46.rész Nem akartam! Nem, nem és nem!

Sziasztok Drága, Egyetlen Olvasóim! :) Érdekes, hogy mikor tavaly augusztusban elkezdtem a blogot, akkor még bele se gondoltam, hogy milyen lesz a vége fele írni. Most, hogy itt tartok, rájövök, hogy nehéz! Nagyon nehéz, de félek, hogy az epilógus még nehezebb lesz. Felraktam a 46. részt is, ami remélem elnyeri a tetszéseteket és nem okozok csalódást!
Nincs több mondani valóm, jó olvasást és vigyázzatok magatokra! :) 


                              Have a nice day: Fanny


U.i.: Még mindig nagyon szeretlek titeket és köszönöm a támogatásotokat, amikkel elhalmoztok engem! Öröm olvasni a kommenteiteket, sokszor könnybe lábad a szemem, olykor nagyokat nevetek a szavaitokon! Hihetetlenek vagytok! <3

     **Zayn Malik**

Az élet nehéz. Régen mikor a szüleim mondták, nem hittem el. Nem akartam, mert éretlen és meggondolatlan voltam, de ahogy én is felnőttként éltem a mindennapjaimat, rájöttem, hogy igazuk volt. Egyszer jó dolgok jöttek, másszor rossz, ami nehezítette a dolgomat. El kellett fogadnom, amim volt és ami történt, még ha nehezemre is esett. 24 éves fejjel az ember mindent átgondolt, megfontolt, hogy minél jobban menjen a sorsa, de mindhiába tettem ezt, ha a nagy könyvbe más volt írva. El kellett fogadnom, hogy egy ismeretlen nőtől született egy lányom, azzal is meg kellett birkóznom, hogy mikor újra találkoztam életem szerelmével, nem az enyém volt, ha nem egy másik személyé és most azt is nyugodtan kellett feldolgoznom, hogy az a nő, aki a mindenséget jelentette nekem, a műtőasztalon feküdt és küzdött azért, hogy a testvére meggyógyuljon, még ha az életébe került is. Boldog voltam, amiért őt tudhattam magamnak, egy ilyen bátor és jószívű nőt, de a kétségbe esés és a harag is játszadozott bennem, mert nem akartam elveszíteni, egy életen át magam mellett akartam tudni. Felnéztem rá, amiért a sok rossz dologgal együtt tudott mosolyogni, engem és a lányomat szeretni, még ha nem is ő volt a vér szerinti anyja. Két hónap alatt több szeretetet adott annak a kislánynak, mint bárki más és elragadó külsejével, hatalmas szívével és a benne lakozó rengeteg szép dologgal, elérte azt, hogy Zoe az édesanyjának tekintette és akár egy hősre felnézett. Arra a nőre, aki mindenben a jót látta és mindent megtett azért és azokért, akiket feltétel nélkül szeretett. Büszke voltam rá, arról nem volt kétség, de féltem. Életembe először rettegtem, mert bennem volt a tudat, hogy örökre elveszíthettem. Támogattam, elfogadtam a döntését, de csak azért, mert megértettem és tisztában voltam azzal, hogy a bátyja mennyire fontos volt neki. Ilyenkor döbbent rá az ember, hogy amit egykor a felnőttek mondtak, az úgy is volt és nem csak a szájukat jártatták, hanem felkészítettek a veled megtörténő sérelmekre az életedben. Akaratod ellenére is segítettek és még ha nem is érdekelt, felnőtt korodba visszagondoltál mind arra a bölcsességre, amiket mondtak.
Megkövülten és szótlanul ültem a műtő ajtaja előtt húzódó székek egyikén és vártam. Vártam, hogy végre megtudjak valamit, mert Mr. Brice állítása szerint a műtét kért óra hosszásra volt kitűzve, de már több, mint három órája ültem azon a nyavalyás széken és szenvedtem. Minden lehető rossz dolog feltört az elmémbe és lábam heves rázásával próbáltam csillapítani a bennem tomboló érzelmeket, nem akartam jelenetet rendezni. A folyosón nem járkált senki, síri csend volt, ami csak tetőzte így is gyenge idegzetemet, a kórházi bűz szinte csípte az orromat és a kezemben lévő telefon kijelzőjét minden percben megvilágítottam, hogy értesüljek az időről. Nem bírtam magammal, legszívesebben tomboltam volna, de nem tettem. Csak Ashley járt a fejembe és próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy minden rendben lesz, gond nélkül hagyja el azt a termet, ahol már órák óta feküdt.
- Szia - hallottam meg egy gyenge hangot, mire oldalra fordítottam a fejemet és Perrie-t pillantottam meg.
Haja kiengedve és kissé kócosan omlott a vállára, szemei alatt hatalmas karikák húzódtak, amik mutatták, hogy éjszaka nem aludt valami sokat. Fekete bakancsot, sötét farmert és egy krém színű kabátot viselt, ami kiemelte csinos alakját. Száján nem ékeskedett az általa mindig felkent és más színű rúzs, normál árnyalatban pompáztak ajkai.
- Szia - eresztettem felé egy halvány mosolyt, amit viszonzott, majd leült mellém az egyik narancssárga székre.
- Még semmi hír? - beszélt alig érthetően, de mivel mellettem ült tisztán hallottam és értettem, amit kérdezett.
- Semmi - sóhajtottam fel és hátamat a támlának döntöttem, miközben kócos hajamba túrtam.
- Kezdek megőrülni - törölte meg szemeit, amikből óriási könnyek potyogtak ki. - A legjobb barátnőm és az a férfi is veszélyben van, akit rettentően szeretek - mondta nehezen, amit nem bírtam tovább nézni, szorosan magamhoz öleltem.
- Nekem is nehéz, Pezz, de minden rendben lesz - nyugtattam halkan, de zokogása az egész folyosót betöltötte. - Mind a ketten nagyon erősek és küzdeni fognak - beszéltem tovább, hátha szavaim hallatán egy kicsit megnyugszik.
Sajnáltam szegény lányt, mert szerelmes volt és Ashley-t szinte a nővérének tekintette, még ha csak egy év kor különbség is volt közöttük. Három hosszú évig, végig Zac és Ash mellett volt, ami által rettenően a szívéhez nőttek. Érdekes volt, hogy néhány évvel ezelőtt a jelen pillanatban ölelt szőke leányzó megtudta volna ölni a szerelmemet, most meg sírt és szenvedett érte. Mennyire igaz volt, hogy az idő mindent megoldott. A két nő szinte elválaszthatatlan volt és ami kapcsolat volt köztük az elején való gondok által, most nyoma sincs. Szerették egymást, ami a dolgok lényege volt. Zac pedig még arról sem tudott, hogy mit érzett iránta a lány. Bánta, hogy nem mondta el időben, attól pedig rettegett, hogy ezt már többet meg se tehette. Én is féltem, ahogy ő, de bíztam és hittem abban, hogy mind a ketten rendben lesznek és boldogan folytathatjuk tovább az életünket.
Az idő telt és Perrie-vel együtt elszunnyadtunk. Én fejemet a falnak döntve aludtam, míg ő a lábamon pihent és halkan szuszogott. Az eddig csendes folyosón éles hangok szálltak és emberek szaladgáltak, akiket akkor láttam meg, mikor kinyitottam szemeimet. A társaságomban lévő énekesnő is pillanatok alatt ülőhelyzetbe tornászta magát és kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy a kórházban dolgozók fejvesztve rohantak. A műtőből egy tolós kocsit vezettek ki, amin Ashley feküdt. Egyből odaszaladtam az eszméletlen nőhöz, miközben éreztem, hogy a szemeimbe könnyek gyűltek.
- Mi történt, Mr. Brice? - szólítottam meg a férfit, aki idegesen magyarázott az egyik kollégájának.
- Nagy a baj, Zayn. Komplikáció merült fel és nem is kicsi. Ha nem cselekszünk időben a menyasszonyod elvérzik - beszélt hadonászva és letörölte a szeméből kicsorduló könnyeket. - De nem adom fel, küzdeni fogok érte, ameddig lehet - szorította meg a vállamat, majd a folyosó végén tartó ágy felé rohant, amin életem értelme feküdt.
- Erről beszéltem! - kiáltotta el magát Pezz. - Megfog halni, amiatt a hülye doktor miatt! Nem kellett volna engedni, hogy hozzá érjen! A franc essen bele, hogy mindig vele történik ez! Ő kapja a rosszat, miközben olyan akár egy angyal! Elegem van! - adta ki magából a dühét, amit pislogás nélkül hallgattam végbe, majd elviharzott az egyik irányba teljesen sokkos állapotban.
Nagy nehezen visszaültem előbbi helyemre és kezeim közé zárt arcokkal zokogtam. Nem akartam! Nem, nem és nem! Megállás nélkül a doktor szavai visszhangoztak a fejembe és teljességgel a megzavarodás szélén álltam. Ha valami baja történik, akkor megbolondultam volna és az elme osztályon kötöttem volna ki. Nélküle semmire nem mentem és a nélküle töltött három évem is bizonyította, hogy nem badarságokat beszéltem, ha ő nincs, akkor én se.

Oldalra fordítottam a fejem, miközben szüntelenül töröltem kisírt szemeimet és megláttam Justin-t, ahogy hozzám hasonlítva teljesen összetörten ült az ablak mellett. Egy darabig néztem, amit észre is vett, majd lomhán felállt a helyéről és felém közeledett. Nem voltam zavarban, de egy kicsit aggasztott, hogy szerelmem régebbi barátja egy légtérben volt velem. Szemei tükrözték a fájdalmat, teste egy kissé meggörnyedt és kinézete se volt olyan makulátlan, mint amilyen mindig is volt. Nem igazán ismertem, de a képekről és a róla hallott dolgokról megállapítva, igazi életre való férfi volt, ami most egyáltalán nem rítt le róla.
- Heló - köszöntött halkan és jobb kezét nyújtotta, amit egyből el is fogadtam egy hasonló köszönéssel együtt.
Leült mellém és nagyokat sóhajtott, ami engem is arra ösztönzött, majd kezeit térdére helyezte és mereven nézte a piszkos barna padlót.
- Hogyhogy itt vagy? - kérdeztem meg tőle, ami elsőnek eszembe jutott, mire rám emelte tekintetét.
- Tegnap beszéltem Ash-el skype-on és mondta, hogy mi lesz ma - dúrt bele kusza hajába, amit biztosra vettem, hogy ma nem elsőnek tett meg. - Egyből repülőre ültem és már jöttem is. Tudom, hogy kételyeid vannak abban, hogy ismét megakarom őt szerezni, de ne hidd ezt - mosolyodott el halványan, amit viszonoztam is, mert tényleg erre gondoltam. - Szeretem, mert hazudnék, ha mást állítanék, de tudom, hogy ő te irántad érez ilyet és ezt elfogadom. Mikor legutoljára találkoztunk, mindent megbeszéltünk és abba maradtunk, hogy jó barátok leszünk és ezt tiszteletben tartom, még ha nehezemre is esik - dűlt hátra  székében, de a szem kontaktust nem szakította meg. - Kivételes nő, aki a legjobbat érdemli és tisztában vagyok azzal, hogy mindezt tőled tudja megkapni - szorította meg a vállamat lazán, mire hálás pillantásokkal illettem meg.
- Köszönöm - beszéltem hozzá halkan a kórházi csendet és erőtlenségemet figyelembe véve, mire csak mosolyogva megrázta a fejét. - Tudod mi történt? - gondoltam a nem rég megtörtént beszélgetésre Mr. Brice-al, mire bólintott egyet.
- Pont mellettem tolták el Ashley ágyát, de amit láttam nem kívánom senkinek - gyűltek könnyek szemeibe, amivel elérte, hogy megsajnáltam, nem is kicsit. - Csövek mindenhol, az oldalán véres volt a takaró, borzasztó - mesélte mérgesen, ahogy Perrie is tette néhány perccel ezelőtt. - Ha lesz valami baja, esküszöm feljelentem az egész brigádot - szorultak ökölbe kezei, amit én is megakartam tenni, de nem volt hozzá elég erőm.
- Én már nem idegeskedek, csak reménykedek. Bízom abban, hogy minden rendben lesz vele és Zac-kel is - döntöttem hátamat én is a támlának és fejemet a hideg falnak nyomtam, ami hevült testemnek jól is esett, legalább a libabőr mutatta, hogy éltem és nem csak a vak világba tengődtem.
Kettő hosszú és borzalmas hét telt el, amióta Ashley-t és Zac-et megműtötték. Az utóbbi személy szerencsére rendben volt, húga veséjét egyből befogadta a szervezete és minden a legnagyobb rendben volt vele, de Ash... A két hét leforgása alatt aludt, három napig mesterséges altatásban tartották, de az, hogy ennyi ideig eszméletlen volt, kezdett mindenkit felemészteni. Minden napomat, percemet mellette töltöttem, Paul is szívén viselte szerelmem állapotát, azért szünetet rendelt be a banda munkájába és amikor tudott, ő is bejött a kórházba, hogy megtudja mik a fejlemények, de azok változatlanok voltak. Mr. Brice állandóan a telefonon csüngött, próbált tenni valamit a testvérét megmentő nő érdekében, de hasztalanul. Minden orvos elutasította a kérést, mert nem tudtak mit tenni, csak azt javasolták, hogy várjunk. Lányunkra mindig más vigyázott, ami aggasztott, de nem tudtam mit tenni, az anyja mellett akartam lenni lépten, nyomon. A fiúk is rengeteg időt voltak mellette, a lányokról nem is beszélve, Dina-t alig lehetett elrángatni az ágytól, annyira ragaszkodott legjobb barátnőjéhez. Mindig sírt, ahogy Danielle és Eleanor is, ami legjobban Jason-t, Liam-et és Louis-t aggasztotta. Mikor néztem Ash eszméletlen testét, nem tudtam mást csinálni csak bőgni. Hiányzott gyönyörű szemeinek ragyogása, aranyos nevetése, kezeinek lágy érintései, amiket hosszú idő óta nem kaptam meg. Minden hiányzott, ami ő volt és vissza akartam kapni, úgy ahogy volt. Justin azóta se ment haza, londoni házában élt és manager-ének is kikötötte, hogy addig nem tér vissza Amerikába, amíg Ashley-t nem látja teljesen egészségesen és boldogan. Sokba néztem cselekedetét és tiszteltem, amiért ennyire kiállt régi szerelme mellett. Ő is minden nap hozott virágot a lánynak, ahogy sokan mások, amiben és se maradtam le, az éjjeli szekrényére minden nap új csokor fehér rózsát tettem. Tudtam, hogy mennyire imádta, szinte rajongott a virágért, ezért ha újabb csokorral leptem meg, még ha nem is tudott róla, mindig mosolyogva tettem bele a friss vízzel ellátott vázába. Mindig a megszokott kis széken ültem, ami már kezdett kopni az örökös használat miatt, hol kezét fogtam vagy arcát simogattam és néztem, ahogy aludt. Az arca sápadt volt, a doktorok elmondása szerint kórósan fehér, végtagjai hidegek, ami néha megrémített, de Mr. Brice megnyugtatott azzal, hogy ez normális volt.
Félig aludva, a fehér takaróra hajtott fejjel néztem a lábamat, csendben és életem szerelmének kezét fogva, mikor ujjaimon kisebb szorítást éreztem. Egyből ülőhelyzetbe pattantam és azon gondolkodtam, hogy hallucináltam vagy tényleg megmozdult Ashley keze. Pislogás nélkül néztem a vékony és hideg ujjakat, mikor ismét megmozdultak és akkor biztos voltam abban, hogy ébredezett. Perceken belül lábai, majd feje is mozogni kezdett, amit az arcomra ülő egyre nagyobb mosollyal néztem végbe. Legnagyobb boldogságomra hatalmas szemeit is megcsodálhattam, amik zavarodottan, mégis élettel telien néztek vissza rám.
- Zayn - szólalt meg rekedten, ami a hosszú alvás miatt jött neki elő.
- Egyetlenem - hajoltam hozzá közelebb és simogatni kezdtem selymes haját. - Végre felébredtél - nyomtam egy óvatos puszit homlokára, mire mosolyogva behunyta szemeit egy pillanatra.
- Kérhetnék egy kis vizet? - próbálta feljebb tornázni magát, majd egy nagyobb mozdulat után hangosan felszisszent.
- Persze, csak ne mozogj, mert a seb még nem gyógyult be teljesen - állítottam le cselekedeteiben, mire bólintott egyet, hogy megértette, amit mondtam.
Gyors mozdulatokkal mentem a szoba egyik sarkában lévő asztalka felé, aminek a tetején poharak és egy nagyobb kancsó foglalt helyet. Fél szemmel megállás nélkül figyeltem a még kissé bizonytalan személyt, aki a fájdalmak ellenére most is mosolygott és jó szemmel nézte a dolgokat. Hihetetlen volt a természete és a benne bujkáló erő. 

                          

            **Ashley Roberts**

A szemeim nehezek voltak, a torkom kapart a kiszáradása miatt, de Zayn jelenléte elérte, hogy mindezt figyelem kívül tudtam hagyni és csak rá koncentrálni. A hátam eszméletlenül fájt, de néhány szisszenéssel nyugtáztam fájdalmaimat. Soha nem tettem szóvá, ha valami fájt, nem sajnáltattam magamat és ez most se volt másképp. Rendkívül érdekelt, hogy a testvérem jól volt-e,

jobban aggódtam miatta, mint saját magam miatt és tudtam, hogy a részéről még egy hatalmas nagy fejmosásban lesz részem, amiért segíteni próbáltam neki a beleegyezése nélkül. Ezért is cselekedtem úgy, hogy ő ne tudjon semmiről, mert ismertem és tisztában voltam azzal, hogy foggal, körömmel küzdött volna azért, amit szeretett volna. Az volt a baj, hogy nem volt idő ellenkezésre vagy kivetnivalóra, mert az idő szorított és neki mihamarabb szüksége volt egy új vesére. Én megtettem, oda adtam neki az enyémet és nagyon reméltem, hogy többet nem lesz beteg, mert azt nem bírtam volna ki. Túl fontos volt a számomra. Minél jobban próbáltam ülőhelyzetbe tornázni magam, annál jobban éreztem a még nem érzett és egyáltalán nem kellemes érzést a hátamon, ezért cselekedetemet abba hagytam, mivel vőlegényem is az imént szólt rám, hogy ne mozogjak.
- Tessék - adott a kezembe egy üvegpoharat, amiben egy fehér szívó szál fityegett. 
- Köszönöm - vettem el tőle mosolyogva, amit viszonzott is, majd lassan inni kezdtem a hűs folyadékot, ami száraz torkomnak felettébb jól esett, ahogy oldalán végig szaladt. 
- Kérsz még? - kérdezte meg figyelmesen, amitől ismét mosoly kúszott orcámra.
- Nem, köszönöm - próbáltam letenni a mellettem lévő éjjeli szekrényre a kiürült tárgyat, de nem tudtam megtenni, mert pillanatok alatt kivette a kezemből és ő tette a kiszemelt helyre. - Zac-kel minden rendben? - érdeklődtem bátyám hogy léte felől és félve néztem rá, mert rettegtem a válaszától.
- Igen - mosolyodott el, majd meleg kezével megfogta az én még jelen pillanatba is hideg mancsomat. - A lehető legjobban van, de kezd mérges lenni, amiért nem mond neki senki semmit és nem tudja, hogy ki volt az a bizonyos személy, aki megmentette az életét - rázta meg a fejét játékosan. 
- Hála az Istennek - sóhajtottam fel megkönnyebbülten és fejemet a mögöttem lévő párnára hajtottam egy pillanatra. - Tudtam, hogy ezt fogja csinálni, túl makacs - ráztam meg fejemet halkan nevetve.
- Az, de elég vicces, amikor kislányos hangon kérleli Mr. Brice-t, hogy mondja el neki ki segített rajta - nevetett fel ő is aranyos és oly' szeretett hangon, amit öröm volt hallgatni. - Bár én nem igazán nevettem rajta, de próbáltam - komorult el pillanatok alatt a hangja, ami már cseppet sem tetszett. 
- Zayn - sandítottam rá kissé oldalra döntött fejjel, mire legyintett egyet. - Ne csináld ezt, kérlek - hajoltam oda hozzá nehezen, majd arcára hintettem egy puszit. - Most már minden rendben van, annak ellenére, hogy nem tudok semmit a történtekből - mosolyodtam el bágyadtan és figyeltem angyalra hasonlító arcát. 
- Két hétig voltál kómában és majdnem meghaltál - ejtette ki nehezen szavait, nekem pedig még nehezebb volt feldolgoznom a hallottakat, de még mielőtt mondhattam volna valamit, ismét beszélni kezdett. - Mindenki küzdött azért, hogy felébredj, de nem értek el vele semmit. A műtét napján Perrie-vel ültem a váróban és szüntelenül figyeltük annak a teremnek az ajtaját, ami mögött voltál, de elaludtunk és csak azt vettük észre, hogy kiabálnak, nővérek, orvosok szaladgálnak össze-vissza, majd téged is megláttunk azon az ágyon, amit éppen toltak ki a műtő teremből, eszméletlenül és véresen feküdtél rajta, amivel azt érték el, hogy kezdtem megbolondulni. Eredetileg három napot kellett volna aludnod, de sokkal több lett belőle. Mindenki kezdte elveszíteni a reményt, rendszerint kezdtünk az Elmegyógyintézetbe kikötni egytől-egyig, de szerencsére felébredtél és jól vagy - csorgott le arcán egy nagy könnycsepp, amit egyből el is tüntettem onnan.
- Semmi baj, Kicsim. Ne sírj - öleltem magamhoz óvatosan, mire hatalmas kezei körém fonódtak, amitől kirázott a hideg. - Nagyon szeretlek - súgtam a fülébe, mire ölelése erősödött körülöttem figyelve a hátamon lévő sebre. 
- Én még jobban, Egyetlenem - suttogta, mire szívembe melegség szökött, ami csak akkor történt meg, ha ő a jelenlétemben volt. - Te vagy az életem értelme, Ashley - tette hozzá, mire rám került a sor, hogy sírjak és ezt nem is akartam eltitkolni. 
Sírtam, de végre az öröm miatt. Eljött annak az ideje, hogy boldog lehettem úgy, hogy a testvérem épp és egészséges volt, a családom, barátaim mellettem voltak és az életemben lévő két legfontosabb személy: Zayn és Zoe. Ők voltak az én támaszaim és olyannyira szeretett személyek, amikkel éltem és a saját családom volt. A lányom és a vőlegényem, akik mellettem voltak minden percben és szeretetükkel elhalmoztak és elérték, hogy akkor is éltem és virultam, amikor nem tudtam volna egyedül. És végül annak az ideje is eljött, hogy feltétel nélkül szeressek, önfeledten boldog legyek és csak a pillanatnak éljek. Elmentek a fekete fellegek, kisütött a Nap és a sugarai engem és a szeretteimet cirógatta.

45.rész Érte mindenre képes vagyok!

Sziasztok Angyalkák! :) Íme a 45. rész is megérkezett, remélem tetszeni fog! Hihetetlen, hogy már csak 5 rész + epilógus és vége a blognak! 
Köszönöm a kommenteket, a feliratkozókat és a rengeteg oldalmegjelenítést, fantörpikusak vagytok! :3 
Jó olvasást, vigyázzatok magatokra és élvezzétek ki a nyarat! :D

                           Imádlak titeket: Fanny

/Zene/

Teljesen megsemmisülve és zokogva sírtam a testvéremet ápoló doktor kezei között, aki készségesen simogatta a hátamat és nyomott puszikat a hajamba nyugtatás képen. Nem akartam hallani a folytatást, se arról tudni, ami körülöttem forgott, egyszeribe elakartam tűnni. Lassan távolodtam el a férfitól, aki kezeivel letörölte az arcomon cikázó könnyeket, mire halványan elmosolyodtam, de közel sem az örömtől, hanem azért, mert támogatott.
- Mi lenne az a fontos dolog? - tettem fel akadozva és nehezen kérdésemet, mire felállt a helyéről és a tőlünk nem messze lévő asztalához sétált. - Ennyire nagy a baj? - szipogtam fel már sokadjára, mire csak sóhajtott egyet a kérdezett és néhány papír lappal a kezében ismét csatlakozott hozzám elfoglalva előbbi helyét. 
- Zac doktoraként kötelességem elmondani minden vele kapcsolatos dolgot és kérdésedre válaszolva: nagy a baj, Ashley - adott a kezembe egy tele írt lapot, amin minden bizonnyal bátyám vizsgálati eredményei voltak. - Az elmúlt hetekben próbáltam én is és a kollégáim is segíteni rajta, de nem ment. Titkolóztunk neked is, ami nehezemre esett, de nem akartam, hogy megtudd, mennyire beteg a testvéred - mondta halkan és megfontoltan, miközben figyeltem és meg se szólaltam, hagytam, hogy beszéljen. - Ami papírt a kezedben tartasz azon van rajta, hogy már évek óta szenved a rákkal. Elmondása szerint már az elején észre vette, de te fontosabb voltál neki, mint az egészsége és a kezelések helyett téged keresett. Nem akarok semmit a szemedre hányni, de most már itt az ideje, hogy mindent megtudj - nézett rám szánakozva, majd kitárta két hatalmas karját és akár egy gyámoltalan kislányt, úgy fogott közre velük.
- Ez nem lehet - nyögtem ki válaszul és erősen markoltam a kezembe eső legközelebbi dolgot, ami jelen esetben a doktor pulóvere volt.
Nem lehetett, egyszerűen nem! Engem keresett, míg beteg volt! Hihetetlen és felfoghatatlan volt, hogy Zac ekkora áldozatot hozott meg értem, mikor még nem is ismert, azt se tudta, hogy ki, mi vagyok, vagy ha még is csak halványan. Ki kellett mondani: miattam szenvedett a testvérem és már csak a létezésemmel is bajt okoztam neki. Egyszerűn mart a bűntudat belülről, miközben a kezeim Mr. Brice kötött pulóverének vastag anyagát tépázták. Tehetetlen voltam és eljött annak az ideje, hogy feladtam. Teljesen megsemmisültem és már a megbolondulás szélén járkáltam, ami csak hab volt a tortán. Zokogtam, levegőt nem vettem és a fejem majd' szétrobbant a benne mászkáló gondolatoktól és gondoktól. A szívemről nem is beszélve, ketté tört és a bűntudat keserű érzete mardosott, ami rettentő rossz érzés volt.
- Nyugodj meg, Ashley - szólalt meg halkan az engem vigasztalni próbáló személy és kedves hanglejtése minden porcikámnak megnyugvást okozott. - Van egy utolsó megoldás, de... - kezdte el, de rögtön félbe is szakítottam és magas hangon egyeztem bele a még ki se mondott dologba.
- Nem érdekel mi az, benne vagyok és nem törődök semmivel csak a testvéremmel! - töröltem le a könnyeimet és megfogtam hatalmas kezeit, amik ölébe hullottak a hirtelen kirohanásom miatt. - Mindenre képes vagyok érte, kérem mondja - könyörögtem és mélyen szemeibe néztem, mire felsóhajtott és megrázta a fejét.
- Ashley... - nézett rám bágyadtan és szinte suttogott, de nem vettem figyelembe, akkor nem.
- Kérem - zokogtam fel és erősebben szorítottam meg a kezembe tartott végtagjait. - Könyörgöm.
- Mivel a te vér csoportod megegyezik a Zac-kével, ezért adhatsz neki donort és vért - miután ezt elmondta egyenes vonallá formálta ajkait, de tekintetemmel folytatásra bírtam. - Neki sajnos mind a kettőre szüksége van és te vagy a legmegfelelőbb személy arra, hogy oda add neki az egyik vesédet és a műtéthez szükséges vért - mondta lassan, ami előnyömre szolgált, mert időbe telt, mire felfogtam, hogy mit mondott.
- Vese és vér? - nyíltak nagyra a szemeim, mire bólintott egyet, hogy bizony úgy volt, ahogy mondta. - Benne vagyok - jelentettem ki magabiztosan, vagyis csak a hangom volt az, belülről rettegtem.
- Tessék? - pattant fel a helyéről és hüledezve nézett rám. - Ez komoly dolog, Ashley, nem gyerek játék - fogta meg mind a két vállamat, mikor felálltam és enyhén megszorította azokat.
- Figyeljen - kezdtem bele mondókámba halkan, mégis lényegre törően, mert azt akartam, hogy megértse, hogy mit terveztem és miért. - Kerek 20 évig nem ismertük egymást a testvéremmel, úgy nőttünk fel, hogy több ezek kiló méter volt közöttünk és egy olyan érzés, ami felemésztett minket: a hiány. Szükségünk lett volna egymásra, nagyon nagy szükség, de nem tudtunk mit tenni. Míg ő tudta, hogy én létezek és a húga vagyok, addig én azt hittem, hogy egyke gyerek vagyok. Egyedül nőttem fel, egyedül tanultam meg az élet nagy dolgait és egyedül lettem az, aki vagyok. Nem a szüleim vagy testvérem segítségével, hanem egyedül - sóhajtottam fel, majd visszaültem a helyemre, ahogy a hallgatóm is tette, de szemei egy pillanatra se engedték el az enyémet, figyelmesen követte beszédemet. - Mikor szilveszterkor csöngettek és mentem ajtót nyitni még semmit nem tudtam. De mikor megláttam a bátyámat és ahogy telt az idő egyre jobban meg is ismertem, akkor jöttem rá, hogy ő egy kincs. Egy olyan személy, aki nem törődik magával csak másokkal. Nézze meg, engem keresett, mikor beteg volt - nevettem fel bosszúsan és cinikusan. - Engem, akit igazán nem is ismert, mégis mindenre képes volt értem. Miattam beteg, miattam van itt, ebben a kórházban és tudja, miattam is fog meggyógyulni. Oda adom a vesémet, ha kell meg is halok érte, csak jöjjön rendbe, neki élnie kell még rengeteg évet, mert ő az, aki megérdemli az életet - mosolyodtam el halványan és szeretet teljesen, mert a szóban forgó férfira gondoltam, aki számomra a mindenség volt. - Ő számít, senki más. Ha így tudok segíteni, így fogok és ebben senki nem tud megállítani - ráztam meg a fejemet, majd csizmám orrát kezdtem el fixírozni, de néhány pillanat múlva ismét felnéztem az engem erősen figyelő doktorra.
- Rendben - egyezett bele egy bólintás kíséretében. - Tudd, hogy most úgy nézek fel rád, mint emberre soha - mosolyodott el halványan, majd levette sötétített szemüvegét, ami könnyes szemeit takarta. - Rettentő erős és bátor nő vagy, Ashley. Büszke lehet rád a családod és Zac mázlista, hogy ilyen húga van, mint te - ölelt ismét magához a mai napon már sokadjára és belepuszilt kiengedett hajamba, amiről időközben lekerült a sapka.
- Köszönöm - mormoltam széles vállába, de egyből el is távolodtam tőle egy kicsit. - Csak annyit kérek, hogy a bátyámnak ne mondjon semmit. Ha megtudná, nem egyezne bele - néztem kissé vörös szemeibe, mire halványan bólintott egyet.
- Alá kell írnod egy papírt, miszerint vállalod a műtétet és az egyik vesédet, valamint vért adsz a testvérednek - állt fel a kanapéról és a hatalmas fa asztalához sétált, ahova én is követtem.
Letette elém a kitöltött lapot, amit egy gyors átolvasás után alá is írtam. Féltem, nagyon féltem a műtéttől és az utána való dolgoktól, de nem érdekelt. Eldöntöttem, amit el kellett és nem tudott visszatántorítani semmi. Felmerülhetett az is, hogy meghalok, az is hogy nem sikerül a műtét és Zac továbbra is szenvedni fog, de bíztam és reméltem azt, hogy minden rendben lesz és vége szakad ennek a rém álomnak.
- Miért kell odaadnom Zac-nek az egyik vesémet? - tettem fel Mr. Brice-nak az egyik eszembe jutó és nagyon fontos kérdésemet, mire megállt cselekedetében, letette a kezében tartott dossziét, majd elém lépet és ahogy ma már sokadjára, hangosan felsóhajtott.
- A bal oldali veséje teljesen elhalt, a jobb oldali pedig csak 30%-ban működik. Ha minden rendben lesz, akkor te is és ő is egy vesével fog élni, ami az elején nehéz lesz, de legalább együtt lehetettek - mosolyodott el halványan és egy pillanatra. - Alkoholt nem ihattok, semmi károsítót nem szedhettek, a reakciók az első néhány hónapban ágyba fognak titeket követelni, mert nagy operációról van szó. A te esetedben még nagyobb a kockázat, mert egészséges vagy, a szervezeted stabil, de azzal, hogy kivesszük a vesédet, felborítjuk az egész rendszert. Nem lesz könnyű, de mindenben segíteni fogunk - fogta meg a kezemet és mélyen nézett a szemembe, szinte belém látott. 
- Nagyon köszönöm, Mr. Brice - fontam át kezeimet a nyakán és felsóhajtottam, mert bennem volt a tudat, hogy tehettem valamit a testvérem érdekében. - Hálás vagyok magának - súgtam a fülébe, mire szorítása erősebb lett derekam körül, majd nyomott egy puszit a fejem búbjára. 
- Semmit nem kell köszönnöd, Ashley. Ez a feladatom és érted is mindent megfogok tenni, nem hagyom, hogy bajod essen - távolodott el tőlem és kezei közé fogta arcomat. - Megbolondulnék, ha történne veled valami. Túl nagy áldozatot hoztál ahhoz, hogy ne légy boldog - rázta meg a fejét, majd óvatos csókot hintett a homlokomra. 
Érdekes volt, hogy a kezei között biztonságba éreztem magam és megmelengette a szívemet, amikor valamelyik testrészemre nyomott egy puszit. Kedves kisugárzása, szelíd, mégis szeretet teljes mosolya, egy pillanatra elvette a gondomat, de most, hogy ő is sírt és ennyire bántotta a helyzetem, nem láttam szép, fehér fogait és felfelé ívelő, rózsaszín ajkait. Olyan volt számomra, mint egy őr angyal vagy egy biztos pont. Mindig számíthattam rá, lehetett bármiről szó, segített és szó nélkül lett a támaszom, ami a nehéz napjaimon nagyon jól esett.
A kocsi halk morajjal állt meg alattunk, majd Perrie-vel karöltve kiszálltunk belőle és a csípős hideg miatt gyors léptekkel közelítettük meg a Zayn-nel közös házunkat. Már későre járt az idő, mivel rengeteg vizsgálaton kellett átesnem, ami eléggé lefárasztott, de koránt sem volt olyan rossz, mint a bátyám szemébe nézni, aki semmit nem tudott arról, hogy holnap délelőtt mi fog történni. Barátnőm végig vele volt, amíg én a termeket jártam, különböző orvosokkal tárgyaltam és felkészítettek a legrosszabbakra. Nem volt jó érzés, mikor mondták, hogy akár meg is halhatok, vagy lebénulhatok, vagy jobb esetben a szervezetem nem fogadja el azt, hogy egy testrészem távozott és művesére vagy donorra lesz szükségem. A gyomrom görcsbe szorult a hallottaktól, szinte rettegtem, de ahogy mondtam: nem érdekelt semmi, csak a testvérem javulása és felépülése. Amikor a velem tartó, szőke lány megtudta, hogy mibe egyeztem bele, kis híján neki ment Mr. Brice-nak azzal az okkal, hogy ő megakar ölni és ne merjen hozzám érni, mert megkeserüli. Két orvossal fogtam le, mert kapálózott, csapkodott, teljességgel megbolondult. Nem láttam még soha olyannak és furcsa volt, hogy egy mindig csendes, szerény nőt le kellett fogni, mert verekedni akart.
- Megnyugodtál? - sandítottam rá, miközben lehajtotta fejjel és látszólag nyugodtan sétált mellettem. 
- Igen, de még mindig nem helyeslem ezt az egészet - állt meg a bejárati ajtó előtt és könnyes szemekkel nézett rám, ami csak nehezítette a dolgomat. - Mi lesz akkor, ha műtét közben történik veled valami, mit fogok csinálni? - fogta meg a vállaimat és erőteljesen megrázta őket, ami meglepett, de nem tettem szóvá. - Megfogok örülni, Ashley! - emelte feljebb a hangját.
- Nyugodj meg, Pezz - vettem le vállaimról kezeit és el se engedtem, ujjaimmal közre fogtam azokat. - Mr. Brice mindent megfog tenni és hidd el nem lesz semmi gond - nyugtattam, de nem csak őt, magamat is. - Tudja, hogy mit csinál - mosolyodtam el halványan és ölelésembe zártam. - Félek, nem is kicsit, de ezt meg kell tennem - mondtam neki halkan, mire bólintott egyet, de nehezen, mert arcát nyak hajlatomba rejtette. 
Még mielőtt sírva fakadt volna, eltoltam magamtól és biztatóan mosolyogtam rá, amit nem viszonzott, de rendezte vonásait és úgy léptünk be a házba. A bent uralkodó meleg levegő egyből megcsapta hideg testemet, ezáltal libabőrös lettem. A nappaliban égett a villany, ahogy a konyhában is, több ember beszélgetését hallottam meg. Levettük a csizmát, kabátot, az én esetemben a sapkát is, majd megfontolt léptekkel közelítettük meg azt a helységet, ahonnan a hangok szűrődtek. Louis, Harry, Liam és Niall ült a kanapén, velük szembe két másik barátnőm, Eleanor és Danielle, a szőnyegen pedig vőlegényem és kislányom foglalt helyet. Önfeledten beszélgettek, észre se vették érkezésünket, amitől muszáj volt mosolyognom. Jó volt őket együtt látni úgy, hogy nem dolgoztak, hanem a szabad idejüket aranyozták be egymás társaságával. 
- Anya! - kiáltott fel az eddig babájával játszó és apjával kötekedő lánykám, majd apró lábaival felém kezdett szaladni. 
- Szia, Hercegnőm! - guggoltam le elé és kezeim közé zártam apró testét, miközben kiengedett hajamba bújtatta orcáját.
- A hercegnő te vagy - nézett rám mosolyogva, majd kezeivel közre fogta arcomat és édes pusziban részesített, ami rettentő jól esett, főleg tőle. 
- Anyukád királynő - szólalt meg Niall, aki mosolyogva nézett rám és kék szemeivel alaposan megnézett. - Minden rendben? - szűkítette össze szemeit és úgy mustrált tovább. 
- Ne túlozz, Horan - nevettem fel, miközben Zoe-t továbbra is öleltem. - Nem igazán... - húztam el a számat és legyintettem egyet, hogy majd elmondom, de nem most, mire ő megértően bólintott egyet. 
Lányomat kezembe vettem és mindenkit üdvözöltem egy puszival, majd Zayn mellé ültem a szőnyegre, mire az ölébe húzott, amin csak mosolyogni tudtam. 
- Így jobb - duruzsolta a fülembe, mire felé fordultam és megsimogattam immár puha és szőrtelen arcát. 
- Szerintem is - kacsintottam rá, mire halkan felkacagott és kezeit védelmezően fonta hasam köré. - Zoe-nak nem kellene már aludnia? Lassan 9 óra lesz - mutattam a barátainkkal játszó lánykára, aki Harry bácsikájával felettébb jól szórakozott.
- De - bólintott egyet. - Már megfürdettem, de jöttek a vendégek és nem volt hajlandó az ágyban maradni. Felviszem - állt fel velem együtt, engem az egyik babzsákfotelba ültetett, majd lánya hisztijével nem foglalkozva felkapta és egy gyors búcsúzkodás után felbaktattak a lépcsőn.
- Tudom, hogy Zoe-nak nem te vagy a vér szerinti anyja, de nagyon hasonlít rád. Ugyan olyan barátságos és jó szívű, mint te. Látszik, hogy felnéz rád, mert mindenben utánozni akar téged - mesélte mosolyogva Dani, majd felállt a helyéről, mellém telepedett és szorosan átölelt.
- Mondta, hogy ugyan olyan pizsamája van, mint neked és Zayn-ek rá kellett adnia azt, mert nem volt hajlandó a pillangósba aludni - nevette el magát El. - Nagyon aranyos - ábrándozott kislányosan, ami kinézetét még elragadóbbá tette. 
Perrie is csatlakozott a társasághoz, ő is mellém szegődött és átölelt, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen más volt. Ugyan úgy beszélgetett, nevetett és ment bele a hülyeségekbe, mint mindig, de többször hozzám bújt, megpuszilt és súgta a fülembe, hogy szeret, amit máskor is megtett, de nem ilyen sokszor. Félt, amitől én is, amit megértettem. Vőlegényem is perceken belül visszatért a társaságunkba és durcázni kezdett, amiért a két lány elfoglalta a helyét és nem ő ölelhetett. Elnevettem magam többször is, de nem őszintén. Nem tudtam úgy, mert nem volt hozzá erőm és túl sok volt a gond, ami felgyülemlett és nem akart fogyni. Pedig jó lett volna!
- Elmondod, hogy mi bánt? - hozta fel a témát ismét Niall, mire halványan elmosolyodtam, nem adta fel egykönnyen. 
- Holnap műtétem lesz - ejtettem ki ezt a mondatot halkan és lehajtott fejjel, majd felsóhajtottam. 
- Micsoda? - kiáltott fel Zayn és felpattant Liam mellől, aki épp úgy meglepődött kirohanásán, mint én. - Ugye csak viccelsz? Mert ha igen, nagyon rossz vicc - tárta szét kezeit és kikerekedett szemekkel vizslatott szüntelenül.
- Nem viccelek, Zayn - nevettem fel cinikusan. - Zac-nek adom az egyik vesémet - néztem végig az egész társaságon, akik csak néztek, de nem mondtak semmit. - Az egyik veséje teljesen elhalt, a másik pedig csak 30%-ban működik - folyattam, mire szőke hajú barátnőm ölelése erősödött körülöttem. - Nem hagyhatom, hogy meghaljon!
- De így meg te fogsz meghalni az Istenit! - kelt ki magából az enyémnek tudott férfi. - Elhiszem, hogy segíteni akarsz a testvérednek, de... - halkult el a hangja, odajött hozzám és letérdelt elém. - nem tudnám elviselni, ha történne veled valami. Te vagy a mindenem, Ashley, nélküled egy senki vagyok - gyűltek könnyek hatalmas szemeibe, amik csillagként ragyogtak a nedvességtől. 
- Nem lesz semmi baj, Drágám. Mr. Brice vigyázni fog rám és azt mondta minden tőle telhetőt megtesz, ha komplikáció merülne fel - fogtam közre arcát és homlokomat az övének döntöttem. - Együtt? - emeltem fel kezeimet, mire egy kicsit eltávolodott.

- Örökre - kulcsolta össze ujjainkat, majd ajkait enyémekre nyomta egy pillanatra. 
Ezzel az apró érintéssel is elérte, hogy felkeltek a pillangóim, a szívem kétszer többet vert és mindent elfejetettem, ami velem történt. Megbolondított, de csak is jó értelemben. Szerettük egymást, mindennél jobban. 
- Mi veled leszünk, Ashley - szólalt meg halkan Louis. - Mindig - emelte fel mutatóujját megerősítésképpen, mire elmosolyodtam egy kicsit. 
- Mindent köszönök nektek - töröltem le kibuggyanó könnyemet, mire mindannyian felálltak a helyükről, vőlegényem engem is felállított, majd a kör közepére helyeztek és csoportos ölelésbe fonódtunk össze. 
Ahogy Lou mondta: ők mindig mellettem voltak és támogattak. Elfogadták a döntéseimet, ahogy most is és ezt mindennél többe néztem. Szerettük egymást, egy hatalmas család voltunk és csak ez számított.

***

Reggel teljes rossz kedvvel keltem fel, semmihez nem volt kedvem és mikor arra gondoltam, hogy ezen a napon megműtenek, felháborodott a gyomrom. Múlt este folyamán Dina-nak, Jason-nek és a szüleimnek is elmondtam, hogy a mai napon min fogok átesni. Ők is kisebb sokkot kaptak, de megértették a döntésemet és támogattak. Mindenkit megkértem, hogy ne jöjjenek velem a kórházba, mert úgy csak rosszabb lenne, amit nehezen, de elfogadtak. Bőven elég volt az, ha Zayn jött velem, nem kellett nagy felhajtás. Keserű száj ízzel és fájó fejjel mentem be a fürdőbe, ahol pillanatok alatt rendbe tettem magam. Az ágy már üres volt, szerelmem nem volt sehol, ezért mikor magamra vettem egy melegítő felsőt, alsót és egy egyszerű pólót, magamhoz vettem a telefonomat és leballagtam a lépcsőn. A nappaliba érve megláttam, hogy 10 óra volt, nem siettem, mert délre kellett menni, ráértem.  A konyhából hang foszlányok szöktek ki, ezért lábaim akaratom ellenére arra mentek. A félig arab férfi szintén melegítőbe sürgött-forgott a helységben, gondosan terítette az asztalt, főzte a kávét, de a gázon készülő ételt elfelejtette, ezért még idő megtudtam menteni a nagy adag rántottát. Elmosolyodtam, amikor egy kicsit felugrott jelenlétem láttán, de megilletődöttsége hamar elszállt és mosolyogva jött oda hozzám és zárt kezei közé. 

- Jó reggelt, Egyetlenem - szólított meg elragadó hangon, amivel mindig is megbabonázott.

- Neked is - simítottam meg arcát, mire elkapta a kezemet, nyaka köré fonta és már csak arra eszméltem fel, hogy formás ajkai az enyémeket bitorolták. 

- Szeretlek - mondta pihegve, mikor levegő hiány miatt elváltunk egymástól. 

- Én jobban - túrtam bele éjfekete hajába, ami puhasága miatt egyből kicsúszott ujjaim közül. 

Az idő gyorsan szaladt, azt tettem, amit mondtak és már csak azt vettem észre, hogy a műtőruhába álltam Mr. Brice és Zayn társaságában az egyik üres kórteremben. Minél jobban nem akartam bemenni a műtőbe, annál jobban közeledtünk ahhoz, hogy ez megtörténjen. Mindenem reszketett, hol fáztam, hol melegem volt és bár nem volt szokásom, de a körmömet is rágtam, mikor elfelejtkeztem magamról. Tekintetem cikázott a két személy között, egyik lábamról a másikra álltam, úgy éreztem magam, mint aki megbolondult. 

- Zac-et visszük előbb a műtőbe, hogy ne lásson meg, addig beszélgessetek - simított végig kezemen a doktor, majd Zayn-re nézet, aki hálás pillantásokat lövellt felé. 

- Köszönjük - mosolyogtam rá bágyadtan. - Mindent - utolsó szavamra csak legyintett egyet és kedvesen rám villantotta fehér fogait. 

Sóhajtozva mentem a kórházi szagban úszó ágy felé, ahova társam is követett, de nem engedte, hogy leüljek, ölébe húzott. Nyakához bújtattam arcomat, mereven néztem magam elé, majd azt figyeltem, ahogy apró kezem, hogy reszketett az azt tartó hatalmas mancsban.

- Félek - suttogtam, amit meghallott, mert a fejemre nyomott csókja bizonyította. 

- Minden rendben lesz - válaszolt hasonló hangnemben. - Tudom, hogy tegnap eléggé kiakadtam, de azt is tudom, hogy Mr. Brice kezében van a legjobb helyed. Minden gond nélkül jössz ki abból a teremből, higgy nekem - emelte fel államnál fogva a fejemet, majd apró puszit nyomott az arcomra. 

- Szeretlek - néztem mélye szemeibe és ezúttal én kezdeményeztem a csókot. 

Úgy faltam ajkait, mint még soha, mert félő volt, hogy az volt az utolsó együtt létünk. Lehet, hogy nem láthattam többet, nem hallhattam a hangját, ezért minden porcikáját, gesztusát és szavát mélye a gondolatomba véstem. Míg én haját és tarkóját kényeztettem, addig ő oldalamat simogatta és hajamba akarta fúrni ujjait, de a fejemen lévő sapka nem engedte neki. Lassan váltunk el egymástól, a másik szemébe szüntelenül nézve, majd homlokunkat egymásénak döntöttük. 

- Én is szeretlek, Egyetlenem, mindennél jobban - simogatta arcomat hosszú ujjaival, amitől muszáj volt becsuknom a szememet. 

Az idő ismét pörögni kezdett, nem tudtam követni a dolgokat csak elfogadtam, amit el kellett. Zayn-től elbúcsúztam és már a műtőben feküdtem az egyik ágyon, amin ha oldalra fordítottam a fejemet, akkor a kába testvéremmel találtam szembe magam. Nekem még nem adtak altatód, de neki igen, ezért nem tudott magáról. 

- Mr. Brice - szólítottam meg halkan a férfit. 

- Tessék? - lépett rögvest mellém és figyelmesen nézett le rám. 

- Bízom magában, tudom, hogy érti, amit csinál, de ha valami gond merül fel, Zac-et mentse meg. Könyörgöm - gyűltek könnyek a szemembe, aki hamar ki is szöktek onnan. 

- Én... - rázta meg a fejét és teljesen maga tehetetlenné varázsoltam a mindig talpra esett férfit. 

- Kérem. Ennyit kérek csak, semmi többet - fogtam meg a kezét és megszorítottam. 

- Rendben - bólintott egy aprót, majd lehajolt hozzám és nyomott egy puszit a homlokomra. - Rettentő bátor vagy, Ashley és makacs - rázta meg a fejét és megsimogatta az arcomat. - Kezdhetjük? - kérdezte meg figyelmesen, hogy készen voltam-e belekezdeni a nagy küzdelembe.

- Kezdhetjük - adtam meg a választ, majd bátyám kezét összekulcsolta az enyémmel, amit észre is vett, mert nagy keze erősebben ölelte közre az enyémet.

Az altató anyag pillantok alatt elkábított és már csak a nagy feketeséget láttam, amire azt hittem, hogy hamar elenged, de nagyot tévedtem. Nagyon nagyot!

44.rész Félelem és furcsaság

Jó napot Drága Olvasóim! :) A következő résszel hamarabb érkeztem, mint akartam, mivel holnap terveztem, hogy megleplek vele titeket, de nem így lett. A holnapi napon lesz a ballagásom, -majd gondoljatok rám- az egész napom be lesz töltve és bele kerülök a nagy betűs életbe! Izgulok, nem is tudjátok mennyire és már rengeteget sírtam, nem akarom elhagyni a barátaimat, az iskolát, maradni akarok a megszokott közegbe. Szeretem az új dolgokat, de ezúttal nem! :(
Nem is húzom tovább az időt, köszönöm a támogatásotokat, imádlak titeket!
Jó olvasást a részhez és kellemes nyarat nektek, legyetek rosszak, én is az leszek! :D

                               Hatalmas puszi: Fanny


U.i.: A rész végénél előre is elnézést kérek, tudom, hogy gonosz vagyok! ;)

Azóta, hogy beszéltünk Mr. Brice, bármilyen meglepő volt, de már három hete Londonban tartózkodtunk. Minden annyira gyorsan történt, sodródtam az árral és elfogadtam, hogy oda kell visszamennem, ahonnan indultam. Meglepő módon testvérem és Miranda is jól fogadta, hogy el kellett hagyniuk Californiát és egy új közeget szokjanak meg. Ház vezető nőnk kifejezetten örült a költözésnek, mert állítása szerint már megunta a meleget, az óceánt és az egész környezetet, új dolgokra vágyott. Meg is kapta és élvezte a brit főváros hűvös, még is kedves fogadtatását. Mikor leszálltam a gépről és beszippanthattam a londoni levegőt, az arcomat megcsapta a hideg szél, az épületek óriásként tornyosultak felettem, akkor azt mondtam, hogy otthon vagyok. Otthon voltam, mert ahhoz a városhoz kötött annyi emlék, annyi személy. Hiányzott a rég nem látott házam, a nyüzsgő utcák, a piros buszok és az hogy ha megyek valahova, akkor az esernyő mindig nálam legyen. Cseppet sem bántam, hogy vissza kellett oda mennünk, hogy feladtam a karrierem, mert egyre közelebb voltam a célomhoz. Hogy boldog legyek és a testvérem meggyógyuljon. A barátaim és családom örömmel ment be a házukba, míg Zayn és köztem egy kisebb nézeteltérés alakult ki. Mivel nekem is ott volt a házam és neki is, ezért nem tudtuk eldönteni, hogy a kicsi Zoe társaságában melyik házba telepedjünk le. Végül vőlegényem érve nyert, miszerint ott már minden be volt rendezve, a kicsinek is ki volt alakítva a saját kuckója, azért nem tudtam mit tenni, elfogadtam a döntését. Igaz, hogy nem az én házamba költöztünk be, de nem bírtam megállni, hogy hűn szeretett otthonomat ne nézzem meg. Dina és Jason társaságában minden egyes zugát megnéztem, újra szárnyra kaptak az emlékeim és akkor döbbentem rá, hogy mennyi idő eltelt. Három hosszú év, amit már visszahozni nem, de pótolni lehetett és mi azt tettük. Minden időmet a szeretteimmel töltöttem, élveztem, hogy ők voltak nekem és felettébb szerencsésnek érzetem magamat, amiért oda tartoztam, ahova.
Katie. Őt és a barátját, Lucas-t már azóta nem láttam, hogy Californiába találkoztunk, de nem is bántam. Világosan és érthetően elmondtam neki, hogy mit éreztem iránta és miért. Szerencsére megértette és nem keresett, de félő volt, hogy ez csak egy átmeneti idő volt. Ismertem annyira az anyámat, hogy tudtam, nem adja fel egykönnyen. Amit megakart magának szerezni azt úgy is megszerezte, ilyen volt a természete, amit én örömömre nem örököltem. Nem akartam róla semmit se tudni, azt meg pláne, hogy a közelembe legyen, de sajna annak ellenére, hogy már nem énekeltem, se színészkedtem, attól eltekintve az emberek ismertek és az újságok, televíziók, internet, az mind árasztotta rólam a cikkeket és ha nem akartam se, megtaláltak volna.
Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, mivel nagyon fájtak a kevés alvás hatására. Zoe egész este sírt, mert belázasodott. Tudtam, hogy mit kellett tenni, gyógyszert adtam neki, hideg vizes ruhával törölgettem, ami használt is, de emellett keservesen sírt, amit csak úgy tudtam csillapítani, ha a mellkasomra húztam, ringattam és halkan énekeltem neki. Sajnáltam és mindent megtettem, mert mindene tűz forró volt, olykor reszketni kezdett, az egész teste izzadt és órákba telt, mire letudtam úgy vinni a lázát, hogy legalább aludni tudott. Miközben én a kislányommal küszködtem a láz ellen, addig Zayn a stúdióban volt, mert vették fel az új dalokat. Szinte minden percben hívott, kérdezte, hogy minden rendben volt-e, amire azt mondtam, hogy igen, közben nem így volt. Nem akartam idegesíteni, főleg akkor nem mikor dolgozott, ha higgadt volt, akkor jobban tudott koncentrálni. Egyik oldalamról a másikra fordultam, mire szembe találtam magam két gyönyörű szem párral. Halványan elmosolyodtam annak a személy jelenléte miatt, akit annyira szerettem és rögvest kezei közé bújtam. Finom illata egyből megcsapta az orromat, ölelő kezei teljesen ellazítottak és a fáradság minden jelét elfelejtettem. Lehunytam a szemeimet és úgy nyomtam puszikat az egyik gyenge pontjához, a füle mögé. Halkan mormogott, ami kacagásra késztetett, ezért bosszú képen enyhén a fülembe harapott.
- Jó reggelt, Egyetlenem - tűrt egy kilógott tincset a fülem mögé és mosolyogva nézett a szemembe.
- Neked is, Kicsim - simogattam meg borostás arcát, amihez ha hozzáértem, sercegett az ujjam alatt. - Mikor jöttél haza?
- Nem olyan rég, 9 óra fele - gondolkodott el. - Egész éjszaka dolgoztunk, már azt hittem soha nem jöhetünk haza - mérgelődött, ami kifejezetten jól állt neki.
- Nyugi, én hagylak pihenni - dörgöltem össze orrunkat, mire erősebben húzott magához. - Zoe-t elviszem anyuékhoz, én meg megyek Zac-ért a kórházba, úgyhogy tudsz pihenni. Mielőtt elmegyünk ebédet is csinálok, szóval még valami ehetetlen kotyvalékot se kell csinálnod, mint múltkor - soroltam el neki a dolgaimat, mire mosolyogva megrázta a fejét és megjutalmazott egy édes, reggeli csókkal.
- Fantasztikus vagy - sóhajtott fel és mellkasára vont, ahol meghallottam szívének egyenletes, mégis erőteljes dobogását.
- Tudom, hogy milyen, én is sokszor csináltam ezt és nem kívánom senkinek. Pihenned kell és ha csak úgy lehet megoldani, hogy magadra hagyunk, akkor megtesszük. Szerintem a kislányunk is örülni fog, ha a nagyanyjával lehet egy kicsit - nevettem fel halkan, mivel előttem lebegett, hogy miket csináltak, amikor együtt voltak.
Ami csak drága anyukám eszébe jutott azt az unokájával csinálta meg. Lehetett az sütemény sütés, mosogatás, teregetés, mindenbe bevette a pici lányt és közben jót szórakoztak. Apámmal az udvaron tevékenykedtek, annak ellenére, hogy még hideg volt, mivel február vége fele jártunk és Londonban a klíma másabb volt, mint az óceánnál. Megoldották egy vastag sapkával, kabáttal és már mentek is ki, hogy szórakozzanak.
- Köszönöm - nézett rám hálásan.
- Szívesen - nyomtam egy puszit a homlokára. - Menj fürödj le és aludj, mert a szemeid rettentő karikásak - simogattam meg a szóban forgó pontot, mire becsukta íriszeit és bólintott egyet.
- Zoe jobban van? - érdeklődött gyermeke állapota felől, ami melegséggel töltött el.
- Igen - bólintottam egy nagyot. - Hajnal háromig bajlódtunk mind a ketten, de sikerült levinnem a lázát és azóta alszik, szerencsére - meséltem a történteket, miközben kiszálltam mellőle az ágyból és magamra vettem a barackvirág színű köntösömet.
- Ennek örülök - mosolyodott el bágyadtan, majd megdörzsölte álmos szemeit és engem követve elhagyta addigi helyét.
Lassan lépkedett el a szekrényéig, amiből kivett egy fekete pólót és egy szintén fekete bokszert, amivel elindult a fürdő felé, de hangommal megállítottam.
- Reggeliztél? - érdeklődtem, mire megrázta a fejét, hogy nem.
- Csak kávét ittam, de azt jó sokat - nevetett fel és ismét szemeihez nyúlt, hogy valamennyire felébressze őket.
- Akkor mindjárt hozok neked valamit - mosolyogtam rá, amit viszonzott is, majd kiléptem a szobából, ő meg bebagyogott a fürdőbe.
Éppen, hogy a lépcső tetejéhez értem, meg is álltam, mert megállított egy édes hangocska, amit annyira szerettem.
- Anya! - kiabálta hangosan kislányom, mire gyors léptekkel a szobája felé mentem.
- Jó reggelt, Életem - nyitottam ki óvatosan az ajtót, ami által megpillantottam, hogy a kiságyban állt, cumival a szájában és a Liam-től kapott teknőssel a kezében, amit erősen szorított magához.
- Jó reggelt - üdvözölt selymes hangján és kezeit felém nyújtotta, amik közül az egyikbe ott lógott a páncélos állat plüss másolata.
Óvatosan kezembe vettem és puszit hintettem az arcára, majd a homlokára, hogy megbizonyosodjak nem-e lázasodott be megint. Szerencsére nem, de hatalmas szemei még mindig jobban csillogtak a kelleténél, ami aggasztott egy kicsit.
- Nézd, anyuci - mutatta Liam kedvenc állatát, amire ha ránéztem nem tudott más eszembe jutni csak az énekes, aki annyira szerette ezeket az állatokat.
- Látom, Életem, nagyon aranyos - simogattam meg mosolyogva az arcát. - Szereted? - utaltam kérdésemmel az játékra, mire bólintott egyet és arcát a nyak hajlatomba rejtette.
- De téged és apát jobban - mondta halkan és aranyosan, amitől a szívem kétszer többet vert.
- Mi is nagyon szeretünk téged. Te vagy mi kicsi, pici lánykánk - pusziltam bele selymes hajába, aminek cseresznyés illata egyből az orromba kúszott.
Csupán csak két éves volt, annak ellenére felettébb okos és értelmes. Egyikünk se értette, hogy kicsi létére, hogy lehetett ennyi esze, de apja szerint, mert tőle volt. Erről mindenkinek meg volt a véleménye és drága barátja, Louis szóvá is tette, lehetetlen, hogy ráütött, mert akkor nem lenne ennyire ügyes. Erre a Malik úr megharagudott és durcásan felment a szobánkba, ahonnan ki se jött volna, ha nem megyek utána és nem fejtem ki neki jó részletesen, hogy ne hallgasson senkire, mert igen is okos és találékony. Szavaim után persze, hogy nem volt semmi baja, csak az kellett neki, hogy valaki istenítse és én megtettem, mert tudtam, hogy amiket mondtam az igaz volt.

Kezembe Zoe-val ballagtam le a lépcsőn azzal a céllal, hogy neki és az apjának is készítek reggelit. Első utam a nappaliba vezetett, ahol lányomat letettem a játszó szőnyegére és majd csak utána indultam a konyhába, de nem mentem sikerrel, mert csengettek. Az előszobába érve lábamra húztam az egyik papucsomat, mivel lányunk elvitte valahova a szőrmés mamuszomat, amire ilyenkor szükségem lett volna. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, két kedves személlyel találtam szembe magam, Patricia-val és Yaser-rel.
- Jó reggelt, Kincsem - üdvözölt egyből a vörös hajú nő és megjutalmazott egy szeretet teljes öleléssel, amit azonnal viszonoztam is.
- Szia, Ashley - szólított meg a férfi érdes, dörmögős, mégis kedves hangján és ő is úgy tett, ahogy felesége, szorosan a mellkasára vont.
- Sziasztok - mosolyogtam mind a kettőjükre, ahogy vőlegényem apja elengedett. - Gyertek beljebb - álltam félre az útból és hagytam, hogy gesztusomat megköszönve belépjenek a házba.
- Nem akarunk zavarni csak éjjel írt Zayn egy üzenetet, hogy a kicsi beteg - szabadkozott egyből Tricia, mire mosolyogva intettem egyet, miszerint egyáltalán nem zavartak.
- Dehogy zavartok, örülünk ha jöttök - simítottam meg a vállát, majd mutattam nekik, hogy foglaljanak helyet a kanapén. - Igen, tegnap este belázasodott és csak éjjel háromkor ment le, de most már viszonylag jól van - ültem le melléjük. - Még ma adok neki gyógyszert meg teát, de nagyobb baja nincsen - beszéltem hozzájuk, miközben figyelmesen néztek.
- Hála az égnek - sóhajtott fel Yaser. - Már azt hittük nagyobb baja lett, mert Zayn eléggé túlzott - rázta meg a fejét rosszallóan.
- Tudod, hogy a fiad mindig elefántot csinál az egérből - nevetett fel jóízűen a felesége és átkarolta kedvesét, aki mosolyogva fogadta gesztusát.
- Mit csinálok én? - hallottuk meg az emlegetett szamár hangját, mire egyből felé néztünk, de nem volt egyedül, kezében fogta a lányát.
- Hogy kerül hozzád Zoe? - emelkedett fel a hangom és kikerekedtek a szemeim. - Mielőtt ajtót nyitottam ide letettem a szőnyegre - böktem a sok játék felé, ami a virágos, rózsaszín szőnyegen terült el.
- Feljött hozzám a fürdőbe - nevetett fel kedvesem és közelebb jött hozzánk a kezében tartott aprósággal együtt.
Zayn mondatán mindannyian felnevettünk, majd Zoe mozgolódni kezdett apja kezében, ezáltal letette és könnyedén nagyszülei ölelő karjai közé tudott szaladni. Mosolyogva néztem, ahogy a két felnőtt boldogan ölelte és puszilta egyetlen unokájukat, aki éppen annyira szerette őket, mint mutatta. Vőlegényem is mellém szegődött és védelmező ölelésébe zárt, miáltal nagyot sóhajtottam és élveztem, ahogy lágy csókot nyomott a nyakamra. Összekulcsoltam ujjainkat, majd hasamra helyeztem kezünket, amit a társaságunkban lévő két személy észre is vett és örömmel teli pillantást és mosolyt küldtek felénk. Lányunk nagyapja ölében foglalt helyet és onnan szemlélte a körülötte történő dolgokat, de szemein még mindig látszódott, hogy nem teljesen érezte jól magát.
- Menjél, Drágám aludni - szóltam rá Zayn-re, aki halványan bólintott egyet.
Lassan felállt a helyéről, ezáltal elengedve engem, amit bántam, de tényleg pihennie kellett. Édesanyjától két puszival, édesapját kéz fogással köszönt el, lányát is megszeretgette, majd hozzám lépett ismét.
- Szia, Egyetlenem - húzott fel óvatosan a kanapéról, majd derekamat átölelve vont közelebb magához.
- Szia, Kicsim - nyomtam egy puszit a homlokára. - Nem is reggeliztél - döbbentem rá hirtelen a tényre, mire csak megrázta a fejét és legyintett egyet.
- Majd vacsorázok - mosolyodott el halványan. - Vigyázz magadra, rendben? - kérlelt kedves és törődő hangon, ami felettébb jól esett, mert figyelt rám.
- Rendben - bólintottam egyet, majd formás ajkait az enyémekre nyomta és édes csókot hagyott rajta, amit kezdett elmélyíteni, amire vágytam, de nem a szülei előtt.
- Szeretlek - hintett egy utolsó csókot a számra, ami megmosolyogtatott.
- Én is téged - simogattam meg az arcát, majd elengedtem, hogy tényleg tudjon menni aludni.
- Sziasztok - intett egy utolsót, majd lassú, lomha mozdulatokkal felment a lépcsőn és végszóul a szobánk ajtajának csukódását hallottuk.
Miután a kimerült énekes felment a szobájába, a szülei is elmentek, mert Yaser-nek valami fontos dolga volt, míg Patricia-nak mennie kellett a boltba vásárolni. Távozásuk előtt jól megszeretgették Zoe-t, ahogy engem is, ami nagyon jól esett. Ők voltak a vőlegényem szülei, a lányom nagyszülei, de nekem is rettentő közel álltak a szívemhez, mert fantasztikus emberek voltak. Tele szeretettel, törődéssel és az a felém irányuló gondoskodás és figyelem a részükről, nagyon jól esett.
Éppen lányom szobájába kerestük a számára megfelelő ruhát a reggelizés után, mikor kitárult a rózsaszín birodalom ajtaja és két legjobb barátom, Dina és Jason jött be rajta. Hatalmas mosollyal az arcukon tették magukat kényelembe Zoe hercegnős takaróval fedett ágyán és örömüket nem tudtam mire vélni.
- Sziasztok - szólalt meg végül Jason és helyéről felkelve oda jött hozzám és jól megpuszilgatott és ölelgetett.
- Sziasztok - köszöntünk egyszerre lánykámmal, mire elnevette magát az apróság és hozzám szaladt, majd apró kezeivel közre fogta a lábamat.
- Ma elfogjuk lopni a lányodat - jelentette ki nemes egyszerűséggel barátnőm, mire az a személy, akit elakartak lopni, felhorkantott.
- Engem nem visztek sehova. Anyával megyek a nagyiékhoz - nézett rájuk csúnyán és összefonta maga előtt kezeit, amitől kitört belőlem a nevetés és rázkódó vállakkal guggoltam le hozzá ás magamhoz öleltem.
- Még akkor se jössz, ha elmegyünk az állatkertbe? - húzogatta a szemöldökét Jas, ezzel elérve, hogy lányom elgondolkodjon.
- Nem - jelentett ki. - Anyáékkal már voltunk ott - rázta meg a fejét és úgy tett, mintha nem két éves lett volna, hanem annál sokkal több.
- És ha elmegyünk a kedvenc játék boltodba és veszünk egy helikoptert, amit az egyik parkba kitudunk próbálni? - tette fel egy következő ajánlatot ezúttal Dina, mire elérte a hatását, mert Zoe-nak egyből felcsillant a szeme és előbbi durcijának semmi nyoma nem maradt.
- Oké - kacagta el magát, majd odaszaladt barátaimhoz és ölelgetni kezdte őket.
- Ti aztán tudjátok, hogy hogy kenyerezzetek le egy két éves kislányt - ráztam meg nevetve a fejemet, majd a lánykát ismét magamhoz vettem, mert már csak egy pólót kellett ráadnom, amin pónik díszelegtek, ami elmondása szerint a kedvenc felsője volt.
A teljesen boldog és izgatott lányka Jason és Dina kezét fogva ballagott le a lépcsőn és megállás nélkül arról beszélt, hogy milyen játékot akart, amit órákon át kínozhatott egy parkban. Szerinte az ideális helikopter rózsaszín, csillogós volt, rajta pillangókkal és virágokkal, amit szerintem lehetetlen volt venni, de ráhagytuk, hogy igen is van olyan és meg fogja kapni. Ugrándozva szállt be a kocsiba fiú barátom társaságában egy gyors köszönés és az elmaradhatatlan puszi és ölelés után, de barátnőm nem tartott velük, megállt az ajtóban és szembe fordult velem.
- Jól vagy? - nézett rám aggódva és vidámságáról már nem lehetett tudni, mert köddé vált.
- Igen - bólintottam egyet, de nem volt teljesen igaz az állításom. - Vagyis nem - sóhajtottam fel, mert előtte hasztalan volt titkolózom, ismert, mint a tenyerét.
- Mi a gond? - torzult egy pillanatra az arca és megfogta mind a két kezemet.
- Félek - nyeltem egy nagyot és próbáltam erős maradni és nem sírni. - Félek attól, hogy mi lesz Zac-kel. Azt mutatom, hogy erős vagyok, de nincs így, Dina. Már három hete bent van a kórházba, de se Mr. Brice, se senki nem mond semmit, titkolóznak és ez megőrjít. Tudom, hogy nagy a gond és nem tudok mit tenni, de azért próbálkozni lehet, nem? - kérdeztem meg bizonytalanul, mire halványan mosolyogva bólintott egyet.
- Persze, hogy lehet, Ash - nézett rám együtt érzően és legjobb barátnőhöz hűen most is mellettem volt, támogatott, ami mindennél fontosabb volt számomra. - Tényleg nagy a baj, nem kis dologról van szó, de amióta a bátyád beteg, azóta mind a ketten megváltoztatok. Jobban ragaszkodtok egymáshoz, szinte össze vagytok nőve, ami jó és tudod miért? - simogatta meg az arcomat kezével. - Mert ezzel rengeteg erőt adsz neki és ha mellette vagy, akkor biztosra mondom, hogy megfog gyógyulni. Rád van a legnagyobb szüksége és reménykedj, nem szabad megtörnöd, mert az csak neki lesz rosszabb - húzta el a száját, majd szorosan hozzám bújt. - Fantasztikus vagy, Ashley, nem lehet mást mondani - súgta a fülembe, mire szavai hallatán elmosolyodtam és még erősebben fogtam közre derekát.
- Köszönöm - súgtam vissza, mire eltávolodott tőlem és hintett egy puszit az arcomra.
- Én itt vagyok, tudod - simított végig a kezemen, majd csuklómat enyhén megszorította.
- Tudom - bólintottam egy nagyot. - Vigyázzatok nagyon Zoe-ra - mondtam gondoskodóan, mivel a háttérben megláttam a lányomat és Jason, ahogy a kocsiban bunyóztak.
- Rendben - nevetett fel, ahogy ő is a fehér jármű felé nézett. - Szia, Ash - intett egyet, majd lelépkedett a lépcsőn, ami a teraszról vezetett le.
- Szia - köszöntem el tőle én is, majd egészen addig néztem ki az utcára, amíg el nem mentek és eltűntek a szemem elől.

***

Lassú léptekkel ballagtam barátnőm társaságában a kórház udvarán, miközben az agyam kattogott, a kezem majd' megfagyott még annak ellenére is, hogy a kabátom zsebében volt és a fejemet melegítő sapka által is hajam alá süvített a hideg szél, ami elértre, hogy pillanatok alatt kirázott a hideg. Nem igazán érdekelt, hogy a februári hideg szinte szétmarta az arcomat, se az, hogy a melegnek bizonyuló csizmámban vacogott a lábam, semmi nem foglalkoztatott csak az, hogy mi volt a testvéremmel. 

- Minden rendben lesz - karolta át a vállamat Perrie fél kezével és könnyedén oldalához vont, ami abban segített, hogy egy pillanatra megnyugodtam. 

- Félek - vallottam be neki is, úgy ahogy Dina-nak és meggyötörten néztem rá, amit  mikor meglátott egyből megállított és szorosan ölelésébe zárt. 

- Nyugodj meg, nem lesz semmi gond. Mr. Brice tudja mit csinál és biztosra veszem, hogy mindent megtesz Zac érdekében - vigasztalt megszokott nyugtató hangján és fehér sapkámra nyomott egy puszit, ezúttal a száját mindig díszítő rúzs nélkül. 

- Tudom, de érzem, hogy valami lesz. Nem vagyok babonás, de tudom, hogy nincs minden rendben - beszéltem neki halkan, amit csak úgy hallott meg, ha közelebb hajolt hozzám, miután elengedett és karjai nem fogtak közre. 

- Hiszel a testvéredben? - tette fel kérdést, mire értetlenül néztem rá, mivel nem értettem hogy merült fel benne ez a kérdés, mikor a téma is más volt. 

- Igen - válaszoltam meglepetten, mire elmosolyodott, amit nem tudtam hova tenni. 

- Akkor higgy abban is, hogy megfog gyógyulni és minden olyan lesz, mint régen - fogta meg mind a két vállamat és enyhén megrázott, mivel szerinte észhez kellett térnem. 

- Hiszek, Pezz csak az a baj, hogy nem rajta, se rajtam, se senkin nem múlik. Lehet, hogy a doktorok mindet megtesznek, küzdenek, de akkor mi van, ha hasztalanul? Az is lehetséges, hogy akkora a baj, már nem tudnak rajta segíteni és kimondják a végszót - csordult le egy könny az arcomon, amit akaratosan töröltem le és próbáltam kiűzni a fejemből az ilyesfajta gondolatokat, de nem ment. 

A szőke hajú lány nem mondott semmit csak egy nagyot sóhajtott, ami jelezte, hogy igazat adott nekem, a bizonytalanság és a félelem benne is felmerült, amit nem akartam benne felkelteni, de tudnia kellett, hogy mire várhattunk és mi történhetett. Óvatosan ereszkedett le a háta mögött álldogáló padra és arcát keze közé vette, amitől kiengedett haja nem engedett rálátást szép vonásaira. Mély levegőt vett, kezei rázkódtak, amit biztosra vettem, hogy nem a hideg hatására, majd végtagjait maga mellé engedte és könnyes szemeit rám emelte, amitől görcsbe ugrott a gyomrom és elszorult a torkom.

- Ne csináld ezt, kérlek - ültem gyorsan mellé a fagyos deszkákra és ölelésembe zártam, ezúttal én őt és nem fordítva.

Egész fejét elrejtette kiengedett hajamba, nyakamon éreztem sós könnyeit és a belőle feltörő hangok mutatták, hogy zokogott és nem bírt tovább erős maradni, ő is kezdte feladni. Testvérem csupán csak egy és fél hónapja volt beteg, de azt nem lehetett tudni, hogy a veséjében élősködő tumor mióta volt jelen és mióta károsította a szervezetét. Állapotát és villám gyors testi romlását látva azt lehetett leszűrni, hogy régóta és az bántott a legjobban, hogy nem vettem észre hamarabb és nem tettem a dolog érdekében. Nem hibáztattam magam, mert arról nem tehettem, hogy nem láttam a testébe, de azt szem ügyre vehettem volna, hogy miért fogyott, a haja miért hullt annyira és a kedve miért ingadozott és romlott egyik napról a másikra. Ez mind olyan dolog volt, ami jelezte, hogy valami nem volt rendben, de letudtam egy 'Csak képzelődök!' mondattal és figyelmen kívül hagytam, ami a legnagyobb baj volt, amit tehettem. 

- Szeretem Zac-et és nem úgy, mint egy barátot, hanem, mint egy férfit. Életembe egyszer voltam szerelmes, még Zayn-be, de amióta megismertem őt, ez megváltozott. Vágyok arra, hogy vele legyek, hogy rám nézzen, az pedig megőrjít, ha a kezei közé zár és egy puszit nyom az arcomra. Tiszta szívemből beleszerettem a bátyádba és ha elveszítem, akkor megbolondulok. Szükségem van rá és az a baj, hogy nem is tudja, hogy mennyire - vallotta be érzéseit fojtott hangon, miközben vastag kabátján keresztül simogattam a hátát, hogy megnyugodjon, de ennek ellenére minden szavára figyeltem.

- Tudom, Perrie - mosolyodtam el halványan, amit nem láthatott, majd ölelése erősebb lett derekam körül, ami tudatta velem, hogy hallotta, amit mondtam. - Rég tudom, de itt az ideje, hogy erről ne csak én tudjak, hanem ő is - súgtam a fülébe, mire eltávolodott tőlem és könnyes szemekkel bólintott egyet.

Beszéd nélkül, gondolatainkba merülve ballagtunk a megszokott épületben, a megszokott folyosón és az undorító szaggal karöltve, amitől egyenesen felfordult az ember gyomra. Barátnőm pár percen belül olyan állapotba tornászta magát, ami elég volt ahhoz, hogy bátyám előtt mutatkozhatott. Egymás kezét fogtuk és csak a lábunk alatt húzódó világos laminált padlót néztük, miközben egyszer-kétszer felsóhajtottunk, ami az egész folyosót bezengte. Mivel nem láttam, hogy mi van előttem csak azt vettem észre, hogy egy széles mellkasnak mentem neki. Ijedten kaptam fel a fejem, de mikor megláttam a számomra kedves és nagy becsben tartott személyt, egyből megnyugodtam és elmosolyodtam. Mr. Brice nem tett így, amit furcsálltam, mert mindig mikor meglátott elmosolyogta magát és megnyugtató hangon köszöntött egy meleg ölelés kíséretében. Most nem tett így, ajkai lefele görbültek és gondterheltnek tűnt. 

- Szia, Ashley - üdvözölt monoton hangon és egyből kezei közé zárt, ami meglepett, de viszonoztam. 

- Jó napot, Mr. Brice - köszöntöttem én is, de nem tudtam nem észre venni, hogy kezei mennyire görcsösen és védelmezően öleltek. - Minden rendben? - tettem fel kérdésemet bizonytalanul, mire felsóhajtott és óvatosan elengedett. 

- Jó napot - fordult Pezz felé, aki eddig megszeppenve figyelt minket, annak ellenére, hogy tudta ki ölelt. 

- Jó napot - mosolyodott el halványan a lány és kezét nyújtotta, amit a társaságunkban lévő férfi egyből el is fogadott. 

- Megkérhetném, hogy nézze meg Zac-et? - kérte az énekesnőt illedelmesen a távozásra, aki egyből bólintott és a 44-es terem felé vette útját. - Gyere, Ashley, beszélgessünk - fogta meg a kezemet és a folyosó végén helyezkedő rendelője felé vezetett, ami ismerősként fogadott be, mikor átléptem a küszöbét. 

- Most miért ilyen furcsa? - foglaltam el vele együtt a bőr ülő garnitúrát és félve néztem barna szemeibe szürke szemüvegén keresztül, amikből semmi jót nem tudtam kiolvasni. 

- Szereted a testvéredet? - bökte ki hirtelen, mire az állam a padlót súrolta és nem tudtam mire vélni a kérdését, erre ő maga is nagyon jól tudta a választ. 

- Persze, hogy szeretem, de ezt maga is tudja, hasztalanul kérdezte - ráztam meg a fejemet zavarodottan és néztem, ahogy kezeit térdére helyezte, majd tenyerébe vette arcait egy pillanatra. 

- Mindenre képes vagy érte? - lepett meg egy újabb olyan kérdéssel, amivel elérte, hogy kezdjek megőrülni a tudatlanságba és a furcsaságába. 

- Igen - bólintottam mellé, mire rám nézett, de bár ne tette volna, mert a szemei mutatták, hogy nagy volt a baj, amitől íriszeimet elárasztotta a könny és homályosan láttam. - Miért kérdezi? - remegett meg a hangom és elkezdtem az ujjaimat tördelni, amiben egyből meg is állított az ő hatalmas kezeivel és inkább ujjaival közre fogta azokat. 

- Mert rettentő fontos dolgot szeretnék mondani és minden rajtad áll, Ashley - sóhajtott fel, de úgy, hogy minden érzelmét belepréselte, amitől sírva fakadtam és kezei közé omoltam. 

Zac-kel baj volt, amit megéreztem és nem féltem hasztalanul. Még jobban félni kezdtem, szinte rettegtem Mr. Brice utolsó mondta hallatán és azt akartam, hogy vége legyen ennek a rém álomnak és vissza kapjam a makk egészséges testvéremet, aminek nem volt joga megkapni ezt a szenvedést, amit tudhatott magának.

43.rész London?

Sziasztok Lánykák! Felkerült a 43. rész is, amit nehezen írtam meg, mert rengeteg dolgom volt, de sikerült és olvashatjátok! Lehet nem a leghosszabb, ezért elnézést kérek és a hibák miatt is!
Köszönöm az újabb feliratkozókat, az oldalmegjelenítéseket és a kommenteket! Imádlak titeket! :3
Nem akarlak fárasztani titeket, de még annyit, hogy nézzetek be ebbe a blogba, mert nagyon jó: Who is my blonde Prince? 
Jó olvasást, vigyázzatok magatokra, mert itt a nyár és nem lenne jó, ha valamelyikőtök megbetegedne!

                                Have a nice day: Fanny

Enyhén nyitott ajkakkal és olyan tekintettel vizslattam a kanapén ülő nőt, mint még senkit soha. Gyűlöltem és nem akartam látni. Görcsösen szorongattam Zayn oldalamon pihenő kezét, ezért mikor már elég erővel gyötörtem a végtagját, kezei közé fogta az én babráló mancsomat és óvatosan simogatni kezdte azt. Az idegesség úrrá lett rajtam és féltem, hogy ez a belém egyáltalán nem való és jellemző érzelem a felszínre törik és még a vőlegényem sem tud lecsillapítani. Egész eddigi életemben átnézett rajtam, úgy tett, mintha nem is lennék, most meg itt volt és négy év eltűnés után előttem volt és szemeivel erősen nézett? Felháborító és undorító volt! Undorodtam attól a személytől, aki a világra hozott és akire úgy kellett volna felnéznem, akár egy hősre. De ez az én esetem volt, mit vártam?!
- Kicsim... - állt fel a helyéről és a mellette helyezkedő ember ölelő kezei közül, de nem bírtam tovább, elszakadt a cérna.
- Milyen Kicsim? - kiáltottam el magam és kiszabadultam az engem támogató férfi kezei közül. - Egyáltalán mi a francot keresel itt? Menjél vissza oda, ahonnan jöttél és hagyjál békén egy életre!
- Tudom, hogy haragszol rám és utálsz, de szeretném bepótolni az elmaradt időt - nézett rám könyörgően a hosszú hajú nő és felém lépett, de ahogy jött, én úgy léptem hátrább. - Ne csináld ezt - csuklott el a hangja, ami miatt más esetben megsajnáltam volna, de nem érdemelte meg volna még akkor sem.
- Örülök, hogy belátod! - nevettem fel cinikusan. - Utállak, el se tudod képzelni, hogy mennyire! Amióta csak megszülettem szenvedek miattad, amit csak lehetett elrontottál és ne gyere azzal a szöveggel, hogy beakarod pótolni az elmaradt időt, mert arra nem lesz esélyed! - emelkedett egyre feljebb a hangom, ami azt hozta maga után, hogy mindenki megjelent körülöttem és az anyámnak titulált személyt és engem nézték. - 23 évet nem lehet bepótolni, talán akkor kellett volna gondolkodott, mikor terveztél engem! Tudod, mikor egy nő tervezi, hogy babát akar, akkor lehatározza azt is, hogy mindig mellette lesz, szeretni fogja, akár az életét és számtalan kedves dolog, amiből sugall a szereted, de ezt inkább neked nem mondom, mert úgy se érted! - tártam ki a kezeimet hitetlenül és mereven néztem könnyes szemeibe. - Érzéketlen vagy, akinek senki nem való! Nem értem, hogy ez az ember is, hogy bírja ki melletted! Vagy őt képes vagy valamibe nézni? - kérdeztem rá arra, amire tudott volna választ adni, de nem engedtem neki. - Érdekes, nem? Őt igen, de a saját lányodat meg nem?
- Téged is szeretlek, Ashley - rázta meg a fejét zokogva, miközben könnyei keresztezték arcát, ezzel nedvessé téve azt.
- Igen, persze! Úgy szeretsz engem, ahogy Zac-et is, igaz? Még egy ok, hogy undorodjak tőled! Elszégyellhetnéd magad, hogy egy alig pár hónapos kisbabát, aki mellesleg a fiad, elpaterolod a nagyszüleihez, mert nem lány lett! Milyen dolog ez? Én a helyedbe foggal, körömmel küzdöttem volna azért, hogy velem legyen, szeressem és felneveljem, de nem, neked az ő életét is tönkre kellett tenned! - mutattam a társaság mögött meghúzódó testvérem felé, aki megszeppenve sandított ki a fejek közül.
- Sajnálom - szipogott fel és kezeivel megtörölte szemeit, majd egy zsebkendővel kifújta az orrát.
- Nem kell, én nem sajnálom, Anyuci! - mondtam ironikusan az utolsó szót, ezzel jobban a földbe tiporva Katei-t. - Mire visszajövök, nem szeretnélek itt látni, de nem csak itt, hanem sehol! Eléggé tönkre tettél és köszönöm a rengeteg gyötrelmet, amit adtál nekem! Te vagy a világ legjobb anyukája! - léptem oda hozzá és megveregettem a vállát elismerésem képen.
Úgy éreztem, hogy a kiabálásommal minden dühömet kiadtam, ami miatt a mellkasom könnyebb lett, aminek örültem. Erre volt szükségem, hogy valamilyen formán kiadjam magamból és ez most sikerült. A családom és barátaim megrökönyödve néztek minket, miközben az általam leordibált nő tovább sírt és próbálta sajnáltatni magát, persze hasztalanul. Nem akartam látni, nem akartam tudni róla semmit, azt akartam, hogy örökre felszívódjon és semmisüljön meg. Voltak ellenségeim, voltak olyan barátaim, akikkel rosszba voltam és még számtalan ember, akivel nem igazán jöttem ki, de egyikőjüket se gyűlöltem és néztem le úgy, mint őt. Számomra senki volt, egy utolsó valaki!
- Magam pedig... - fordultam a Katei-vel tartó férfi felé, de megszakított beszédemet egy szavával.
- Lucas - mosolyodott el, ami azt mutatta, hogy kedves, amit viszonoztam is, mert ő semmiről nem tehetett, szerintem nem is ismert.
- Lucas. Kívánom, hogy kibírja emellett a nő mellett, de én a helyébe rá se néztem volna - néztem rá együtt érzően, ami látszólag nem hergelte fel, továbbra is türelmesen és mosolyogva fogadta szavaimat.
- Köszönöm, de számomra ő pont jó - kacagta el magát mély hangján, ami annak ellenére felettébb kedvessé tette személyét.
- Maga tudja, de én megmondtam - ráztam meg a fejemet, majd egy a nő felé lövellő lekezelő pillantás után, a hátam mögött álldogáló szeretteim felé fordultam. - Gyere, Zac, menjünk, mert már vár Mr. Brice - mosolyogtam testvéremre, aki szintén így tett és óvatosan a társaság között lépkedve, mellém szegődött.
- Vigyázz magadra, Egyetlenem! - lépett mellé szerelmem is és egyből kezei közé zárt.
- Rendben, Kicsim - simogattam meg arcát, majd egy csókot nyomtam formás ajkaira. - Nem soká jövünk, addig kérlek paterold el őket innen! - sandítottam fél szemmel a házba nem való két személyre és könyörögve néztem rá.
- Nem helyeslem, de megteszem - sóhajtott fel, majd egy újabb csók után elengedett és bátyám felé fordult. - Nem lesz semmi baj, haver, hidd el! Szurkolunk neked! - kacsintott rá, majd jobb kezét nyújtotta, hogy férfiakhoz méltóan elköszönjenek egymástól.
- Köszönöm. Zayn! - fogadta el jobbját mosolyogva, majd kezemet megfogva, kiléptünk a házból egy utolsó köszönés után, amit ezúttal mindenkinek szántunk.
Lassan és csendben ballagtunk egymás mellett, miközben a fejem zsongott és az előbb leforgott események hada járta át az elmém. Lehet, hogy túl durva voltam és az is lehet, hogy meg is fogom bánni, de nem tudtam mit tenni. Megérdemelte, ellenben velem, mikor én anya nélkül nőttem fel, ő miatta szenvedtem mindig és 20 éves koromba tapasztaltam meg az anyai szeretet és azt is apám barátnőjétől, Emma-tól, akit mára az anyámnak tekintettem. Néhány hónap alatt több figyelmet és szeretet kaptam tőle, mint Katei-től egész életemben. Szerencsére a mérgem eltűnt, újra nyugodt tudtam lenni, figyelve testvérem állapotára, akit nem szabadott felizgatni, mert romlott volna az állapota. Továbbra is kizárva a külvilágot szálltam be a kocsiba, ahogy Zac is, mind a ketten bekötöttük magunkat és csak utána indítottam be a nagy, fekete Terepjárót. Óvatosan és lassan közlekedtem, hiszen az utcákon emberek tömege járkált, köztük rengeteg kisgyermekkel és babával, ezért kétszer annyira figyeltem, mint általában. Néha ránéztem bátyámra, aki kifele nézett az ablakon, egyszer-kétszer felsóhajtva, ami mutatta, hogy valami bántotta.
- Ő az anyám volt? - hallatott hangot és azt a kérdést tette fel, amit már vártam. - Ő dobott el magától? - emelte rám szomorú szemeit, amiket nem akartam látni.
- Igen - húztam össze nyíl egyenesre a számat és fél szemmel figyeltem a reakcióját.
Halványan bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy felfogta egy szavas válaszomat és ismét a hosszú és élettel teli utcákat pásztázta. Nem akartam, hogy rágódjon ezen a dolgon, hiszen ő semmiről nem tehetett, csak anyánk szerint annyi volt a bűne, hogy megszületett. Figyelmesen néztem az előttem húzódó utat, amin gyorsabban tudtam haladni, mivel a fő úton voltuk, ahol ha nem volt dugó, akkor gyorsan lehetett haladni. Negyed óra után leparkolhattunk a hatalmas és belvárosi kórház előtt, ahova számtalan beteg ment be vagy makk egészséges ember jött ki. Reménykedtem abba, hogy Zac-et is így hozhatjuk ki innen, egészségesen, minden gond nélkül.
Magamhoz vettem a hátsó ülésen lévő táskámat, majd kiszállunk a járműből és a kulccsal bezárva hagyhattuk egy kis időre magára. Testvérem felettébb csöndes volt, csak nézett maga elé és szende a lábait. Nem bírtam tovább ezt a lehetetlen helyzetet, ezért magam felé fordítottam és úgy néztem az enyémhez hasonló, barna szemeibe.
- Zac - simítottam meg puha arcát, mire becsukta szemeit és ismét felsóhajtott. - Nem akarom, hogy ilyen legyél, te semmiről nem tehetsz. Ez mind anyánk hibája, aki mind a kettőnket maga ellen fordított. Ne törődj vele, én és a többiek is itt vagyunk melletted, szeretünk - mosolyogtam rá halványan, amit viszonzott is, mikor újra láthattam íriszeit.
- Tudom, de akkor is rossz - rázta meg a fejét maga tehetetlenül. - Életemben most láttam először az anyámat, ráadásul ilyen helyzetben - emelte rám könnyes szemeit.
- Elhiszem, bátyus, teljesen megértelek - ráztam meg a fejemet összehúzott ajkakkal. - Ez mind az ő hibája, ha akkor nem csinálja azt, amit, akkor most lenne egy fantasztikus fia - fogtam meg mind a két kezét és enyhén megráztam őket.
- ...és lánya - bővítette ki a mondatot, aranyosan mosolyogva.
- Na, gyere menjünk be, hogy minél hamarabb kitudjuk innen jönni - sóhajtottam fel gyengülten és kezét megfogva, beléptünk az épület hatalmas ajtaján.

Ahogy a folyosókon és a lépcsőkön mentünk, sok emberrel találkoztunk, akik minden bizonnyal felismertek minket, mert aranyosan mosolyogtak ránk. Egyetlen egy kislányon időzött el a tekintetem, aki tolókocsiban ült és az orrában egy olyan szerkezettel, ami oxigént biztosított számára. Könnybe lábadt a szemem, amikor a minden bizonnyal anyukája kezében tartott laptop kijelzőjén megláttam magamat. A kelleténél kicsit ducibb volt, ami roppant aranyossá tette és rövid hajába tűzött csatja is tetőzte kinézetét. A távolból figyeltem őket, ahogy beszélgettek és nevetgéltek, miközben testvérem átölelte a derekamat és nyomott egy lány csókot a fejem búbjára. A kislánnyal háttal ült nekem, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve feléjük irányítottam lépteimet. Bátyám ott maradt és kíváncsian nézte cselekedeteimet, de nem törődve vele, menetem tovább. A hosszú, barna hajú és felettébb szép nő egyből észre vett és kikerekedett szemekkel nézett rám, de mutató ujjamat a számhoz téve elértem, hogy arc mimikát váltson és a beteg lányka ne vegyen észre semmit. Óvatosan helyeztem kezeimet szemeire, mire összerezzent, de elkacagta magát, ami mosolygásra késztetett.
- Na ki vagyok? - hajoltam a füléhez és besúgtam azt az egy mondatot.
- Nem tudom. Kicsoda? -hallatott édes hangot, amit ismét nevetése követte. 
- Hosszú, barna haja van, szintén barna és gyönyörű szemei, rettentő csinos, kedves és nagyon elvagy szomorodva, amiért visszavonult - szólalt meg az addig csendben figyelő nő és mosolyogva nézett a szemembe. - Segítettem valamennyit, Kicsim? - beszélt ezúttal lányához és megsimogatta arcocskáját. 
- Ashley? - kérdezte a lányka teljesen ledöbbenve, mire elvettem szemei elől a kezemet és elé léptem. 
- Igen, én vagyok - nevettem fel kikerekedett szemein és nyitott száján. 
- Ez nem lehet - rázta meg a fejét és megdörzsölte íriszeit. 
- Pedig én vagyok az - guggoltam le és megfogtam apró kezeit. - Hogy hívnak?
- Allie - mondta halkan és szinte pislogás nélkül nézett engem. - Hogyhogy itt vagy? - döntötte oldalra buksiját és úgy nézett tovább. 
- Nagyon szép neved van - mosolyodtam el. - A bátyámat hoztam be a kezelésére - mutattam a tőlünk távolabb álló Zac-re, aki mosolyogva integetett a leányzónak, aki szintén egyből így tett.
- Sajnálom, hogy már nem fogsz énekelni, Ashley - húzta el a száját és könnybe lábadt a szeme, amitől egyből meghasadt a szívem. - Te vagy a példaképem és nagyon szeretlek - törölte le kibuggyanó könnyeit.
Nem tudtam mit mondani, eljött annak az ideje is, hogy az egyik rajongómnak ne tudjak egy szót se kiejteni. Az én könnyeim is megjelentek és erősen öleltem magamhoz Allie-t, aki egyből nyakam köré fonta kezeit és hangosan zokogott. A torkomban egy hatalmas nagy gombóc éktelenkedett és a vállaim is rázkódni kezdtek a sírástól. Összetörtem egy csodálóm szívét, ami rettentően fájt és bántott. Ott volt az a kislány, akinek bánatot okoztam és belegondoltam abba, hogy az egész világon mennyi személynek hozhattam elő ilyen érzelmet. Mindenki csalódott bennem, lehet még az álmaikat is összetörtem, de hiába, ha ott volt a testvérem, aki súlyos beteg volt és nélkülem nem bírta volna végig vinni ezt az egészet. Ahogy nekem, úgy a kislánynak is erősen rázkódtak a vállai, zokogása betöltötte az egész folyosót. Megbántottam és erről én tehettem. Egy olyan személynek és még kitudja mennyinek okoztam fájdalmat, annak ellenére, hogy nem akartam.
- Figyelj, Allie - toltam el magamtól és arcait megfogva, akadozva beszélni kezdtem, még ha nehéz volt is. - Nagyon szerettem énekelni és most is szeretek, de a testvérem nagyon beteg és mellette kell lennem. Te is nagyon jól tudod, hogy mennyi hosszú idő után ismertem meg és az a baj, hogy alig telt el néhány év és a betegsége próbál minket újra elszakítani egymástól - beszéltem neki, miközben ő bólogatott, hogy értette a szavaimat. - 20 évig abban a hittben éltem, hogy egyedüli gyerek vagyok, de kiderült, hogy nem így van, ezért annyi időt szeretnék Zac-kel tölteni, amennyit lehet. Lehet, hogy rosszul fog érinteni, amit most mondok, de számomra a bátyám fontosabb, mint  a karrierem, még ha meg is bántom a rajongóimat és téged is. Szeretném, ha megértenéd, hogy miért csináltam ezt és támogatnál - mosolyogtam rá halványan, miközben további könnyek áztatták az én és az ő arcát is. - Nagyon szeretlek téged is, de ezt a lépést meg kellett tennem.
- Tudom, Ashley - törölte meg egy zsebkendővel szemeit. - Én akkor is melletted maradok, ha már nem is foglak tovább látni. Ezek a képek mindig meglesznek - mutatott az édesanyja kezében lévő műszerre, ahol továbbra is magammal szemeztem. - Tudod, nagyon sokat segítettél nekem még akkor is, ha nem is találkoztunk személyesen és nem ismertél. Én is nagyon beteg vagyok és mikor már kezdem feladni a küzdelmet, akkor anya mindig rólad mutat videókat vagy hallgatom a dalaidat, amik erőt adnak és képes vagyok folytatni mindent - mesélte halkan és amiket elmondott, még jobban sírni kezdtem és ismét magamhoz szorítottam. 
- Én mindig melletted leszek, Allie és lehet, hogy még fogsz látni egyszer - súgtam a fülébe, mire megéreztem vállamnál bólintását. - Nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet - mondtam neki mikor már szemben voltunk egymással. - Legyél erős és hidd el, megfogsz gyógyulni - kacsintottam egyet felé, miután elfogadtam az anyukájától egy zsebkendőt és megtöröltem kisírt szemeimet. 
- Remélem - görbítette felfele egy pillanatra ajkait, de után újra egyenes lett. 
- Ne haragudjatok, de mennem kell - sandítottam rájuk szomorúan. - Vigyázz magadra és tudd, hogy én tényleg mindig melletted vagyok - hajoltam oda Allie-hez és adtam puha arcára egy puszit. 
- Köszönöm, Ashley - simogatta meg egyik vállamat a mellettem álló nő és hálásan mosolygott. - Maga a mi hősünk.
- Én köszönöm, hogy találkozhattam a lányával. Fantasztikus kislány - néztem egy pillanatra a szóban forgó személy felé. 
- Tudom, hogy az - jelentette ki büszkén. - Ő mi Tündérkénk.
- Elnézést, de tényleg mennem kell, viszlát - öleltem magamhoz a nőt, aki egyből viszonozta gesztusomat. - Szia, Allie - integettem a kislány felé, aki mosolyogva, de továbbra is sírva tett ugyan így.
Lehajtott fejjel mentem vissza testvéremhez, aki ahogy odaértem hozzá, egyből magához ölelt. Erősen fogtam közre a derekát, becsuktam a szememet és illatát beszívva próbáltam megnyugodni. Megállás nélkül a lányka szavai jártak a fejembe és ahogy sírt... Borzasztó volt látni. 
- Olyan nehéz - morogtam a nyakába elfúló hangon, mire ölelése erősebb lett. - Nagyon rossz volt sírni látni és pont miattam - folytattam, de nem tudtam más mondani, mert a gombóc nem engedte, ami továbbra is a torkomba uralkodott. 
- Büszke vagyok rád - mondta halkan, félve attól, hogy valaki meghallotta és eltolt magától. - Nálad jobb ember és testvér nincs a világon, ezt tudd. Ismét megmutattad, hogy mekkora szíved van - nézett a szemembe, majd hintett egy puszit a homlokomra. - Angyal vagy - mosolyodott el halványan. 
- Nem vagyok az, Zac csak figyelemmel vagyok másokra - ráztam meg a fejemet makacsul. - A kettő az teljesen más dolog. 
- Nem akarod elhinni, de az vagy - mondta ellent mondást nem tűrően, ami megnevetett és hogy ne folytassa ezt tovább, megfogtam a kezét és a folyosó végén lévő rendelő felé vezettem. 
Pillanatok alatt Mr. Brice rendelője előtt álltunk, aminek az ajtaján egyből be is kopogtam. Zac érezhetően feszülté vált az alatt az idő alatt, amíg idesétáltunk, de megfogtam a kezét és pillantásommal próbáltam nyugtatni.
- Tessék? - hallottuk meg a keresett személy kedves hangját, mire kinyitottuk az ajtót és az én esetembe mosolyogva, míg bátyáménak szorongva léptünk be az aranyos helységbe. 
A falak halvány sárgák voltak, barna bútorok domináltak a sárga szín mellett és a parketta is barnába volt burkolózva. Igazán hozzá illett ez a rendelő, jellemezte őt. 
- Jó napot - léptem a férfi elé és jobb kezemet nyújtottam köszönés képen. 
- Üdvözlöm, Ashley - fogata el egyből gesztusom figyelmesen. - Magát akárhányszor látom, tündököl - bókolt, amin felnevettem és talán egy kicsit el is pirultam. 
- Köszönöm - álltam el előle, hogy testvérem is tudja üdvözölni az orvost.
- Jó napot, Mr Brice - villantott a gyógyulásban segítő férfi felé egy hamiskás mosolyt. 
- Szervusz, Zac - fogtak kezet ők is, majd mind a hárman elfoglaltuk a helyünket, bátyám és én egy-egy fotelban, míg az orvos az asztala mögött lévő bőr székében. - Tudom, hogy azt mondtam ma kezdjük a kezeléseket, de sajnos nem lehet - kezdett bele egyből a beszédébe és kijelentésére nem mondtam semmit, vártam, hogy folytassa. - Ebben a kórházban nincsenek meg azok a dolgok, amikre szükség van a gyógyulásához, Zac, ezért el kell költözniük Londonba, ha azt akarják, hogy sikerrel járjanak - mondta együtt érzően és szemei mutatták, hogy tényleg sajnálta ezt a dolgot, amit elmondott. 
London? Nem bírtam másra gondolni csak erre az egy szóra. 3 év után vissza kellett mennem abba a városba, ahol elkezdődött minden és ahol megismertem a bátyámat. Az egyik felem örült, a másik nem. Megszoktam Californiát, mégis hiányzott a londoni közeg, ami teljes egészében elvarázsolt és ahol annyi minden történt.