillantásait. - Tedd ide a kezecskédet - mutattam a hasamra, mire törökülésbe ült és úgy tett, ahogy mondtam.
Szó nélkül érzékelte kezeivel, ahogy testvére rugdalta a has falamat, amit mosolyogva néztem. Amióta tudta, hogy testvére lesz, megállás nélkül kérdezte, hogy mikor foghatja vagy puszilgathatja meg, ami kérdéseire előszeretettel válaszoltunk apjával, mert örültünk, hogy ennyire várta a húgát. Mindig arról beszélt, hogy mennyire fogja szeretni, vigyázni fog rá és ő lesz a világ legjobb nővére. Mikor ezeket mondta, az arcomra hatalmas mosoly kerekedett és Zayn-hez bújva kezdtem el pityeregni. Tudtam, hogy így lesz, mert Zoe akármilyen kicsi is volt, nem beszélt hülyeségeket, a szavai többségét komolyan gondolta.
- Érzi, hogy itt vagyok? - nézett rám nagy szemeivel és teljesen kíváncsian.
- Igen, mert már az érintésedből felismer - hajoltam oda fejéhez és egy nagy puszit hagytam rajta.
Nem mondott semmit csak elmosolyogta magát és apró mancsait továbbra is testvére kuckóján hagyta, amiben már kilenc hónapja növekedett. Élvezet volt nézni, ahogy rajongását nem titkolta és csillogó szemekkel, nagy mosollyal simogatta a hasamat.
- Szeretlek, Anya - jelentette ki halkan és kezével átölelve derekamat hozzám bújt.
- Én is téged, Csillagom - mosolyodtam el és védelmezően fogtam közre apró testét. - Te vagy nekem a mindenem - suttogtam fülébe és simogatni kezdtem selymes haját.
- Ha megszületik a tesóm, akkor már nem fogsz annyira szeretni, mint most - jelentette ki, mire minden mozdulatomban megálltam és kértem, hogy nézzen rám.
- Gyere - noszogattam, hogy üljön az ölembe, amit nem szabadott volna, de akkor nem igazán érdekelt. - Te vagy az első lányom, Zoe. Azért, mert lesz egy húgod az nem azt jelenti, hogy a szeretetem fogyni fog. Ugyan úgy te leszel a kicsi hercegnőm, aki reggel egy hatalmas nagy puszival üdvözöl, akire mindig számíthatok és akit megvédhetek. Lehet, hogy a testvéreddel fogsz osztozni a szeretetemen, de arról szó sem lesz, hogy őt jobban fogom szeretni - simogattam puha arcát és egy kósza tincsét a füle mögé tűrtem. - Nem lesz különbség köztetek, esetleg annyi, hogy te nagy vagy, ő meg pici lesz. Ne beszélj butaságokat, mert azt tudod, hogy nem szeretem - csíptem meg az orrát somolyogva, mire halkan felkuncogott. - Szeretlek és ezen semmi nem változtat, rendben? - néztem rá ellent mondást nem tűrő tekintettel, mire óvatosan bólintott és mellkasomra hajtotta a fejét.
Még hátát simogattam és puszikkal halmoztam el arcát, addig elaludt. Nem igazán csinált ilyet, a délutáni alvást kifejezetten utálta, ezért meglepett, hogy néhány perc alatt már az álom világban volt. Óvatosan lefektettem a kanapéra és annak a támláján helyezkedő pléddel betakartam, hogy jobbat aludjon. Nehézkesen keltem fel addigi helyemről és a konyhába csoszogtam a mamuszba bujtatott lábaimmal. A borús idő végett a helyiségbe homály volt, ezért felkattintottam a kapcsolót, hogy mindent mrgvilágítva jobban lássak. Egész terhességem alatt rengeteg almát ettem, az volt a mindenem és aki jött hozzánk a gömb alakú gyümölcsöt soha nem felejtette el. A konyha asztalon helyezkedő kosárkából kivettem egyet, majd az egyik székre leülve, jó ízűen majszolni kezdtem. A hasamban lévő baba megállás nélkül mocorgott és az eddigieknél is jobban fájt az előttem lévő nagy domborulat, ami régebben még lapos volt. Szerettem kismama lenni, élveztem a várandóság minden percét, de a fájdalmat és a nehézkes mozgást rosszul viseltem, még ha nem is mondtam senkinek. A lábaim ugyan olyan vékonyak voltak, de nehezebben tudtam szedni őket a bennem növekvő lányom miatt, fáradékonyabb voltam és ha már a kelleténél gyorsabban mentem, úgy kapkodtam a levegőt, hogy majd' megfulladtam. A félig elfogyasztott gyümölccsel a kezembe lépkedtem oda a hatalmas ablakhoz, amin ha kinéztem a szomszéd udvarát láthattam. Az eső tovább áztatta a várost, de a mellettünk lévő házban lakó kisfiút ez nem zavarta. Zsömle színű kiskutyájával előszeretettel játszott, lábait gumicsizmába rejtette és a testét védő esőkabát megakadályozta azt, hogy elázzon. Vidáman szaladt, nyomában a kis állattal, amin nem tudtam nem mosolyogni. Akaratom ellenére Zoe jutott az eszembe, ő is pont ilyen volt, imádott az esőben játszani, amit Angliában nem volt nehéz megtennie. Amióta várandós voltam, azóta Zayn vagy Miranda ment ki vele az udvarra szaladgálni, amit bántam, mert én is kint szerettem volna velük lenni. Férjem szinte minden lépesemet figyelte és ha valamit nem engedett, azt nem is volt szabad megcsinálom. Télen nem mehettem ki hógolyózni, ősszel nem hempereghettem a lehullott levelek sokaságában és nyáron, a kánikulában még a medencébe se mehettem bele. Féltett és azt elfogadtam, mert jól esett, hogy törődött velem.
- Szia, Szépségem! - hallottam meg Miranda hangját, mire egyből megfordultam tengelyem körül és figyeltem a nőt, akinek a kezei tele voltak a boltban vásárolt dolgokkal.
- Szia! - lépkedtem oda hozzá, az alma csutkát kidobtam a kukába, majd kivettem a kezéből az egyik szatyrot.
- Tedd csak le! - emelte fel egy kicsit a hangját, mire megálltam cselekedeteimben.
- De... - kezdtem el ellenkezni, de csak próbáltam, mert félbe szakított, mint általában.
- Semmi de! - nézett mélyen a szemembe. - Majd én elrendezek mindent, azért vagyok - tette fel a pultra a kezében tartott dolgokat, miközben beszélt, ahogy én is eltávolítottam kezeim közül az abszolút nem nehéz szatyrot.
- Nem a csicskánk vagy, Miranda - sóhajtottam fel és megráztam a fejemet. - Mindent te csinálsz, már azt se tudom megmondani, hogy mikor főztem utoljára - emeltem fel a kezeimet maga tehetetlenül.
- Nem baj - rántotta meg a vállát nem törődöm stílusban, amiről tudta, hogy mennyire nem szerettem, ha csinálta.
- Miranda Stole! - szóltam rá, mire mosolyogva rám kapta a tekintetét.
- Ashley Malik! - utánzott, mire csak megforgattam a szememet és leültem a márvány pult előtt álldogáló székek egyikére.
- Vettél Zoe-nak gumi cukrot? - tereltem a témát, mert úgy gondoltam, hogy jobban tettem, ellene nem győzhettem volna.
- Igen - nevetett fel. - Maci formájú és gyümölcsös, amit a kis hölgy óhajtott - tette elém a nagy zacskó édességet és mellé a kedvenc mandulás csokimat. - Rád is gondoltam - kacsintott és a hűtőhöz ment, hogy beletehesse az oda való ételeket.
- Zayn-ek hoztál rántott csirkét a Nando's-ból? - érdeklődtem ez felől is, mert az emlegetett személy kérte, hogy hozassak neki.
- Igen. Niall is ott volt, vagy három zacskó kaját vett - kacarászott, miközben egyen súlyozott a kezében lévő dolgokkal, hogy el ne ejtse.
- Jellemző - nevettem el magam én is és magamhoz vettem a nekem szánt csokit. - Remélem magadnak is vettél valamit! - figyelmeztettem, mert mániája volt, hogy saját magát valahogy elfelejtette.
- Nem vettem semmit, mert mindenem meg van, ami kell - adta meg a megszokott választ, mire én is megszokottan felhorkantottam, amin csak nevetett.
- Te tényleg borzasztó vagy, Miranda! - hagytam rá a dolgot és miközben beleharaptam a csokoládéba, leimádkoztam magam a székről és inkább kiléptem a konyhából, magára hagytam a művész nőt.
Próbáltam óvatosan közlekedni és csendre bírni a csoszogó hangot kiadó lábbelimet, de felesleges volt, mert ahogy a kanapé mellé értem, Zoe már ébren volt és oldalra fordulva nézte a tévét. Ami helyen nem is olyan régen ültem, ismét elfoglaltam és lányom apró lábait ölembe véve kezdtem el nézni én is mesét, ami nem más volt, mint az Aladin. Régebben én is sokat néztem meséket, de amióta ez a tündéri kislány velünk volt, rendszerint rászoktam. Mikor unatkoztam betettem az egyik lemezt a DVD-be és egy nagy tál popcornal vagy más rágcsálni valóval az ölembe néztem a rajz filmet, akár egy kislány.
- Sokat aludtam? - illetett meg szavaival a fekvő angyalka és hosszú, sötét pillái mögül engem figyelt.
- Nem, csak egy kicsit szunyókáltál - simogattam meg pléden keresztül csinos lábát, mire halványan elmosolyogta magát és újra figyelmébe kerítette a számára egyik kedves Disney meséjét.
Nem beszéltünk többet, belemerültünk a mese filmbe és kizártuk magunk körül a világot. Kis idő elteltével az vettem észre, hogy lányom mellém kuporodott, fejét oldalamhoz tette és fél kézzel a hasamat fogta. Ezután nem tudtam mást nézni csak őt és mosolyogni. Ilyenkor jutott eszembe Carly, az anyja. Amióta velem volt Zoe csak csodálni tudtam és gyönyörködni benne. Annyira aranyos és védtelen kislány volt, hogy nem lett volna szívem bántani semmiféle képen. De az anyja aljas módon eldobta magától csak, hogy modellkedni tudjon. Ilyen emberekre mondtam azt, hogy undorító. Amikor ez a pici lányka a szemembe nézett, minden gondom, mérgem elszállt és ahogy hozzám bújt, megszeretett és anyának szólított, ez csak tetőzte a dolgot. Nem lehetett nem szeretni. Nagyot sóhajtva hajoltam fejéhez, amin egy apró csókot hagytam, mire rám nézett, felült és ő is ugyan így tett és édesen megpuszilt. Hirtelen felindulásból mellkasomra hajtottam fejét és erősen öleltem magamhoz. Minden gesztust, amit intézett felém, az egész lényemet boldogsággal töltötte el.
- Anya? - szólított meg halkan, mire eltoltam magamtól és figyelmesen vártam, hogy beszéljen tovább. - Kimehetek az esőbe játszani egy kicsit? - meresztett rám boci szemeket, amiknek soha nem tudtam ellenállni, ahogy apjának se, mert ő is sokat csinált így, ha valamit akart.
- Esőkabát, gumicsizma megvan? - ültettem az ölembe és mosolyogva beszéltem hozzá.
- Igen, fent van a szobámban mind a kettő - bólogatott hevesen és lelkesen beszélt közben.
- Ha Miranda ki megy veled, akkor igen, kimehetsz - simogattam meg az arcát, mire felnevetett.
- Megyek, megkérdezem tőle - szállt le óvatosan combjaimról, ami megmosolyogtatott. - Még valami - torpant meg és tengelye körül megfordulva újra rám nézett. - Miranda vett nekem gumi cukrot?
- Igen, betette a szokásos helyre - kuncogtam el magam kérdése miatt.
- Legalsó fiók, amire azt hiszi, hogy nem tudom minden édességemet oda teszi? - döntötte oldalra fejét, amit kiengedett haja hűen követett a mozgásban.
- Pontosan - válaszoltam szórakozottan és figyeltem, ahogy tapadójában, kinyúlt felsőjében és a lábán lévő macis mamuszban lépkedett a konyhába.
Néhány percig egyedül ültem a kanapén, de a mese már nem kötötte le az érdeklődésemet és mivel Zoe az udvarra tartott, ezért kikapcsoltam a tévét, majd én is abba a helységbe mentem, ahova nem olyan rég lányom is. Ahogy meglöktem az ajtót éles hangokat hallottam és egyből tudtam, hogy Miranda és Zoe már megint összekaptak valamin.
- Zoe Malik, tedd vissza vagy elfenekellek! - beszélt ellentmondást nem tűrő hangon a nő, de lányomat nem zavarta, tovább matatott a titkos fiókban és kereste a számára vett édességet.
Nem szóltam közbe csak lazán az ajtófélfának dőltem és hallgattam a vitájukat, ami majd nem minden nap megtörtént, akár többször is. Valahogy nem értettek szót egymással, még is szerették a másikat, nem is kicsit. Miranda úgy érezhette, hogy a családunkban van három gyermeke, mivel a kora miatt azok lehettünk volna. Sajnos neki nem született se fia, se lánya, ezért mindig figyeltünk arra, hogy éreztessük vele, sokat jelentett nekünk és szerettük.
- Néhány darabot, légy szíves, Miranda - rázta meg a lányka a kezében lévő nagy zacskó cukrot, de a nő továbbra sem tágított.
- Nem, Zoe! - emelte fel mutatóujját és közelebb ment hozzá, hogy elvegye tőle azt, amit nem szabadott kibontania. - Vacsora előtt nem eszel ilyen kütyüket, mert az ételt megint ott fogod hagyni a tányérban! - próbálta arra bírni, hogy nem eszik semmiféle macit, lehetett az édesség vagy igazi, nem érdekelte.
- Kérlek! - görbítette le száját a kislány, mire a mérges nő sóhajtott egyet és legyintett.
- Úgy se azt csinálod, amit mondok, akkor nem mind egy? - rázta meg a fejét bosszúsan, majd rám nézett. - Tiszta apja - forgatta meg szemeit, belőlem pedig kitört a nevetés, mert férjem is éppen ilyen makacs volt. 
- Anya, szabad ennem belőle? - lépkedett mellém lányom és félkezével átölelte a derekamat. 
- Igen, de csak pár darabot - simogattam meg buksiját, mire bólintott egyet és leült az asztalhoz, hogy kiválogassa a számára tetszetős macikat. 
- Téged miért bír megkérdezni? - háborodott fel ismét a barna hajú nő és szét tárta kezeit. 
- Mert az anyja vagyok? - kérdeztem vissza somolyogva, amire egy szép grimasz volt a válasz. - Komolyan, Miranda néha rosszabb vagy, mint Zoe - ráztam meg a fejem nevetve.
- Ezzel inkább nem szállok vitába, pedig tudnék - emelte fel védekezően a kezeit és visszament a gázhoz, hogy megkavarhassa a fővésben lévő ételt.
- Tessék - találtam magam mellett ismét Zoe-t és kezembe adta a zacskót, amiben a cukrok foglaltak helyet. 
- Köszönöm - simítottam végig kezén. - Mennyit vettél ki belőle? - vontam kérdőre összehúzott szemekkel.
- Ha jól számoltam, hat darabot - mosolygott rám angyalian. - Megyek megkeresem az esőkabátomat és a gumicsizmámat - indult el, de kezét megfogva maradásra bírtam. 
- Megkérdezted Miranda-t, hogy kimegy-e veled? - vontam fel szemöldökömet, mire sóhajtva megrázta a fejét, miszerint nem. - Akkor sipirc és engeszteld ki valahogy az öreglányt - kacsintottam rá, mire arcára mosoly kerekedett és úgy tett, ahogy mondtam. 
- Miranda? - lépett a gáztűzhely előtt álló nő mellé, aki bólintott egyet, hogy folytassa, haragudott a lányra, nem is kicsit. - Kijössz velem az udvarra játszani az esőbe? - nézett rá nagy szemekkel, mire a kérdezett minden cselekedetében megállt, csípőre tette kezeit és úgy intézte minden figyelmét a leányzónak. 
- Miért mennék ki veled játszani? - kérdezett vissza, mire Zoe nem tudott válaszolni csak lehajtotta a fejét. - Soha nem fogadsz nekem szót, olyan, mintha a falnak beszélnék.
- Bocsánat - kért elnézést lányom a dadájától, akinek arca egyből megenyhült és leguggolt elé. - Többet nem csinálok ilyet - folytatta lesütött szemekkel, ami engem is mosolygásra késztetett. 
- Megbeszéltük, de akkor tényleg így legyen - csípte meg pofiját mosolyogva Miranda, mire lányom megölelte. - Mindjárt készen vagyok a vacsorával, addig öltözz fel - utasította és a lánynak nem is kellett több, villám gyorsan szaladt el mellettem, utána pedig a lépcsőkön.
- Nem tudok rá haragudni - rázta meg a fejét maga tehetetlenül és a fa kanál újra a markában volt. 
- Meglehet, de az is benne van a pakliban, hogy te is imádsz az esőben lenni - léptem oda mellé és figyeltem, ahogy a finom illatú ételt kavargatta. 
- Igaz - adott a szavaimra, majd elzárta a gázt. - Kész is - csapta össze a kezeit és a konyharuhát felakasztotta a fogasra. - Jól vagy? - váltott hirtelen témát, amit nem tudtam mire vélni. 
- Persze - bólintottam egy aprót. - Csak annyi a baj, hogy egyre jobban fáj a hasam - húztam el a számat, miközben ő figyelmesen hallgatott. 
- Vigyázz magadra, Drágám, most már bármelyik pillanatban megszülethet a kicsi - adott a homlokomra egy nagy puszit. - Ma is sokat mozgolódott? - mosolyodott el és megsimogatta a hasamat. 
- Ajaj! Főleg mikor meghallotta a nővére hangját - nevettem el magam és hátra söpörtem a szemembe lógó tincseket. 
- Nagyon jó testvérek lesznek, már előre látom - simogatta meg az arcomat hosszú ujjaival. 
- Remélem - tettem kezeimet domborodó testrészemre és enyhén simogatni kezdtem. 
- Anya! - hallottam meg lányom kiáltását, amit már vártam, mert soha, semmit nem talált. 
- Megyek! - válaszoltam én is hangosan és hátat fordítva a nőnek, elkezdtem lépkedni a lépcső felé. 
A korlátot erősen markoltam és óvatosan szeltem a fokokat, nem úgy ment az emeletre jutás, mint három vagy négy hónappal ezelőtt. Ahogy az utolsó fokot is magam mögött tudtam, fújtatva folytattam utamat, egészen a virágokkal és pillangókkal díszített, fehér ajtó felé. Nem kellett kopognom, a faszerkezet nyitva volt és ahogy átléptem a küszöböt, egyből megütköztem. Minden fele ruhák díszelegtek, össze-vissza dobálva, hol nagy, hogy kis kupacokban és csak szememmel való keresgélés után találtam meg kislányomat, aki a földön ült a és mérgelődött. Alig két perce jött fel, mégis akkora kupit csinált ennyi idő alatt, mint én egy nap leforgása után. 
- Zoe Patricia Malik! - szólítottam teljes nevén, amit csak akkor használtam, ha dühös voltam rá. - Mi tör-tént itt? - szótagoltam fojtott hangon és nem tudtam mást nézni csak azt a rengeteg ruhát, amit mindenhol fel lehetett fedezni. 
- Kerestem a csizmát és a kabátot, de nem találom - nézett rám bűnbánóan, ami nem segített a helyzetén.
- Ha kinyitod azt a szekrényt... - böktem a szobában lévő legnagyobb bútorra, ahova egyből és félve odament. - és kinyitod... - folytattam, majd úgy tett, ahogy utasítottam. - majd lenézel az aljára... - beszéltem tovább. - látod, már meg is van - tártam szét a kezeimet, mikor megláttam nála a narancssárga és kék dolgokat. - Te tetted be múlt héten - sóhajtottam fel egy kicsit lenyugodva. - Ha bejöttél az udvarról, mindent szépen a helyén szeretnék látni - mutattam körbe a szobán, mert egy olyan része sem volt, ahol nem volt valamilyen ruhadarab.
- Rendben - bólintott félősen, majd elébem lépett. - Bocsánatot kérek, Anya - emelte fel rám hatalmas, barna szemeit, amik bűnbánatosan csillogtak. 
- Nincs baj, csak rakj majd rendet - beszéltem hozzá immáron teljesen megnyugodva. - Lemegyek a nappaliba, addig ügyesen öltözz fel, lent várunk - simítottam meg a fejét, mire enyhén bólintott egyet.
Nehezen, de ismét lementem a lépcsőn és teljesen elgyengülve ültem le a kanapéra, Miranda mellé, aki már játékra készen, esőkabátban és gumicsizmában tartózkodott az ülő alkalmatosságon. Valami sorozat ment a tévében, amit teljes átéléssel és csillogó szemekkel nézett. Vicces látvány volt, ahogy a negyvenes éveiben járó nő úgy nézte a spanyol telenovellát, mint Zoe Csipkerózsikát. 
- Tetszik a csizmád - utaltam mondatommal a rózsaszín, szívecskés lábbelire, majd hangosan elnevettem magam. - Illik hozzád. 
- Szerintem is - forgatta meg a szemét bosszúsan. - Bánom, hogy hagytam veled megvetetni - fojtatta, de a végére ő is elnevette magát és szuggerálni kezdte a kislányos gumicsizmát. - Ha jobban megnézem, nem is olyan rossz - rántotta meg a vállát és tekintetét ismét a kép kockákat mutató masinára vezette. 
- Persze, hogy nem, mivel én választottam - incselkedtem vele tovább, ami az egyik legjobb időtöltésem volt, mióta nem dolgoztam és a nap huszonnégy órájából tizenötöt nem énekeltem.
- A lányodnak is választhattad volna - jegyezte meg csípősen, de pillantásával nem jutalmazott meg. - Amióta terhes vagy, nagyon szeretsz kötekedni - jelentette ki a köztudott dolgot, mire csak halkan kuncogtam. - De tudod mi a legérdekesebb? - fordult teljes testtel felém és barna tekintetét az enyémbe fúrta, majd folytatta beszédét. - Az, hogy csak velem csinálod ezt - húzta fel orrát és viccesen grimaszolt egyet, de már nem tudtam neki többet mondani, mert az emeletről hangos trappolást hallottunk. 
Lányom az eső ellen szükséges öltözékben szökdécselt le a lépcsőn, arcán hatalmas mosoly ékeskedett, amit boldogan néztem végbe. Ha ő boldog volt, akkor én is. Narancssárga eső kabátkája apró testét, még kék, virágos csizmája szintén pici lábikóit védte. Úgy festett, akár egy aranyos kis manó. 
- Mehetünk? - állt fel helyéről Miranda és egyik kezét Zoe felé nyújtotta, amit a lányka egy hatalmas bólintás közepette megmarkolt. - Ha kijössz, akkor hozz magaddal plédet és leülhetsz a teraszon az egyik székre - szólt rám, amit meg is fogadtam és az egyik fotelhez mentem, amiről levéve a nagy és meleg textilt követtem őket a bejárati ajtón kívülre. 
Ahogy Miranda mondta, elfoglaltam a helyemet az egyik fonott ülő alkalmatosságon, miközben a puha ruhadarabba bebugyolálva figyeltem őket. Hangosan nevetve szaladgáltak, minden pocsolyába beleugrottak és a lányommal játszó, felnőtt nő is úgy festett, akár egy apró óvodás. Nem érdekelte őket a szakadó eső, a hatalmas, szürke fellegek, jól érezték magukat és számukra ez volt a lényeg. Egy idő után meguntam az ülést és felállva a veranda végébe mentem, ahol a tetőről buzgón csöpögött le az eső víz.

Kezeimet a csepegő folyadék alá tartottam és élveztem, ahogy ujjaimat benedvesítették a szüntelenül csordogáló cseppek. Mosolyogva folytattam cselekedetemet, miközben figyeltem arra, hogy a pléd ne csússzon le a testemről. Zsebemből előhalásztam egy használatlan zsebkendőt, amivel pillanatok alatt szárazzá varázsoltam kezeimet, de továbbra sem ültem le, állva figyeltem a még mindig jól szórakozó párost. Tavasz volt, nem volt hideg, de a hűvös levegő kezdte csípni az arcomat, ahogy lányomnak és annak dadájának is, mert kis idő elteltével csurom vizesen, sárosan és szaporán véve a levegőt magam mellett tudta őket.
- Jót játszottatok? - hajoltam lejjebb és úgy beszéltem Zoe-hoz, akinek arcocskája piros és maszatos volt. 
- Igen - válaszolt lelkesen, majd hozzám akart bújni, de a mögötte álló nő nem engedte neki. 
- Most ne, mert tiszta víz vagy - mondta el cselekedetének okát, mire a kislány megértően bólintott egyet. 
- Lefürödhetek? - nézett rám nagy szemeivel lányom, mire mosolyogva bólintottam egyet és kinyitva a nagy, fa ajtót előre engedtem.
Ügyesen levetette koszos lábbelijét, kabátját a segítségemmel felakasztotta a fogasra, majd elindult az emelet felé. Ami lábaimon voltak mamuszok, azokat rajtuk is hagytam, mert nem lépkedtem sárba, nem voltak piszkosak, de Miranda csizmája tocsogott a sárban, ezért az előszobába hagyta vizes esőkabátjával együtt. 
- Kicsim - szóltam lánykám után, aki már több lépcsőfokot tudott maga után, de fürgén megfordult és rám nézett. - Vidd be a pizsamádat a fürdőszobába, légy szíves - mondtam el neki a kért dolgot, mert szüksége volt rá, ha már kiszáll a kádból.
- Oké - mondta aranyosan, majd csak hűlt helyét láttam a lépcsőn, olyan gyorsan elment. 
- Te szeretnéd fürdetni? - hallottam meg Miranda hangját a hátam mögül, mire megfordultam és halványan mosolyogva bólintottam egyet. 
- Olyan régen voltam vele fürdéskor és most nincs itthon Zayn, szóval ki is használhatom a helyzetet - sóhajtottam fel, mert férjem még a fürdő közelébe se engedett, mikor lányunkat fürdette, mert félt, hogy a kilocsolt vízen megcsúszok. 
- Rendben, de csak óvatosan - figyelmeztetett, amin csak mosolyogni tudtam, mert örültem, hogy ő itt volt mellettem, ha kellett, ha nem. - A lenti fürdőben leszek, ha szükség van valamire csak kiabálj - mutatott az említett helység felé és annak irányába kezdett lépkedni. 
Több, mit öt perc eltelte után végre az emeleten voltam, ahova felérve, egyből megláttam Zoe-t, ahogy a fürdőszoba falán lévő, hatalmas tükörben igazgatta a haját. Már négy éves, kész nagy lány volt. Múlt hét pénteken, március 12-én volt a szülinapja, ami alkalmára rendeztünk neki egy bulit, amire elhívhatta az ovis barátait és mivel szép akart lenni, ezért két felé választottam a haját, oldalt feltűztem és állítása szerint úgy nézett ki, mint egy indián lány, ami nagyon tetszett neki. Azóta úgy próbálta megcsinálni a haját, de egyedül nem sikerült neki. 
Ahogy beléptem a fürdőbe, erős és rettentő kellemetlen fájdalmat éreztem a hasamba és az oldalamba, a lábaim kezdtek összerogyni, ezért a kádhoz siettem és leültem a szélére. Lányom rémülten figyelte cselekedeteimet, amint szaporán vettem a levegőt, közbe hangosan felnyögtem, mert nem bírtam elviselni azt a feszítő érzést. A lábam között valami nedves dolgot éreztem, ezért egyből oda néztem és tudatosult bennem, hogy elfojt a magzat vizem, eljött az idő, amire vártunk. 
- Miranda! - kiabáltam hangosan és kétségbe esetten. - Hívd azonnal Zayn, elfolyt a magzat víz! - tettem hozzá és kezeim közé rejtettem arcomat, miközben izzadtam, remegtem és próbáltam tűrni a még soha nem érzett fájdalmakat, amik átjárták az egész testem. 
Ezt vártuk annyira, hogy eljöjjön az idő, megszülessen a kicsi, de soha nem gondoltam volna, ha ez bekövetkezik, akkor ennyire fájni fog. A szememből hulltak a könnyek, majd hang nélkül találkoztak a fehér padlóval. Próbáltam valamit csinálni, hogy enyhüljön a fájdalom, de nem tudtam semmi jót kitalálni, ezért csak vártam és imádkoztam, hogy Zayn minél hamarabb jöjjön haza és vigyen a kórházba.

49.rész Boldogabb nem is lehetnék!

Üdvözöllek benneteket Drága olvasóim! :) Igaz, hogy nem pénteken jött a rész, mint ahogy megszokhattátok, de sajnos tegnap nem volt időm arra, hogy gép elé üljek. Ez az irományom elég hosszúra sikeredett, de nem véletlenül. Direkt írtam ennyit, mert már a vége fele járunk Ash és Zayn történetének, de az a gond, hogy nem akarom ezt! Nem akarom, hogy vége legyen, ezért az ihlet csőstül jön és nem akaródzik elfogyni. 
Száz szónak is egy a vége, remélem tetszeni fog ez a rész is, jó olvasást hozzá és ismét csak köszönni tudom, hogy ennyien támogattok! Hihetetlenek vagytok! <3
Vigyázzatok magatokra és további jó nyarat kívánok nektek! 


                           Imádlak titeket: Fanny 


U.i.: Nagy örömömre megszavaztátok, hogy legyen ráadás rész, ezért lesz 51. rész és majd csak utána jön az epilógus és az írói utószó! :)                        


Az idő ismét csak telni kezdett és már ott tartottunk, hogy California melegét élveztük és elértünk életem legfontosabb napjához, amikor összekötöm egy életre magam azzal, akit a legjobban szerettem. Zayn-el közösen megbeszéltük még a kezdetekkor, hogy itt legyen az esküvő, amit boldogan fogadtam, mert örültem, hogy újra azon a helyen lehettem, ahol évekig voltam. Már az évek során rengetegszer izgultam, ideges voltam, de annyira, mint a mai napon, még soha. A gyomrom szüntelen össze volt húzódva a hasamba, kapkodtam össze-vissza és azt sem tudtam, hogy hol állt a fejem. Régen, mikor New York-ban megnéztem a szüleim esküvői videóját, álmodozni kezdtem, hogy én is olyat szerettem volna vagy még szebbet és jobbat, elképzeltem, ahogy a hosszú, fehér ruhámba vonulok az oltár elé, ahol a szőke herceg vár. Kicsinek mindent úgy képzeltem el, akár egy mesét, de most hogy mindez kezdett megvalósulni, mindent másképp láttam. Nem szőke herceg fog várni, hanem egy fekete hajú, csillogó, barna szemű és félig arab férfi, aki a mindenséget jelentette számomra. Igaz, hogy hosszú ruhában vonulok be, de szebb nem lesz, hiszen mindenkinek más a szebb, mint nekem. Számomra az is elég lett volna, ha egy pap vár engem és Zayn-t, a szokásos beszéddel összead minket és Mrs. Malik-nak tudhatom magam. De nem így volt, mivel szeretteim elmondása szerint a kettőnk esküvője lesz a világon a legszebb, mert mi ezt érdemeltük. Nagyon hálás voltam nekik, amiért ennyire támogattak minket és ennyi mindenben segítettek.
A tengerparti házban lévő szobámba mászkáltam egy köntösbe bugyolálva, miközben már a körmömet rágtam, amit Dina nem olyan régen díszített ki csillogós körömlakkal. A lábaim már fájtak az örökös mászkálástól, de nem tudtam mit tenni, rettentően izgatott voltam. A gyönyörű, fehér menyasszonyi ruhám gondosan leterítve pihent az ágyamon, amin a beszűrődő fénytől a kövek csillogtak, a hozzá illő, szintén fehér színben pompázó cipők a parkettán foglaltak helyet, várva, hogy lábamra vegyem és használjam őket. Lábam kímélése érdekében megálltam a tükör előtt és magamat kezdtem vizslatni. A hajam makulátlanul volt megcsinálva, ami befonva és fejem búbján egy kicsit púposabban tündökölt, ezzel hosszú és dús hajamat könnyebbé varázsolva, szemeimet enyhén, mégis úgy festették ki, hogy látszódjon, igenis ki volt festve. Nem bírtam mosolyomat rejtegetni, a szemeim akár a csillagok úgy ragyogtak, orcáim ki voltak pirulva és ezt mind a boldogság tette. Jobban mondva egy férfi, aki teljes egészében magáénak tudhatta a szívemet és teljes lényemet. Még mindig magammal szemezve kezdtem el rágni alsó ajkamat, amiért vőlegényem biztos rám szólt volna, de akkor nem tehette, mert nem volt velem. Zac másik házában volt, minden férfival együtt, akik segítettek neki kicsinosítani magát, még ha erre nem is volt szükség, mert számomra ő mindenhogy sármos és sexi férfi volt. Számról az összes rúzs eltűnt, mivel legjobb elfoglaltságom továbbra is ajkam bántása volt, ezért a fürdőszobába mentem, ahol a leghalványabb kencéből ismét csillámossá varázsoltam eddig festék nélküli testrészemet. Lassú léptekkel mentem vissza a szobába és az ágy sarkára leülve, nézni kezdtem azt a ruhadarabot, amit hamarosan magamra öltök. Ujjaimmal óvatosan simítottam végig a selymes anyagon, majd a mellette pihenő hajcsatot vettem magamhoz, ami annak idején a nagymamámé volt. Még soha életemben nem láttam, nem is tudtam megismerkedni apám édesanyjával, mivel nem volt rá lehetőségem, ezért akár egy kincset úgy fogtam a gyöngyös haj díszt, ami egykoron a soha nem látott nő tulajdona volt. Tegnap adta ide a testvérem, mivel elmondása szerint, számomra már csak ennyi maradt a nagyiból és szerette volna, ha a mai napon ezzel ékesítem hajamat, amiért egy pillanatra sem elleneztem, könnyes szemekkel vettem el tőle. Visszatettem előbbi helyére a becses tárgyat, majd térdeimre támaszkodva sóhajtottam egy nagyot. A fejem zsongott a benne kavargó gondolatoktól és nem arról gondoltam, hogy Zayn vagy az én érzéseimben kételkedtem, arról szó sem volt csak féltem és izgultam. Elértem életem talán legfontosabb pillanatához, hozzá szándékoztam menni, ahhoz az emberhez, aki sok évvel ezelőtt belém szeretett és ez az érzelem nem látszott megszűnni, ahogy az én részemről sem. Ellenkezőleg! Napról-napra egyre jobban beleszerettem, nem tudtam vele betelni és mindig vele akartam lenni, ami elgondolásomat nem tudtam tolerálni, mert szeretettem. A testemet takaró, vékony selyem köntös rám tapadt, ahogy ültem kilátszottak térdeim, amiken apró köröket kezdtem el rajzolni a körmömmel. Végtagjaim remegtek, nehezen nyeltem, a gyomrom liftezett, ami már napok óta gyötört és tudtam is, hogy miért. Ez az érzés nem az izgalomtól volt, mivel más dolog játszott közre, egy fantasztikus dolog.
Az ajtón halk kopogást hallottam, ezért felkaptam a fejemet és egyből engedélyt adtam az engem kereső személynek, hogy átlépje a küszöböt. A faszerkezet lassan nyílt ki, majd megpillantottam Eleanor-t, aki pillanatokon belül a helyiségben tudta magát. A pocakja szépen növekedett, ami nem volt csoda, hiszen az ötödik hónapban járt és a benne lévő, kicsi William is rendben cseperedett. Talán egy hete tudtuk meg, hogy egy fiúcskát hordott a szíve alatt. Hosszú ruhát viselt, ami halvány rózsaszín színben tündökölt, azért a lenge anyagtól nem domborodott ki a hasa. Haja enyhén hullámosan és kiengedve omlott vállaira, ízlésesen volt kifestve a szeme, szinte tündökölt. Nem is tagadhatta volna le, hogy mennyire boldog volt, amin nem csodálkoztam, hiszen egy fantasztikus férje volt és együtt várták első gyermeküket. Nekik nem volt ilyen nagy felhajtás, mint nekünk, szűk családi körben fogadtak egymásnak örök hűséget két hónappal ezelőtt.
- Minden rendben? - szólalt meg halkan és kedvesen rám mosolygott.
- Persze - bólintottam egy aprót, majd mutattam neki, hogy üljön le mellém.
Kérésemet teljesítette és mellém szegődve megfogta a kezemet és biztató pillantásokat lövellt felém. Az évek során rengeteget változott, nem volt olyan bohókás és szelebúrdi, mint egykor. Mindent nyugodtan, meggondoltan csinált, amit valószínűleg azért tett, mert belátta, hogy felnőtt, férje volt és már lassan anyuka is. Szemei mindig csillogtak, örökös jókedv uralkodott felette és ezek voltak azok, amik nem változtak benne. Élte tovább az életét, de mint egy felnőtt, érett nő.
- Izgulsz? - kérdezte kíváncsian, mire bólintottam egyet, hogy igen, így volt. - Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Én is így voltam, de amikor megláttam Louis-t az oltár előtt, minden ilyen érzelmem elmúlt és csak a pillanatnak éltem - számolt be a vele megtörtént dolgokról, amit figyelmesen hallgattam. - Te is szereted Zayn-t, ő is téged. Ez a lényeg és nem azok, hogy milyen színű legyen a terítő vagy a szalvéta. Ez a ti napotok lesz, amit egy életen át emlegetni fogtok - beszélt boldogsággal és visszagondolással a hangjában, ami megmosolyogtatott. - Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer feleségül vesz Louis, de nézd meg... Megtette, örömmel várja a fiát, amivel még engem is meglepett. 26 éves férfi, mégis mindig bohóckodik, játszik, de itt vagyunk és szeretjük egymást. Zayn is szeret téged és lehet furcsa, hogy ezt mondom, de talán jobban, mint engem Lou - nevetett fel, miközben én csak nagy szemekkel néztem rá, mivel biztosra vettem, hogy ez nem volt így. - Te vagy a Malik fiúnak a mindene, szinte rajong érted és amikor kifejti, hogy mennyire szeret, még az én szívem is megmelegszik szavaitól - szorította meg a vállaimat enyhén és mélyen a szemembe nézett. - Egymásnak vagytok teremtve, nincs miért aggódnod - hajolt a homlokomhoz és egy apró puszit hagyott rajta.
- Köszönöm - néztem rá hálásan és óvatosan magamhoz öleltem, figyelve a pocakjára. - Mindent - tettem hozzá, mire kezei erősebben fogtak közre, ezért egy pillanatra lehunytam a szememet és élveztem, hogy az egyik legjobb barátnőm kezei között voltam.
- Amiben csak tudok segítek és mindig itt vagyok melletted - simított végig a kezemen, mikor elengedtük egymást és újra a másik szemébe néztünk. - Szólok anyukádnak, mert már lassan öltöznöd kell - állt fel a helyéről, mire mosolyogva bólintottam egyet és figyeltem, ahogy apró léptekkel elhagyta a szobát.
Percek teltek el, amíg újra egyedül ültem az ágyon, de nem sokáig, mert édesanyám egy apró kopogtatás után a szobában volt és mosolyogva figyelt.
- Kezdhetjük? - kérdezte élettel teli hangon, mire egy bólintás közepette felálltam a helyemről. - Gyönyörű ruha - vette kezei közé teljes ámulattal az említett ruhadarabot, míg én levettem magamról a köntöst.
- Igen, az - mosolyogtam rá és végig néztem teljes alakján.
Ő is mese szép volt, fehér, szűkített szoknyát, vaj színű, apró gyöngyökkel terített blúzt és egy szintén fehér, rövid ujjas bolerót viselt, amik kiemelték csinos alakját. Lábait a felsőjével megegyező színű magassarkúba rejtette, fülébe egy fél hosszú fülbevaló fityegett, haja szépen feltűzve emelte ki arca vonásait. Büszke voltam rá, hogy ő volt nekem, egy ilyen csodálatos nő, aki sok hibát követett el, de belátta és úgy szeretett, ahogy kellett. Teljes egészében az anyukám volt, akire bármikor számíthattam.
- Óvatosan - szólt rám, mikor magasba emelt kezeimen lehúzta, majd a fejemen átemelte a fehér ruha csodát és lassan testemre eresztette.
Nem volt pántja, ezért hátam mögé lépve gondosan hátamra fűzte a mai napon fontosnak számító ruhát, aminek madzagjának a húzásánál erősen rázkódtam.
- Jó lesz így? - hajolt előre anyám érdeklődve a válaszom felől.
- Igen - mosolyogtam rá. - Furcsa, hogy nehezebben kapok levegőt, mint általában - nevettem fel, ahogy ő is tette, majd elém lépett és a szoknya részét kezdte el igazgatni.
- A fátylat, majd csak az utolsó percekben adom rád, hogy addig ne zavarjon - simogatta meg az arcomat, mire gesztusát viszonozva bólintottam, ezután az ágyhoz lépkedett, ahonnan elvette a csatot, ami egyedül pihent a takarón. - Ezt mikor vetted? - mutatta fel a kezében tartott tárgyat és kíváncsi szemeket meresztett felém.
- Helena nagyié volt - mosolyodtam el halványan és egyben szomorkásan, mire lesütötte szemeit, amit furcsálltam, ezért mellé léptem. - Mi a baj? - tettem kezemet a vállára, mire könnyes szemeit mutatta felém, amitől még jobban elcsodálkoztam. - Anya...
- Semmi gond, Kincsem - törölte le kibuggyanó könnyeit. - Most nagyon büszke lenne rád és arra, hogy ilyen unokája volt, mint te - simogatta meg arcomat ujjaival. - Ez is az én hibám - rázta meg fejét, mire elé léptem, megfogtam kezeit és figyeltem, mert folytatta tovább. - Miattam van az, hogy nem tudott megismerni se ő, se a nagyapád, pedig ha csak egy képen is láttak, már akkor örömmel és csodálattal beszéltek rólad. Mindent elrontottam - szipogott fel, mire szorosan magamhoz öleltem és még azzal sem foglalkoztam, hogy a ruhát összegyűrhettem ezzel a cselekedetemmel.
- Semmi baj. Nem vagy hibás - simogattam a hátát nyugtatásképpen, mire szorítása megerősödött derekam körül. - Ne sírj, mert akkor én is fogok - mondtam halkan, mire eltávolodott tőlem, ami hirtelen érintett.
- Azt már nem! - emelte fel mutatóujját, mire elkuncogtam magam. - Ez a te napod, nem csinálhatsz ilyet! Na gyere, tegyem a hajadba ezt a szép csatot - fordított meg tengelyem körül és közvetlen a fonás mellé tűzte, amit akkor tudtam meg, mikor kezemmel kitapogattam a helyét.
Eltávolodott tőlem pár lépést és csillogó szemekkel nézett végig rajtam, ami megmosolyogtatott.
- Mese szép vagy, Életem! - beszélt halkan és lassan. - Én vagyok a világ legbüszkébb anyukája. Egy ilyen gyönyörű, elragadó és páratlan lányom van, aki ma férjhez megy - rázta meg fejét ismét, de hitetlenkedve. - Milyen gyorsan telik az idő - nyúlt a homlokához, de továbbra is mosolygott, majd ismét előttem termett és kezeimet az övéi közé vette. - Szeretlek, Angyalom! - hintett egy apró csókot az arcomra, ami rettentő jól esett.
- Én is téged, Anya! - simogattam meg hüvelyk ujjaimmal kézfejeit, ahova egyből odakapta tekintetét és boldogan figyelte tettemet.
- Örülök, hogy visszakaptalak! - emelte újra rám szemeit, de ajkai nem görbültek felfele, teljesen komolyan mondta.
- Én is! - válaszoltam halkan és ezúttal én hintettem egy puszit puha arcára.

Az idő rettentő gyorsasággal telt, ezért már csak azon kaptam magam, hogy azon a parton voltunk, ahol az esküvőt tartottuk. Egy hatalmas és fehér limuzin jött értünk, amit Niall rendelt számunkra, mivel a nőknek kijárt a kényelem, szavai alapján. Aranyos gesztus volt tőle, mindig figyelmes volt velünk. A hatalmas kocsiban anyám, Emma, Danielle, Eleanor, Dina, Patricia, a három Malik lány, Miranda, drága kislányom és én foglaltam helyet, ezáltal a nagynak bizonyuló jármű teljesen megtelt nő nemű egyedekkel. Az úton nem beszéltünk egymással csak Zoe kedves hangját hallgattuk, miközben arról beszélt, hogy mennyire boldog volt, amiért koszorús lány volt. Mosolyogva figyeltem derülő pofiját, ahogy Tricia ölében ült és lelkesen diskurált. A rajtam lévő ruha sok helyet foglalt el, ezért néhol szűkösen ültek, de nem bánták, lelkesen nyugtázták, hogy gyönyörű volt az engem fedő darab és a méretét észre sem vették. A menő jármű lassan megállt alattunk, ezért mindenki szépen sorban kezdett kiszállni belőle, én voltam az utolsó, de elég nehezen ment a mozgás, ezért a sofőr gyorsan hozzám szaladt és kezét felém nyújtva segített, hogy a kocsin kívül tudjam magam.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, amit egyből viszonzott is.
- Nagyon szívesen, Asszonyom. A csokra és a fátyla - adta kezembe az említett dolgokat, amiért egyből köszönetet mondtam neki újra.
Perceken belül a hatalmas közlekedési eszköznek nyoma veszett és csak álltunk egymást nézve. A távolból egyből megláttam a szépen kidíszített part szakaszt, a székek már a helyükön voltak, a hosszú, fehér szőnyeg egészen a pap helyéig húzódott, a virágok és díszek rendezetten foglaltak helyet. Minden rendben volt és a vendégek is ott tartózkodtak, egymással beszélgettek.
- Oda megyünk a többiekhez meg szólunk apukádnak - lépett mellém Doniya, miközben egy nagy puszit nyomott az arcomra. - Csodaszép vagy! - nézett a szemembe, miközben mondta, mire mosolyogva öleltem magamhoz és megköszöntem bókját.
A mai napon nem ő volt az első, aki mondta, de úgy véltem, hogy nem is az utolsó. Akik ezidáig velem voltak egytől-egyig ezzel a mondattal jutalmaztak mag, ami jól esett minden egyes alkalommal. Anyám pillanatok alatt fejemre függesztette a fehér és egyben átlátszó fátylat, amit még nem hajtott arcom elé, majd Emma-ba belekarolva követte a többi nőt. Egyedül lányom maradt mellettem, mivel az volt a feladata, hogy az oltárhoz vigye nekünk a jegygyűrűket. Aranyos, fehér ruhát viselt, ami hasonló volt az enyémhez, mivel pontosan olyan öltözetet akart, mint az enyém volt, de olyat nem találtunk. Ezzel is megelégedett és szépen begöndörített, feltűzött hajával, a csuklójára kötött, apró fehér rózsa dísszel, elragadó kisugárzásával úgy nézett ki, akár egy kis menyasszony.
- Anya? - nézett fel rám, miközben a kezemet szorongatta az ő apró mancsaival.
- Tessék - hajoltam le hozzá várva további beszédére.
- Én is leszek egyszer olyan szép, mint te? - nézett rám az apjáéra hasonló, barna szemeivel és kérdésétől a szívem minden zuga egy huzamra felmelegedett.
- Még szebb, Életem - simogattam meg selymes arcát mosolyogva, majd még lejjebb hajoltam és apró csókot hintettem az előbb ujjaimmal simogató részre.
Nem mondott semmit csak a szemembe nézett, aranyosan elmosolyogta magát és tovább fogta a kezemet. A távolból apám alakját pillantottam meg, ahogy sietős léptekkel közeledett felénk. Arcán egy hatalmas nagy mosoly ékeskedett, elegánsan festett, igazi sármos férfi lett belőle néhány óra alatt. Kezében tartotta a gyűrűket, amik egy apró párnán foglaltak helyet, amit majd kislányom fog odaadni a papnak.
- Szépségeim! - üdvözölt minket boldogan, mikor már előttünk állt, majd Zoe-t és engem is megjutalmazott egy nagy pusziban.
- Csinos vagyok, Nagypapa? - kérdezte meg a kicsiny lányka édes hangon apámtól, aki leguggolt elé a kérdés hallatán.
- Nagyon, nagyon csinos vagy, Angyalkám! - hintett egy puszit a homlokára, majd mellkasára vonta, miközben hajába is osztott apró csókokat. - Itt vannak a gyűrűk, amit akkor kell odavinned az oltárhoz, mikor Dina jelez neked. Mindig őt figyeld és amikor meglátod a jelet, szépen lassan vonulj végig a sorok között és add oda a pap bácsinak ezt a párnát - világosította fel a dolgokról unokáját, aki figyelmesen hallgatta végig nagyapja magyarázását.
- Rendben - bólintott egy nagyot lányom, ezért apám egy újabb pusziban részesítette, amiért mindent megértett.
- Csodálatosan festesz, Egyetlenem! - fordult felém atyám és csillogó szemekkel mért végig tetőtől talpig.
- Köszönöm, Apa! - mosolyogtam rá és egyik kezemmel belé karoltam. - Ne hagyd, hogy elessek vagy más idétlenséget csináljak - néztem rá nevetve, miután arcom elé illesztettem és megigazítottam a fátylat.
- Nem lesz semmi gond. Minden a legnagyobb rendben lesz - szorította meg enyhén a kezemet. - Büszke vagyok rád, Angyalom! Örülök, hogy te vagy a lányom! - beszélt maga elé, nem nézett rám.
- Szeretlek, Apa! - beszéltem hozzá halkan, mire mondatomra rám nézett, de úgy ahogy talán még soha, könnyes szemekkel.

**Zayn Malik**

Az egész napom arról szólt, hogy ültem, tördeltem a kezeimet és gondolkodtam. Soha életemben nem hittem volna, hogy egy olyan nőt fogok megkapni, mint Ashley. A mai napig nem tudtam felfogni és megérteni, hogy miképpen lehetett ő az enyém. A gyomrom egész nap görcsölt, a torkomon egy árva hang sem jött ki. Egyedül apám volt az, aki szóra bírt és néhány szót, még ha harapófogóval is, de kihúzta belőlem. Rengeteget készültünk erre a napra, de akkor még semmi izgalmam nem volt, ellenben most. Ott álltam az oltárnál, vártam, hogy meglássam életem szerelmét, de nem történt meg. A vendégek leültek a helyükre, csendben beszélgettek egymással, miközben én csak álltam és mereven néztem az előttem húzódó, fehér szőnyeget, aminek a végében Ashley-nek kellett volna állnia az apja kezébe karolva. Lassan vezettem tekintetemet oldalra és édesanyámra néztem, aki biztató pillantásokat küldött felém, amitől halványan elmosolyodtam. Ő volt azaz egyik személy, aki a legjobban várta ezt a pillanatot. Várta, hogy a fia teljesen felnőjön, büszke lehessen rá és reméltem, hogy az is volt. Számomra mindig is sokat jelentett a szeretteim véleménye, amiket sokszor kiabálva mondtak el, ami rosszul érintett, de ahogy nőttem egyre jobban rádöbbentem arra a tényre; hogy igazuk volt. De nem csak abban, hanem mindenben. Szemei csillogva vizslattak engem, míg én is így tettem, de én mellé rágtam a számat. Ash-nek mindig szóvá tettem, hogy ne csinálja ezt a cselekedetet, de én se voltam különb, ugyanúgy végrehajtottam ezt a műveletet. Tekintetemet ismét előre vezettem, mikor meghallottam azt a zenét, amire kislányomnak kellett bevonulnia. Aranyos ruhájával, kicsi termetével és ahogy kezében szorongatta az apró párnát, egyből mosolyognom kellett. Arcán kedves mosoly ült, akiket megismert kezével feltűnés mentesen integetett, majd amikor elébem ért, odaadta a papnak a kezében tartott tárgyat. Gyors puszit hintettem arcára, mikor barna szemeivel felnézett rám, amitől mosolya még nagyobb lett. Apró léptekkel ment Katie mellé, aki egyből az ölébe ültette, majd rám nézett és kedvesen elmosolyogta magát, amit egyből viszonoztam. A nő tejesen olyan volt, mint a lánya és minden hibája ellenére tiszteltem. Nem mindenki lett volna arra képes, hogy ennyi általa elkövetett hiba után, ismét gyermeke elé álljon és bocsánatot kérjen tőle. A szél lágyan fújt, a tenger a hátunk mögött halkan hömpölygött, mindenki, aki számított itt volt, egyedül az a nő hiányzott, akit már annyira látni és kezeim között tudni akartam. Ahogy ezen gondolkodtam a jellegzetes esküvői zene felcsendült és annak a bizonyos szőnyegnek a végén megláttam Őt. Mosolyogva fogta édesapja kezét, tekintetét mindenkin végig vezette, majd szemei rajtam állapodtak meg. Számat egyből eltátottam, ahogy lassan és megfontoltan halad felém, szemei ragyogtak, minden vonása azt mutatta, hogy boldog volt és ő maga... Gyönyörű, lehengerlő volt és még több száz jelzővel illethettem volna a szépsége miatt, de inkább nem fáradtam ezzel, mert nem találtam volna rá a megfelelő jelzőt. Áldottam az eget, amiért őt az enyémnek tudhattam és néhány percen belül ténylegesen is a birtokomban lehetett. Mindenki hátrafordulva nézte az apát és lányát, ahogy mosolyogva közeledtek az oltárhoz. 
- Vigyázz rá nagyon, Zayn! - súgta a fülembe Alex, mikor mellém ért és lánya kezét az enyémbe adta. 
- Még annál is jobban! - veregettem meg lazán a vállát, mire hálás pillantásival illetett meg. 
A vendégek ismét helyet foglaltak és csendben figyeltek, majd ahogy a pap ezt észre vette, beszélni kezdett. 
- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy Ashley-t és Zayn-t egy örök életre összeadhassam... - kezdte meg beszédét az ötvenes éveiben járó férfi, akit mindannyian megtiszteltünk figyelmünkkel. 
A világot teljesen kizártam magam körül csak a mellettem ülő, csodálatos nőt tudtam nézni, aki néha-néha rám pillantott és kedvesen elmosolyodott. Zavarát nem tudta eltitkolni, mivel arca pirosabb lett az átlagosnál és ujjaival szüntelenül babrált, amin csak somolyogni tudtam. Teljesen olyan ábrázata volt, mint amikor elsőnek közelebb kerültünk egymáshoz. Kislányos zavara egyből felszínre tört, amin nevettem volna, de akkor nem tehettem meg. Egészen addig voltak ezek a gondolatok a fejemben, amíg az előttük álló férfi hangját meg nem hallottam, amint engem szólított.
- Zayn - nézett rám zöld szemeivel a minket összeadó ember, mire tekintetemet rávezettem és nem Ashley szépségétől ábrándoztam. - Fogadod, hogy egészségben, betegségben Ashley mellett maradsz és amíg a hálál el nem választ benneteket? - tette fel kérdését, amin egy percet sem gondolkodtam, mert nem volt min, biztos voltam az érzéseimben. 
- Fogadom - mondtam ki ezt az egy szót és a mellettem lévő nőre néztem, akinek szemei úgy ragyogtak, mint még soha. 
- Ashley - nézett az említett személyre, aki figyelmesen nézett a férfira. - Fogadod, hogy egészségben, betegségben Zayn mellett maradsz és amíg a halál el nem választ benneteket? - ismételte meg kérdését. 
- Fogadom - válaszolt boldogságban úszó hangjával és barna szemei pillantásával illetett meg, miközben a pap bólintott egy nagyot. 
- Ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket! - nézett mind a kettőnkre kedvesen. - Zayn, megcsókolhatod a menyasszonyt - adta meg az engedélyt, mire nem is időztem tovább, derekánál fogva magamhoz húztam és minden érzelmemmel együtt nyomtam ajkaimat az övéire.
- Szeretlek, Egyetlenem! - váltam el tőle pihegve és homlokomat az övének döntöttem, miközben körülöttünk éljeneztek, tapsoltak és különböző dolgokat kiáltottak, de nem tudtunk velük foglalkozni csak egymással. 
- Én is téged! - nézett fel rám, miközben ujjaival arcomat cirógatta, amitől kirázott a hideg. - Mondanom kell valamit - váltott hangnemet, ami eléggé meglepett, azért én fogtam meg arcait mind a két kezemmel. 
- Baj van? - kezdtem aggódni, mire halkan elnevette magát és arcát a mellkasomba rejtette. - Ashley ne csináld ezt, mondd el miről van szó! - beszéltem hozzá halkan és kedvesen, ezért felemelte a fejét és újra rám nézett.
- Nincs gond, Zayn - sóhajtott fel és kezeimet arcáról a hasára vezette és az övéit is ott hagyta az enyémeken pihentetve. - Terhes vagyok - sütötte le szemét, mire bennem megállt az ütő és levegőt is elfelejtettem venni.

- Istenem! - ennyit bírtam kinyögni csak néztem magam elé és próbáltam felfogni azt az egy rövidke mondatot. - Apa leszek - suttogtam boldogan és csak azt vettem észre, hogy könnyeim végig csorogtak az arcomon. - Ismét apa leszek! - beszéltem hangosabban, amitől az eddig földet néző feleségem felemelte a fejét és nagy szemekkel nézett rám.
Eltávolodtam tőle és arcomat megtörölve sóhajtottam egy nagyot. Az engem néző nő meghökkent szemekkel vizslatott, mire elnevettem magam és újra kezeim közé zártam. Attól a pillanattól fogva másképp viselkedtem vele, pedig nem is olyan régen tudhatta meg, hogy a gyermekünket várta. Kezeim félve ölelték, nem akartam neki bántódást okozni. 
- Köszönöm - néztem rá a boldogságtól fejemet elvesztve, miközben mélyen szemeibe néztem. 
- Micsodát? - ráncolta össze szemöldökeit, mire arcait kezeim közé vettem és nyomta egy nagy puszit a homlokára. 
- Azt, hogy mindig és mindig boldogabbá teszel - döntöttem fejemet az övének és orrunkat összedörgöltem. 
Halványan elmosolyodott, mellkasomhoz bújt és nyakam körüli kezeivel hajamba túrt és tarkómat cirógatta. Nem foglalkoztunk senkivel, de én nem is tudtam volna csak azzal, hogy ismét apa leszek, végre Ashley a feleségem lett és hogy a kezeim között tarthattam. Mikor elköltözött Londonból soha nem gondoltam volna, hogy ismét az enyém lesz, azt meg pláne nem, hogy gyermekem is lesz tőle, aki a szerelmünk gyümölcse lesz. Boldog voltam, de annyira, mint még soha.

48.rész A lányod vagyok, Anya!

Üdvözlök Mindenkit! :) Ismét hamarabb hoztam a részt, mivel pénteken Győrbe utazom és nem tudnám feltenni. Remélem tetszeni fog és az is, ami Ashley és az anyukája között fog történni. Ismét köszönöm a támogatásotokat és kitettem egy közvélemény kutatást az oldalra, amiben az van, hogy lehet szavazni azzal kapcsolatba, hogy legyen-e ráadás rész. Aki szeretné hogy legyen az szavazzon! :)
Nem is tudok és nem is akarok többet mondani, mivel nincs szándékomban titeket fárasztani, csak még annyit, hogy jó olvasást és vigyázzatok magatokra!

                               Bye: Fanny

- Két percet kérek - nézett rám kérlelve a nő, akin nem tudom, hogy miért, de megesett a szívem.
Engem úgy neveltek, hogy tisztességes és jószívű legyek, amit mindig észben is tartottam, ahogy most is. Lehet, hogy anyám hibázott, nem is sokat és nem is kicsiket, de úgy gondoltam, hogy megérdemelt egy esélyt, hogy helyre hozza a dolgokat. Több, mint egy év telt el a találkozásunk óta és nagyon sokat gondolkodtam, többször is eszembe jutottak szavai, amit még a californiai házunkban mondott, de az volt az igazság, hogy akkor túl mérges és önfejű voltam, ahhoz, hogy néhány szó után megbocsájtsak neki.
- Gyere, menjünk fel Zoe szobájába - indultam meg a folyosó felé, miközben mindenkitől elnézést és néhány percet kértem, amit meg is értettek, hogy miért, mikor a hátam mögött lépkedő személy felé pillantottak.
Pillanatok alatt felértünk kislányom szobájának ajtaja elé, amit mikor kinyitottam, anyám szemei kitágultak és elmosolyodott. A főbb domináló szín a rózsaszín volt, ami minden kis lánynál, virágos képek, ágynemű és párnák díszítették a kis birodalmat, amit lányunk nagyon szeretett. Imádott a szobájában lenni a játékaival együtt és önfeledten játszani. A kiságya mellett lévő asztalon egy Zayn-ről és rólam készült kép foglalt helyett egy fehér keretben, amit azért kellett odatennünk, mert úgy akarta. Nagyon szerette nézegetni azt a képet, amit még akkor készítettünk, mikor a szállodai találkozás után befogadtak a fiúk és már néhány napja velük éltem. Akkoriban Harry és Louis rengeteget fotóztak, én pedig előszeretettel álltam nekik modellt különböző pózban és ruhában.
- Nagyon szép szoba - szólalt meg Katei. - Hasonlít a tiédre, ami még kicsi korodban volt New York-ban - folytatta és beljebb lépkedett a helységbe.
- Az enyémre? - lepődtem meg és követtem, majd becsuktam az ajtót, hogy senki ne tudjon minket zavarni.
- Igen - fordult felém halványan mosolyogva. - Te is éppen annyira szeretted a rózsaszínt, mint a lányod. Minden dolgot, amit vettünk neked csak abban színben fogadtál el és sokszor apáddal vagy tíz boltot bejártunk, hogy megfelelő színű szoknyát találjunk neked, ha azt szerettél volna viselni - nevetett fel halkan, amitől ajkaim felfelé görbültek, illett hozzá a jókedv.
- Most is szeretem a rózsaszínt csak már nem annyira, ahogy mondod, hogy szinte rajongtam érte - beszéltem hozzá mosolyogva, majd leültem a szobában lévő, fehér ülő garnitúrára.
- Figyelj, Kicsim - ült le mellém, miközben sóhajtott egy nagyot. - Nem akarok neked jó pofizni vagy a bizalmadba kerülni csak azt, hogy hallgass meg - simította meg a kezemet, amitől kirázott a hideg és ezt az érzést nem értettem. - Tudom, hogy mindent elhibáztam, én voltam a világ legrosszabb anyukája és emiatt rettentően szégyellem magam. Egyedül hagytalak, nem voltam az igazi anyád, de szeretném bepótolni veled az időt, még ha szülődként nem is, csak a barátnődként. Tisztában vagyok azzal, hogy Emma-t tekinted az édesanyádnak, amit elfogadok és nem teszem szóvá. Már érett nő vagy, aki két lábon áll a földön és büszke vagyok rád. Tudom, hogy mindent az én segítségemmel kellett volna megtanulnod, mégis sikerült egyedül is. Nagyon erős vagy, Ashley - nézett könnyes szemeivel az enyémbe, amit egyáltalán nem volt jó látni, mivel nagyon sajnáltam. - Fontosabb volt számomra a munka, mint te és abba is bele mentem, hogy a bátyád apád szüleihez kerüljön. Mindent megakartam neked adni és nem vettem figyelembe azt, hogy így csak neked ártottam. Azóta sok év eltelt és ha lehet úgy mondani, benőtt a fejem. Felnőttnek voltam kinyilvánítva, mégis rosszabb voltam, mint egy tini és mindenért elnézést kérek, Drágám. Nem akartam neked rosszat, nagyon szeretlek és mindent bánok. Ha visszapörgethetném az időt, én lennék a világ legjobb anyukája, de nem csak neked, hanem Zac-nek is. Ti vagytok a gyerekeim és valamilyen formában visszaakarlak titeket kapni - fogta meg a kezemet, amitől ismét kirázott a hideg. - Leszel legalább a barátnőm? - nézett rám reménnyel és könnyel teli szemeivel, mire betelt nálam az a bizonyos pohár és szorosan magamhoz öleltem.
- A lányod vagyok, Anya! - súgtam a fülébe fojtott hangon, majd nem bírtam tovább, elsírtam magam. 
Erősen öleltem magamhoz, beszívtam hajának és bőrének kellemes illatát, miközben a vállaim erősen rázkódtak és levegőt is alig kaptam. Hiányzott az érintése, a jelenléte és mind, ami az édesanyám volt. Mikor öleltem magamhoz azt a nőt, aki a világra hozott, akkor döbbentem rá, hogy ő rá vágytam csak azt az érzést, amit akartam Emma kezei között kaptam meg. Nem hívhattam őt az anyámnak, mikor az igazi is meg volt és elmondta, hogy mindig is szeretett. Mindenért hálás voltam apám feleségének, de az én anyám Katei volt, aki sokat hibázott, de beismerte és ezt nagyba néztem. Végre éreztem azt az anya-lánya kapcsolatot közte és köztem, miközben kezei között tartott és egy aprócska lánykának tartottam magam. Mintha visszamentem volna az időbe és nem történt volna semmi rossz dolog közöttünk, mintha mindvégig együtt lettünk volna és tudtam, hogy ezek után az következett, mert többet nem engedtem el, szükségem volt rá.
- Szeretlek, Kislányom! - hajolt el tőlem és nedves arcomra hintett egy puszit. - Te és Zac vagytok a mindeneim! - törölte le ő is könnyeit, miközben kedvesen rám mosolygott.
- Tudod hányszor kívántam azt, hogy minden úgy legyen, mint most? - kérdeztem meg tőle, mire óvatosan megrázta a fejét. - Nagyon sokszor, mert szükségem volt rád és van is. Te vagy az, aki a világra hozott, az édesanyám, de nem voltál mellettem - potyogtak tovább könnyeim, amiket hosszú ujjaival egyből le is törölt. - Mindent egyedül kellett csinálnom, felnőnöm és most 25 évesen kaplak vissza, Anya - ráztam meg a fejemet csalódottan, miközben lehajtottam a fejemet.
- Lehet, hogy így van, Angyalom, de most már itt vagyok - emelte fel a fejemet kezeivel és arcomat óvatosan fogta közre ujjaival. - Soha nem megyek el, nem érdekel a munka, ha kell hajléktalan leszek csak ti legyetek mellettem. Tudjam, hogy mi gondotok, örömötök van, az unokáimnak mesélhessek, hogy kicsinek miket csináltatok és elmondhassam, hogy az én gyermekeim vagytok. Egy gyönyörű nő és egy sármos férfi, akik az én szívem alatt cseperedtek kilenc röpke hónapig - nevetett fel, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Szeretlek, Anya! - mondtam ki elsőre ezt a mondatot, amitől a mellettem ülő nőnek ismét könnybe lábadt a szeme.
- Én is téged, Ashley! - ölelt szorosan magához, amitől a szívem hevesebben vert és elkapott az a szeretet, amit kizárólag csak tőle tudtam megkapni, az anyai szeretetet.
Egymás kezét fogva lépkedtünk le a lépcsőn azzal a céllal, hogy csatlakozunk a nappaliban tartózkodó, ünneplő vendégekhez, mikor szembe találtuk magunkat Emma-val. A torkom hirtelen elszorult, nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna mondanom, hiszen eddig őt szólított anyámnak és nem az igazit. Úgy éreztem, mintha elárultam volna, a bűntudat a markába fogott egészen addig, míg a rövid hajú nő el nem mosolyogta magát és kezei közé nem zárt.
- Tudom, hogy az anyukád, nem kell magyarázkodnod - súgta a fülembe, mire felsóhajtottam és nem gondolkodtam többet. - Nála van a helyed és nem nálam - mondta a szemembe, mikor eltolt magától és fél szemmel a harmadik női tagra pillantott. - Nagyon szeret, látszik rajta és legyél rá büszke, hogy ilyen anyukád van - fogta kezei közé arcomat és egy óvatos puszit hintett a homlokomra.
- Köszönöm - tátogtam felé, mikor elindult a lépcsőn, majd mikor ismét megjutalmazott egy mosollyal, anyám felé fordultam és folytattuk tovább az utunkat.
Tőlünk nem messze Lucas állt apámmal és kedvesen beszélgettek egymással, amit jó volt látni, örültem, hogy köztük is minden rendben volt. Óvatosan szülőm háta mögé sétáltam és kezeimmel átöleltem a nyakát, mire hirtelen megfordult és kezei közé zárt.
- Minden oké? - kérdezte figyelmesen, miközben hajamba bújtatta az arcát.
- Minden - bólintottam egy nagyot és enyhén borostás arcára nyomtam egy puszit. - Mindent megbeszéltünk - tettem hozzá, mire mosolyogva felnézett rám.
- Ennek örülök és büszke vagyok rád, Kincsem - simogatta meg arcomat nagy mancsával. - Na menj! A többiek már várnak - mutatott a barátaimra, akik a lehető legjobban szórakoztak egymás társaságában.
Apám kérését megfogadva a nappaliba lépkedtem, mire minden szem rám szegeződött, majd csak azt vettem észre, hogy vőlegényem erős kezei között tartott és arcomat puszilgatta. Gondolkodás nélkül állítottam meg cselekedetében és ajkaimat az övére nyomtam, amit egy pillanatra sem ellenzett. Kezei még szorosabbak lettek körülöttem, szánk egyszerre mozgott és egy pillanatra még boldogabb lettem, mint valójában voltam. Selymes hajába túrtam és néhány tincsét meg is húztam, mire felmordult, ahogy mindig tette. Ezután ő is így tett és tincseim hosszú ujjai között pihentek, de nem sokáig, mert Louis és Niall megszakítottak minket.
- Jön a torta! - kiáltotta el magát Perrie és Zac kezét elengedve mellém szaladt. - Valami jót kívánj! - súgta a fülembe, mire jóízűen felkacagtam, nem is Pezz lett volna, aki ezt mondta.
Édesapám és anyám kezében pihent egy hatalmas nagy torta, ami az óceánt szimbolizálta, de nem hiába. Amióta ismét Londonba költöztünk, megállás nélkül követeltem a hatalmas nagy vizet, mert rettentően hiányzott. Nem éreztem az illatát, nem ülhettem ki a partra és csodálhattam, miközben a Nap felkelt vagy ment aludni. Sok minden hiányzott Californiából, de legjobban a vége láthatatlan óceán, ami a több, mint három év alatt a szívemhez nőtt.
- Tetszik? - lépett mellém Zayn és átölelte a derekamat, miközben pislogás nélkül figyeltem, ahogy két szülőm kisebb-nagyobb sikerrel letette a desszert csodát a szoba közepén álló asztalra.
- Nagyon - néztem rá bőszen csillogó szemekkel, mikor megbizonyosodtam róla, hogy a sütemény biztonságba rákerült a négy lábú szerkezetre. - Félek felvágni, mert túl guszta - nevettem fel, ahogy vőlegényem is tette kijelentésemre.
Anyám pillanatok alatt meggyújtotta a torta tetején álldogáló gyertyákat, majd az egész vendégség énekelni kezdte az ilyen alkalmakkor ismert dalt, amitől könnybe lábadt a szemem és mindenkit alaposan megfigyeltem. A Malik, Payne, Styles, Tomlinson és Horan család, valamint Rob családja, a szüleim, barátaim és drága kislányom is énekelt nekem, akihez egyből oda szaladtam és kezeim közé kaptam. Kuncogni kezdett, ahogy mozogni kezdtem vele, miközben csípőmet ráztam. A dalnak vége lett, mire mindenki tapsolni kezdett, de én nem magamat dicsértem meg, hanem azokat az embereket, akik most is velem voltak, szerettek és gondoltak rám.
- Nagyon köszönöm nektek! - töröltem le kibuggyanó könnyemet. - Örülök, hogy itt vagytok és érezzétek nagyon jól magatokat - mosolyogtam rá egyöntetűen a társaságra, akik viszonozták gesztusomat.
- Tessék, Angyalom - lépett mellém Miranda egy nagy késsel a kezében. - De először kívánj! - szólt rám magas hangon, mire mindenki velem együtt elkacagta magát a nő kirohanásán.
Lányommal a kezemben közelebb léptem a süteményhez és szememet becsukva kívántam. Azt kívánom, hogy a családom, barátaim és én is a lehető legboldogabbak legyek egész életemben! Mikor elmondtam magamban ezt a mondatot, kinyitottam a szemem és elfújtam mind a huszonöt gyertyát, majd kislányommal együtt megvágtuk a tortát és kérésére apjának adtuk az első szelet édességet. Mindig őt és engem nézett előbb, teljességgel felnézett ránk, ami nem megtisztelő volt, hanem jó, mert így megfogadta a tanácsainkat, parancsainkat.
A több emeletes desszert hamar elfogyott, ami nem volt meglepő, hiszen nagyon finoman lett elkészítve és Niall is magát adta, mivel három szeletnél se állt meg, pedig nem kicsi adagokat osztogattam ki. Mikor csend volt, kihasználtam az alkalmat, felálltam a helyemről és a szoba sarkában álldogáló zongorához léptem. Óvatosan ültem le elé, majd felnyitottam a billentyűket takaró tetőt. Nem telt bele sok idő, mindenki pillantását megtaláltam, ezért beszélni kezdtem.
- Mikor több, mint négy évvel ezelőtt Californiába költöztem, írtam egy dalt Zayn-hez, aminek a kottáját egészen múlt hétig nem találtam meg. Ezt a dalt még senki se hallotta, mivel félve őriztem és már a végén annyira, hogy el is tűnt. Magam alatt voltam és legjobb dolognak azt találtam, ha dalba foglalom az érzéseimet, amik bennem voltak - beszéltem mindenkihez, de legkiemelkedőbben Zayn-hez, mivel róla volt szó.

Óvatosan a zongorára billentyűire tettem ujjaimat és játszani kezdtem, majd énekelni. A helyiségben csend volt, én pedig mélyen a gondolataimba merültem és eszembe jutottak azok a fertelmes érzések, amiket akkor éreztem. Mikor évekkel ezelőtt készen lettem ezzel a dallal, úgy éreztem, hogy kiszabadítottam magamból egy kis rosszat és talán jobban éreztem magam. Az volt egyedül a gond, hogy sehogy sem volt jobb, mindig előttem lebegett Zayn, hallottam a hangját, éreztem az érintését és minden nap egyre rosszabb lett a hiányától. Ami akkor bennem kavargott az lapra került és már szerencsére a múlté volt minden. Az ujjaim megálltak, a hangom elhalkult, majd csak azt vettem észre, hogy könnyek cikáztak az arcomon. Felnéztem, de senki mást csak Zayn-t figyeltem, akinek a könnyei szintén hullottak, majd egyszerre indultunk el egymás felé és kezei közé vont. Éreztem szívének heves dobogását, vállai rázkódtak és kezei olyannyira fogtak közre, mint még soha. Halkan zokogott, amit nem akartam hallani, a dallal nem ezt akartam elérni. Továbbra is csend honolt mindenhol, néhány személytől szipogást hallottam és sóhajokat.
- Ne sírj, Drágám - súgtam a fülébe. - Szeretlek - fogtam kezeim közé arcát és hüvelyk ujjaimmal letöröltem az arcán csordogáló nedvességet.
Nem mondott semmit csak megrázta a fejét és ismét nyakamba rejtette arcát, hirtelen olyan lett, mint egy gyámoltalan kisfiú. Lassan simogattam hátát nyugtatás képen, ami használt, mert vállának rázkódás és a sírástól előjött szipogása alább hagyott, de továbbra is erősen tartotta testemet.
- Semmi baj - simogattam fejét, mire rám nézett hatalmas és könnyes szemeivel.
- Te vagy a mindenem, Egyetlenem! Nélküled nem lennék semmi, te rád van szükségem! Maradj velem, kérlek! - adott hangot magának meggyötörten, mire vállait enyhén megráztam, hogy észhez térjen és ne beszéljen ilyen hülyeségeket.
- Zayn! - néztem rá nagy szemekkel. - Én itt vagyok veled és mindig is leszek! Nem hagylak el soha, Kicsim, ne beszélj butaságokat! - simogattam meg arcát, mire halványan elmosolyodott és ajkai ismét enyémekre találtak. 
- Gyönyörű dalt írtál - nézett le rám könnyes szemeivel, amik büszkeséget sugároztak felém. 
- Köszönöm - bújtam mellkasához, mire egyből reagált és kezeit magam körül éreztem. 
Mikor szétnéztünk a szobában senki nem volt ott, azért fejünket kapkodva kerestük azokat a személyeket, akik néhány perccel ezelőtt még velünk voltak a helyiségben. Semerről nem hallottunk semmi hangot, síri csend volt minden hol, ezért kezdtem egy kicsit megijedni, hogy hirtelen hova lett mindenki. 
- Hol vannak a többiek? - fordultam hátra és vőlegényemhez szóltam, aki halványan elmosolyodott, megfogta a kezemet és az emelete felé kezdett vezetni. - Zayn, hova megyünk? - kíváncsiskodtam, de nem mentem sikerrel, mert nem mondott semmit csak ment tovább, ezért nem kérdeztem meg még egyszer. 
Kinyitotta a hálószoba ajtaját, amit egyből be is csukott, majd kezemet elengedve az erkély ajtó felé ment, amit ki is nyitott. Visszasietett hozzám, ismét összekulcsolta ujjainkat, majd előre engedve hagyta, hogy kilépjek a tavaszi, hűvös levegőbe, amit az esti idő is okozott. Vállaimra terített egy plédet és hátulról átölelte a derekamat, fejét az arcomhoz nyomta, de továbbra sem beszélt. Csendben álltunk és vártunk, amiről pontosan nem tudtam, hogy mire, de nem beszéltem csak élveztem, hogy Zayn kezei között voltam. Néhány pillanat múlva hatalmas durranást hallottam, amitől meg is ijedtem, de arcomra egyből mosoly kúszott, amikor megláttam az égbe repülő, színes tűzijátékokat.

A szivárvány minden színében pompáztak, amik minden figyelmemet magukra irányították és ha még lehetséges volt, jobban Zayn kezei közé bújtattam magam. Lentről kiabálás, fütyülés hallatszott, ezért a korláthoz lépkedtem és megláttam az eltűnt személyeket, akik engem néztek és bőszen mosolyogtak. Hirtelen kezek fonódtak körém, amiket ismerősként fogadtam, majd fülemnél megéreztem egy meleg leheletet, majd az engem ölelő személy beszélni kezdett. 
- Sok boldog születésnapot, Egyetlenem! - mormolta halkan, amitől hangja még mélyebb lett, mint általában, ezért kirázott a hideg és lassan megfordultam tengelyem körül. 
- Köszönöm! - mosolyodtam el és ajkaimat övére nyomtam. 
Boldogabb nem is lehettem volna, mivel mindenem megvolt, amire szükségem lehetett és végre ténylegesen is a fellegek között érezhettem magam, mert minden a legnagyobb rendben volt velem és a szeretteimmel is.

47.rész Ismét Ő

Sziasztok Angyalkáim! :) A 47. részt egy nappal hamarabb teszem fel, mivel holnap sok dolgom van és nem lesz időm gép elé ülni! Hihetetlen, hogy már itt tartunk, össze-vissza négy rész és vége a blognak! Nehéz lesz elengedni Zayn-t és Ashley-t! 
Jó olvasást, vigyázzatok magatokra és hagyjatok nyomot magatok után, ha elolvastátok a részt! :)


                      Imádlak titeket: Fanny

Másnap reggel kissé kómásan nyitottam ki immáron pihent szemeimet. Érdekes volt, hogy a rossz kórházi ágyon is milyen jót tudtam aludni. Vőlegényem nem volt mellettem, mivel tegnap este kötelező szerűen kikötöttem neki, hogy haza megy és rendesen kipiheni magát, mert nem bírtam tovább elviselni a szeme alatt húzódó hatalmas karikákat. Ellenkezett, mivel számára tökéletes volt az én ágyam mellett lévő fekvőhely, de egy kicsit sem érdekelt, Mr. Brice segítségével kitudtuk neki könyörögni, hogy tegye azt, amit mondtam. A tegnapi nap folyamán alig beszéltem valamit, mivel szeretteim látogatása alkalmával csak hallgattam. Érdeklődve figyeltem, ahogy mindegyikőjük mesélt a két hét leforgásáról, jókat nevettem Zac makacskodásán, amit jobban kitárgyaltak, mint Zayn. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy két teljes hetet voltam kómában, de édesanyám szavai pillanatok alatt megnyugtattak, mivel elmondása szerint az volt a lényeg, hogy most már semmi bajom nem volt és a testvéremnek sem. Igaza volt és többet nem is gondoltam arra, de a fájdalom, ami a műtéttel járt, kezdett elviselhetetlen lenni. A sok érzéstelenítő segítségével nem éreztem semmit a hátamon tátongó sebből, de mikor vége lett a gyógyszer hatásának majd' kiesett a szemem annyira fájt. Akkor sem mondtam semmit, maradtam az elvemnél és tűrtem. Rettentően hiányzott a kislányom, alig vártam, hogy lássam, de sajnos nem lehetett, mert a kórház nem egy két éves gyermeknek volt kitalálva. Várnom kellett, amíg haza engednek, amit mérgelődve, de elfogadtam. Dina, Perrie, El és Dani kellően megríkattak szavaikkal, amiket soha nem mondtak még, egészen tegnapig. Kifejtették, hogy mennyire szerettek, tiszteltek és irigyelték, hogy ennyi erő volt bennem. Irtózatosan jól esett minden szavuk, de cselekedeteimmel nem azt akartam elérni, hogy hősnek tekintsenek, hanem, hogy megértésék, hogy miért tettem azt amit. Szerencsére így lett és ők is és mindenki más támogatott.
- Jó reggelt, Legkedvesebb betegem! - zökkentett ki Mr. Brice kedves hangja, mire megráztam a fejemet és mosolyogva figyeltem, ahogy bejött az ajtón.
- Jó reggelt! - tornáztam magam ülőhelyzetbe, majd szemeim ki is kerekedtek, amikor megláttam mellette egy tolókocsit. - Ez miért kell? - böktem a kerekes szerkezet felé, mire mosolya az ő arcára is felkúszott.
- Arra, hogy átvigyelek a bátyád kórtermébe és beszélgessetek - jelentette ki, mire arcom elkomorult és lehajtottam a fejemet.
- Nem akarom, mert tudom, hogy úgy is veszekedés lesz a vége - sóhajtottam fel és ujjaimmal kezdtem játszani.
- Lehet, hogy az lesz a vége, de meg kell beszélnetek mindent és joga van tudni, hogy te mentetted meg az életét - ült le az ágyam szélére és megfogta mind a két kezemet. - Miért bántod az ujjaidat? Azok nem tehetnek semmiről - nevetett fel, mire mosolyogva rá emeltem tekintetemet.
- Rossz szokás - rántottam meg a vállamat. - Mindent nagyon köszönök. Maga egy fantasztikus orvos - váltottam témát akaratom ellenére, mivel ezt már mondtam neki többször is, de nem elégszer, vagyis én úgy éreztem.
- Ezt nem kell köszönnöd, Ashley - simogatta meg a hajamat nagy kezével. - Megtettem, amit kellett és örülök, hogy most már minden rendben van veletek - utalt Zac-re is, mire mosoly kúszott arcomra, amiért nem csak engem tartott szemmel, hanem testvéremet is.
- A lányai hogy vannak? - érdeklődtem gyermekei felől, mivel nagyon sokat mesélt már róluk, amit mindig örömmel hallgattam, hiszen szavaiból sütött a mérhetetlen szeretet.
- Nagyon jól, de kérlek most már tegezz - nevetett fel szórakozottan. - Eddig elviseltem, de tovább nem megy. Rob az igazi nevem, kérlek úgy szólíts és tegezve! - emelte ki az utolsó szót, mire én is elkacagtam magam.
- Rendben, Rob - mosolyogtam rá, de eléggé nehezemre esett tegezni egy orvost, még ha kérte is, hogy így tegyek.
- Visszatérve a lányaimra... - fordított nekem hátat, ami meglepett, de utána megértettem, hogy miért tette. - Bejöhettek! - mondta egy kicsit hangosabban, mire lassan kinyílt az ajtó és két gyönyörű leányzót pillantottam meg.
Látszódott, hogy melyik volt a kisebb, mivel hasonlítottak, nagyon is, de a kor különbséget nem bírták volna letagadni. A nagyobbiknak szépen össze volt fogva copfba a haja, míg húgának ki volt engedve és a vége enyhén szőkén omlott a vállára. Elegánsan, még is lazán voltak felöltözve, ami kifejezetten tetszett. Hatalmas barna szemük hasonlított az apjukéra, még ha nem is tudtam, hogy az édesanyjuk hogy nézett ki.
- Szia! - köszöntek egyszerre és félve, ami egyből megmosolyogtatott.
- Sziasztok! - küldtem feléjük egy biztató mosolyt. - Gyertek beljebb! - szóltam rájuk, mivel az immár csukott ajtó előtt álltak és meg se mozdultak, de szerencsére kérésemet teljesítették és szülőjük mellé lépkedtek.
- Ő itt Lara, a legkisebbik lányom, aki 16 éves, ő pedig Vanessa a nagyobbik, aki nem rég töltötte be a 18. élet évét - mutatta be Rob gyermekeit egy hatalmas mosoly kíséretében. - Nagyon szeretnek téged, fanatikus rajongóid csak most egy kicsit meg vannak szeppenve - nevetett fel a férfi, ami szemmel láthatóan a két lánynak nem igazán tetszett. - Mind a kettejüknek a szobája tele van a képeiddel, megállás nélkül a zenéidet hallgatják... - ecsetelte tovább, amitől elnevettem magam, de nagyobbik lánya nem tűrte tovább, rászólt apjára.
- Apu! - meresztett rá csúnya szemeket. - Elég lesz, köszönjük! - rázta meg a fejét bosszúsan, ahogy húga is tette, de ő inkább nem szólt semmit.
- Bocsánat, Rob, de magamra hagynál egy kicsit a lányokkal? - néztem az említett személy felé, aki mosolyogva bólintott egyet, majd a fejemre adott puszi után el is hagyta a szobát. - Üljetek le nyugodtan a székekre - mutattam az ágy mellett lévő ülő alkalmatosságokra, mire bólintottak egyet és úgy tettek.
- Ne haragudj apu miatt, de néha túlzásba viszi a beszédet - szabadkozott Vanessa és bocsát kérően nézett rám, mire legyintettem egyet.
- Tudom milyenek az apukák, az enyém is ilyen volt és a mai napig is ilyen - kuncogtam el magam. - Szeret kibeszélni az emberek előtt - ráztam meg a fejemet mosolyogva. - Örülök, hogy végre láthatlak titeket - simogattam meg Lara kezét, mivel ő ült hozzám közelebb, amit egy nagy mosollyal fogadott. - Rengeteg mindent hallottam rólatok és már kíváncsi voltam, hogy milyenek lehettek, de pontosan olyanok vagytok, amilyennek hittelek titeket - néztem mind a kettőjükre, miközben ők is engem néztek.
- És milyenek vagyunk? - kérdezte halkan és szégyenlősen Lara, amit mosolyommal próbáltam elűzni tőle, hiszen én is pont olyan voltam, mint ők.
- Kedvesek, aranyosak és pont olyan nagy lelkűek, mint az édesapátok - döntöttem egy kicsit oldalra a fejemet és úgy néztem tovább őket.
- Ezt látásra megtudod állapítani? - kérdezte csodálkozva Vanessa, mire hangosabban felnevettem.
- Abból is, de legjobban a szemeitekből. Az sok mindent elárul egy emberről - osztottam meg velük feltételezéseim okát, mire mosolyogva bólintottak egyet, hogy értették a szavaimat.
Rob két lányával rengeteget beszélgettem és nevettem, ami nem volt nehéz, mert felettébb érett és talpra esett leányzók voltak. Szerencsére mind a kettőjüknél elértem, hogy felszabaduljanak a társaságomban és ne szorongjanak. Lehet, hogy ők a példaképeiknek vagy egy hősnek tituláltak be, de nem voltam több egy átlag embernél. Sőt! Soha nem szerettem, ha sztárnak vagy hírességnek neveztek. Nem! Én Ashley Roberts voltam, aki éppen annyit és azt tudott, mint a többi ember, esetleg annyi volt a különbség, hogy én színpadon énekeltem és közönség előtt, míg mások nem.
A halk folyosón közlekedtem egy tolókocsi segítségével, amit Mr. Brice irányított testvérem szobája felé. Nem akartam oda bemenni, nem akartam, hogy lássa miben voltam, az pedig még jobban nem akartam, hogy megtudja mindennek mi volt az oka. Segítettem neki, megmentettem, de azt nem akartam, hogy megtudja én általam, mert veszekedés lett volna belőle, amit nem szerettem volna. Kezemet tördeltem vagy kiengedett hajammal babráltam idegességem leküzdése végett, de nem segítettek eme cselekedeteim semmit. A gyomrom szinte szúrt, úgy összezsugorodott, a torkomon pedig egy hang se jött volna ki. Féltem és nem is kicsit. Érdekes volt, hogy a bátyámtól féltem, de attól nem hogy elveszik az egyik vesémet vagy ha meghalok. Szerencsére ilyen nem történt, mivel ha így lett volna, akkor nem tartottam volna a vesztem felé.
- Nyugalom, Ashley. Nem lesz semmi baj - hajolt le hozzám Rob, mikor megállította a kerekes szerkezetet annak a szobának az ajtaja előtt, ami mögött Zac tartózkodott.
- Nem akarom ez! Tudom, hogy mi lesz a vége és abból nem kérek! - makacskodtam, akár egy kis lány, aki valami rosszaságát nem akarta elmondani a szüleinek.
- Ha elhiszed, amit mondok, akkor nem lesz semmi baj. A bátyád már úgy se tud mit tenni, megtörtént és kész. Elfogja fogadni, hogy ezt tetted és hidd el, hogy vitázás helyett a nyakadba fog ugrani - simogatta meg az arcomat, mire hálásan néztem szemeibe. - Menni fog - vette kezei közé az enyémet és apró csókot hintett a tetejére, majd ölembe helyezte azt és kinyitotta az ajtót, amitől annyira féltem.
Mikor beljebb tolt a faszerkezeten, megpillantottam testvéremet, ahogy egy melegítő felsőben, pólóban ült az ágyán és a telefonját nyomkodta. Mikor már kellően bent voltam a szobába, Rob hintett egy puszit a hajamba, majd kiment, így magamra hagyva engem a bent lévő személlyel. Valamibe nagyon belemerülhetett, mert a történésből nem vett észre semmit, tovább csinálta azt amit.
- Már megint a hang posta! - mondta ingerülten, majd felpillantott a készülékről és szembe találta magát velem. - Ashley... - nyíltak nagyra szemei, majd egyből felállt és hozzám sietett.
- Szia - köszöntem halkan, mikor már előttem állt és meredten figyelt.
- Szia - üdvözölt ő is, de neki hangjából a csodálkozás sütött ki. - Mi történt veled? Most is téged akartalak hívni, de csak a hang posta jött be - rázta meg a fejét, majd lejjebb hajolt hozzám, amit egy nagy szisszenés követett.
- Feküdj vissza, ne mozogj! - szóltam rá, majd kezeimmel mozgásra bírtam a közlekedő eszközömet és az ágyhoz mentem, ahova ő is követett, majd leült rá és várakozóan nézett rám. - Amit most mondok azt hallgasd végig és kérlek ne vágj közbe! - mutattam rá az ujjammal, hogy biztos így tegyen.
- Rendben - bólintott egyet, mire elmosolyodtam.
- Azért vagyok tolókocsiban és azért nem tudtál felhívni, mert én adtam oda neked a vesémet - beszéltem nehezen, majd mondandóm végén egyenes vonalba zártam a számat.
Nem mondott semmit, a vállai egyből leereszkedtek és meredtén nézett maga elé. Tudtam, hogy kattogott az agya és gondolkodott. Mély levegőket vettem és ölemben lévő kezeimet figyeltem, amik izzadtak az idegességtől. Végül már ujjaimat hajamba vezettem és egy pillanatra hátra vetettem fejemet. Nehezemre esett mind ez.
- Tudom, hogy most haragszol és a hátad közepére se kívánsz, de meg kellett tennem, az életed forgott kockán. Egyből beleegyeztem a műtétbe, mert nem akartalak elveszíteni, túl fontos vagy nekem, Zac - beszéltem tovább, szemeimbe könnyek gyűltek, amiket nem akartam kiengedni onnan, nem sírhattam.
- Köszönöm - ejtette ki halkan szavát, mire felkaptam a fejemet és kikerekedett szemekkel néztem rá. - Te vagy a hősöm, Ashley - csorogtak le arcán könnyei, amit egyből le is törölt. - Te vagy a legjobb testvér az egész világon és szerencsére az enyém vagy - mosolyodott el halványan, majd felállt a helyéről és hozzám lépett.
Óvatosan, mégis szeretet teljesen ölelt, amitől minden porcikámat kirázta a hideg és egy megkönnyebbül sóhaj után, lehunytam a szemeimet és élveztem, hogy immár a makk egészséges bátyám tartott a kezei között. Győztünk a betegség ellen, ketten megcsináltuk! Ezek után elválaszthatatlan testvérek lettünk, még annál is jobban, amennyire össze voltunk nőve.

***

Hihetetlen, de a műtét és a kórházban töltött napok óta, egy év telt el. Én is és Zac is felépült és boldogabbak voltunk, mint valaha. Semmi rossz nem történt velünk, mindenkivel rendbe volt minden és meghitten éltük a mindennapjainkat. A testvérem és én is visszakerültünk a médiába csak külön ágazatba. Ő színészkedett, amit én is tettem, de mellette az énekesi karrieremet is folytattam. Nagy port kavart az egész világon a visszatérésünk, de annál jobban örültek a rajongóink, ami mind a kettőnknek nagyon jól esett. A One Direction is túl volt egy újabb turnén, ami felettébb jól sikerült, amivel mindenkinek örömet okoztak. Apám és anyám összeházasodtak, Zoe már három éves nagylány volt és csodálatos módon, Eleanor első gyermekét várta Louis-tól, míg bátyám és Perrie végre egy párt alkottak. Egy év leforgás alatt rengeteg minden történt, ami mutatta, hogy az idő gyorsan szaladt, ezért minden percét kiéltük. Én is végig jártam énekesi pályámon a harmadik turnémat, ami hullámhosszon ment a srácokéval, még is megtudtuk oldani, hogy tudtunk találkozni és volt, hogy napokat tudtunk együtt tölteni Zayn-nel. Amióta megműtöttek, még jobban figyelt rám, ha nem is tudtunk együtt lenni, óránkként hívott, ami nagyon jól esett, mert figyelt rám és törődött velem. Nem volt nap, hogy nem mondta el mennyire szeretett, a esküvőt gőz erővel tervezte és talán jobban izgult, mint én, ami nagy szó volt, hiszen ő is férfiból készült. Egy nőnek volt a dolga, hogy körmét rágva aggódjon az előkészületeken, de ez nálunk másképp volt. A férfi végezte a dolgok többségét, mivel nem engedte, hogy segítsek neki, pedig annyira akartam. Életem egyik nagy pillanata volt készülődőben, mégse tudtam semmit csinálni, mert még jelenleg vőlegényem a tenyerén hordozott és úgy kezelt, mint ha egy hercegnő lettem volna. Nem bántam, hiszen minden gesztusával kimutatta, hogy mennyire szeretett és én is ugyan így tettem. 
Kimerülten és nagyot sóhajtva léptem be házamba, amiben feltűnően nagy csend volt, ami nem volt jellemző, hiszen Miranda is velünk élt, aki tett arról, hogy lányunk jól szórakozzon. Nem különösebben zavart a nyugalom, inkább jól esett, mert a fotózáson mindenki sürgött, forgott, kiabáltak, rendezkedtek, ami egy idő után nagyon bántotta a fülemet. Lassú mozdulatokkal vettem le dzsekimet és a cipőmet, amiket a helyükre raktam, majd a nappali felé indultam. Furcsa volt, hogy Zoe és Miranda nem szaladgáltak a házban, jól szórakozva és Zayn nem feküdt a kanapén, miközben nézte a tévét. Hat óra volt, ami nálunk csúcs időnek számított, mivel kislányunk irányított ilyenkor és még ha apja fáradt is volt, rábírta, hogy bújócskázzon vele és szeretett dadájával vagy olykor velem is. Nem volt a lakásban teljes sötétség, de nem is igen láttam, ezért vállamról leakasztottam a táskát, letettem valahova, majd feloltottam a villanyt. 
- MEGLEPETÉS! - került szemem elé az összes szerettem, miközben ezt a szót kiabálták hangosan. 
Megszeppenve figyeltem a lufikat, díszeket, a teljesen átalakított nappalit, ami hasonlított inkább egy tánc térre, mintsem egy nyugalmas helységre. Nem tudtam miért csinálták ezt, de hirtelen ötlettől vezérelve a táskámhoz szaladtam és megkerestem a telefonomat. A naptár ikonra nyomtam és megláttam a dátumot. Március 24, a születésnapom, amit elfelejtettem, de a családom nem. Könnybe lábadt szemekkel tértem vissza a társasághoz és boldogan nyugtáztam magamban, hogy gondoltak rám és meglepetés bulit szerveztek nekem a 25. élet évem végett. 
- Köszönöm szépen! - töröltem le könnyeimet és nagy mosollyal az arcomon néztem végig mindenkin. 
- Sok boldog születésnapot, Anyucikám! - szaladt oda hozzám lánykám, mire letérdeltem elé és közre fogtam apró testét. - Ezt neked rajzoltam - adott át a kezembe egy papír lapot aranyosan mosolyogva. 
- Köszönöm, Életem! - nyomtam puha pofijára egy nagy puszit, majd szem ügyre vettem a tőle kapott ajándékot. 
Őt és engem ábrázolt a műve, ahogy fogtuk egymás kezét és a kedvenc parkjában sétáltunk. Nagyon sok időt töltöttünk ott ketten, amikor csak lehetett elvittem oda és jót játszottunk. Szememből ismét könnyek kezdtek el csorogni, ahogy néztem a pici keze által készített rajzot. Néhol kiment a vonalból, foltos volt, mert valószínűleg evett alkotás közben, de nem foglalkoztam vele, a kislányomtól kaptam, amit egymaga készített. 
- Gyönyörű lett, Zoe! Nagyon ügyes vagy! - öleltem ismét magamhoz és puszit nyomtam füle mögé, amitől aranyosan felnevetett. 
- Tetszik? - nézett barna szemeivel az enyémbe, mire felnevettem. 
- Imádom! - hintettem egy puszit a homlokára, mire ő is így tett, amit társaságunk nevetve nézett végig. 
Mindenkit egyesével üdvözöltem és örömmel fogadtam, hogy Justin, Mr. Brice és családja, valamint az 1D-s srácok családja is jelen volt körünkben. Mentem tovább az emberek között, akiket még nem tudtam, akár egy öleléssel is köszönteni, mikor szembe találtam magam az igazi anyámmal és Lucas-sal. Mosolyom egyből lehervadt, kikerekedett szemekkel figyeltem a párost, aki szintén így néztek engem. Ismét itt voltak és az volt a legnagyobb baj, hogy akkor, mikor boldognak kellett volna lennem, de nem tudtam az lenni, miattuk. Akárhányszor ránéztem Katei-re, eszembe jutottak azok a dolgok, amiket ellenem tett, hogy mennyire utált és ezt soha nem tudtam neki megbocsájtani, ezért szemeibe nézve apró, de keserű mosolyra húztam a számat. Túlságosan fájt minden vele történő dolog, még ha másoknak nem is vallottam be. Pedig az anyám volt, az igazi, vér szerinti anyám!