2014. május 30., péntek

42.rész Katie és egy másik személy érkezése

Szép napot, Drágáim! :) Itt lennék megint egy újabb résszel, ami hosszabb és élvezetesebb lett, mint az előző! Eléggé felbolygatok mindent -ismét-, amit remélem nem bántok! 
Ugye, szerdán minden 6.-os és 8.-os megírta a kompetenciát, én az utóbbiak közé tartozok és elég nehéz volt. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de kellett rajta gondolkodni, az biztos! :D Remélem mindenkinek jól sikerült!
Jó olvasást, vigyázzatok magatokra és várom ehhez a részhez is a kedves és biztató szavaitokat!

                                  Nagy ölelés: Fanny


Az idő érzékemet teljesen elvesztettem, csak magamba fordulva ültem a kanapén, immár Zayn védelmező kezei között. Már nem sírtam, egyszerűen nem tudtam, de a szívem teljesen belefájdult, ha arra gondoltam, hogy a testvérem haragudott rám. Rettentő fontos volt számomra és reméltem, hogy felfogja, amiért ezt tettem, de nem így lett. Hiába, ha egyszer nagyon szerettem, még a karrieremnél is jobban!
- Nyugodj meg, Egyetlenem - kérlelt már sokadjára vőlegényem angyali hangon, de az volt a baj, minél jobban mondta, annál rosszabbul lettem, de nem tettem szóvá, örültem, hogy mellettem volt.
Nem mondtam semmit csak mereven néztem magam elé, tűrve a szinte vesémig hatoló pillantásokat. Egy ok volt, amiért nem néztem rájuk: a sajnálkozás. Tudtam, hogy sajnáltak, ahogy Zac-et is, de reménykedtem abban, hogy valamilyen szinten megértették a tettem okát. Nagyot sóhajtottam, majd feladva az ön sajnálatot, felálltam a helyemről és testvérem megkeresésére indultam. Lehet, hogy nem akart látni és a háta közepére se kívánt, de megakartam neki magyarázni a dolgokat és megértetni vele, hogy ő számomra mindennél fontosabb volt.
- Hova mész? - hallottam meg hátam mögül Dani hangját, mire lassan megfordultam és ránéztem.
- Megkeresem Zac-et - mosolyodtam el halványan, ahogy barátnőm megértő pillantásokat lövellt felém.
Lenyomtam a kilincset és bizonytalan léptekkel mentem végig a kertbe vezető, keskeny járdán, miközben a gyomrom liftezett és levegőt is nehezen vettem. Soha nem voltam ilyen helyzetben és főleg nem a testvérem előtt. Nem maradt időm tovább gondolkodnom azon, hogy mit mondjak és hogyan, mivel megláttam a bátyámat, ahogy ült a hinta ágyba és nézett maga elé, miközben kezeit a térdén támasztotta meg. Nagyot nyeltem és testemet összehúzva, vadul dobogó szívvel közeledtem felé. Ahogy talpam a hűs fűbe süppedt egy kicsit elmosolyodtam, de ahogy újra Zac-re vándoroltak szemeim, el is tűnt az a cseppnyi örömöm is. Szüntelenül tördeltem az ujjaimat és mikor megláttam, hogy a himbálózó szerkezetben ülő személy rám nézett, egyből megtorpantam. Kikerekedett szemekkel figyeltem cselekedeteit, ahogy felállt a helyéről és lassú léptekkel közeledett felém. Azt hittem, hogy hozzám indult, de nagyot tévedtem, mert elment mellettem és ott is hagyott volna, ha nem nyúltam volna a keze után.
- Zac. Kérlek, hallgass meg - emeltem rá szemeimet, amik könyörögve meredtek az övéibe. - Nem akartam neked rosszat - hajtottam le a fejemet és elengedtem a csuklóját, majd magam mellé engedtem végtagomat.
- Tudom, de akkor se értem, hogy voltál képes miattam ilyet tenni - tárta ki a kezeit és szüntelenül nézett engem, amit lehajtott fejem miatt nem láttam, de éreztem, mert pillantása égette a bőrömet.
- Mert szeretlek! - emeltem feljebb a hangomat, ami láthatóan meglepte és én is széttártam kezeimet. - Mindig melletted akarok lenni és ha nem bírod felfogni ezt, akkor nagyon sajnálom! - nevettem fel cinikusan. - Nem akartam ezt, nem akartam mindent feladni, de azt se akartam, hogy beteg legyél! Ha ezt kellett tennem azért, hogy veled lehessek, amikor csak tudok, akkor megtettem! - sóhajtotam egy hatalmasat, majd távozni akartam a társaságából, de ezúttal ő húzott vissza magához, de ő szorosan a mellkasára is vont.
Megkönnyebbülve engedtem le vállaimat, amiért végre rájött, amire rá kellett és nem haragudott tovább. Nagyot sóhajtottam a fülébe, amit pillantok után ő is megcsinált, majd erősebben öleltük egymást. Nem szerettem vele rosszban lenni, mert nagyon fontos volt számomra és a betegsége miatt is, de azt leszámítva boldognak akartam látni. Ha haragudott vagy neheztelt rám az mindennél rosszabb volt.
- Bocsánat, Hercegnőm csak sok nekem ez az egész - mormolta a hajamba, miközben nem néztem a szemébe, de figyelmesen hallgattam. - Feladtad a karrieredet miattam, amiről tudom, hogy számodra milyen fontos volt számodra. Hihetetlen vagy - tolt el magától, hogy arcomra pillanthasson, mire egyből egy nagy puszit nyomtam az arcára.
- Szeretlek és fogadd el, hogy még a csillogásnál is jobban - mosolyogtam rá halványan, mire ő is így tett.
- Ez a baj - rázta meg a fejét hitetlenkedve, de mielőtt újra magyarázkodásba kezdett volna, tereltem a témát.
- Gyere, menjünk be - fogtam meg nagy kezét és a ház felé húztam. - Öltözz át, mert nem soká indulunk a kórházba - simogattam meg az arcát, mikor már az előszobában álltunk.
- Rendben - bólintott egyet. - Te pedig mondd meg a többieknek, hogy mindent megbeszéltünk, mert ahogy ismerem őket már a körmüket rágják, hogy mi lehet kettőnkkel - nevetett fel szórakozottan, majd továbbra is a nappaliban ülő társaság pillantásában úszva a lépcső felé lépkedett.
Elfoglaltam helyemet a kanapén, Zayn kezei közé férkőzve és mosolyogva néztem a megszeppent barátaimat és családomat. Vőlegényem egyből kezei közé zárt és puszikkal látta el az arcomat, amitől a szívem gyorsabban kezdett verni, mint mindig. Még közelebb araszoltam hozzá, pedig ez már képtelenség volt, annyira oldalához voltam préselődve, de mosolyogva fogadta cselekedetemet és szorosabban fogott közre izmos karjaival.
- Minden rendben? - kérdezte anyu félve és fészkelődni kezdett a fotelben, amiben ült.
A társaság többi tagja is szüntelenül fürkészett, ami nem volt mondható idegesítőnek, de zavart, ezért nem teketóriáztam tovább, elmondtam.
- Igen - mosolyogtam el magamat boldogan és összekulcsoltam ujjaimat a Zayn-ével. - Makacskodott és nem nagyon akart meghallgatni, de a végén megtette - meséltem továbbra is felfele görbülő ajkakkal, miközben visszagondoltam az udvaron történtekre.
- A makacskodás az nem újdonság nála - nevetett fel Perrie aranyosan és látszott rajta, ahogy testvéremre gondolt egyből jobb kedve lett.
- Menj fel hozzá egy kicsit, mert nem soká indulunk a kórházba - sandítottam rá barátnőmre mosolyogva, akinek egyből felragyogtak a szemei. - Lehet, hogy azt mondja csak rám van szüksége, de nincs így. Mindenkire számít és rád is - kacsintottam felé, mire egyből felpattant a helyéről és miután szorosan megölelgetett, felszaladt a lépcsőn, akárcsak egy tini lányka.
Somolyogva néztem utána és mikor eltűnt szemem elől a szőke haj zuhatag, visszafordultam a többiek felé.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy teljesen beleszeretett a bátyádba? - nevetett fel Dina, aki szintén barátja kezei közül kukucskált ránk.
- Mert tényleg így van - nevettem fel hangosan, mire mindenki mosolyogva fogadta kirohanásomat. - Amióta ideköltöztem és egyre többet volt velem, azóta másabb lett. Először nem tudtam, hogy mi a változás oka, de mikor egyszer elmentem vele és Zac-kel vacsorázni, akkor nagyon feltűnt, hogy drága barátnőm zavarban van testvérem társaságában és fordítva is így volt. Akkor jöttem rá, hogy szerelem van a levegőben - beszéltem ki testvéremet és barátnőmet a hátuk mögött, de úgy gondoltam, hogy ez nem nagy bűn, hiszen igazat mondtam.
- Akkor Zac is szerelmes Pezz-be? - kérdezte Eleanor elgondolkodva, ami összehúzott szemöldökei árultak el.
- Igen, de annyira kicsinyesek, hogy nem mernek lépni és csak kerülgetik egymást, mint kutya a macskát - húztam el a számat és az engem ölelő férfi vállára hajtottm a fejemet.
- Próbáltál már valamit csinálni, hogy nyissanak egymás felé? - szállt be apám is a beszélgetésbe, aki ez idáig meg se szólalt csak csendben követte az eseményeket.
- Sokszor - forgattam meg a szememet, mire elnevette magát és a többiek is reakcióm láttán. - Talán a huszadik próbálkozásnál adtam fel, amikor azt mondtam, hogy 'Elég, nekem most telt be a pohár!', erre Zac-nek a válasza az volt, hogy rossz kerítő vagyok - meséltem nekik hüledezve a sztorit, mire együtt érzően és egyöntetűen  kinevettek, amitől eltátottam a számat. - Kikérem magamnak, igenis jó kerítő vagyok! Már, amennyire - halkult el végére a hangom, ami csak nagyobb nevetést szült, ezért Zayn oldalába bújva kacagtam én is saját magamon.
- Ha már annyiszor próbáltad és nem sikerült, akkor tényleg az vagy, Angyalom - fogta hasát anyám a nevetéstől és előre dűlt meg hadonászott. - Bocsánat csak... - nem bírta abba hagyni a nevetést, amitől még nagyobb hangok keletkeztek, élen az ír barátunkkal.
- Már fáj a hasam! - kiáltott fel Liam és felállt a helyéről. - Nem bírom - fújt egy nagyot, de ahogy Hazza grimaszolt felé, folytatta tovább a vihogást.
A végén már a semmin nevettünk és mikor kezdtük elcsendesedni, akkor Louis felmutatta a mutatóujját és azt mondta, hogy milyen szép ujjacskája van, majd barátnője orrába nyomta azt, ezért tovább szárnyalt a jókedvünk, de senki se bánta. Vőlegényem is rám dűlve vagy előre hajolva nevetett, ami kifejezetten tetszett, mert orrát aranyosan felhúzta és mikor tehetetlenségében a térdét csapdosta, még jobban hasonlított egy boldog kisfiúra. Jó volt egy kicsit felhagyni a gondokkal és viccelődni, mert bár igaz volt, hogy amióta velem voltak, azóta sokat nevettünk, de a szomorúság se került el bennünket sajnos. Ezért is szerettem velük lenni ennyire. Viccesek voltak, jó társaság és szerettük egymást. Szüleim is teljesen önfeledten és akárcsak a tinik velünk nevettek és beszélgettek, míg Harry, Louis és Niall megállás nélkül ontották magukból a poénokat és még ha nem is volt vicces, még akkor is nevettünk rajtuk.
- Nem akarom elhessegetni ezt a jó kedvet, de Ashley, Zac miatt adtad fel a karriered? - nézett rám Danielle és szeméből tükröződött az együtt érzés, ami nagyon jól esett, a többiek pedig egyből elhallgattak és rám néztek.
- Igen - adtam tömör választ, pedig tudtam, hogy ennyivel nem érték be, mindent tudni akartak. - Nekem a testvérem nagyon fontos, főleg hogy pár éve kaptam vissza. Nem csak ő érte, de közületek bárkiért megtettem volna ezt - néztem körbe és mosolyogva fogadtam, hogy megértettek, mert bólogattak. - Mindegyikőtöknek van testvére és szerintem ti is megtették volna ezt, ha ilyen dolog merül fel, mint például Zac betegsége - folytattam, ők pedig a bólogatást, néhányuk még hümmögött is egyet. - Tudjátok és látjátok, hogy nagyon a szívemen hordozom azt, hogy mi van vele, hogy érzi magát. Ha folytatom tovább a munkámat és ő itthon lesz, de én például Kínába, akkor mit csinálok? - tettem fel nekik egy költői kérdést, amire nem vártam választ, de nem is kaptam, mert beszéltem tovább. - Haza se tudnák jönni, így meg hogy vele vagyok minden könnyebb. Akkor vagyok mellette, amikor kell és amikor akarok - rántottam meg a vállam és elmosolyodtam, azon hogy már nem beszéltem, ők láthatóan még gondolkodtak azon, amiket mondtam.
- Amióta ismerlek, felnézek rád, de ezután még jobban. Annyi mindenen mentél keresztül, mégis erős vagy, jó kedved van és ez hihetetlen. Nem akarok érzelgős vagy nyálas lenni, de én vagyok a legboldogabb, amiért a legjobb barátomnak mondhatlak, Ashley - szólalt fel kis idő után Jason és felállt a helyéről. - Szeretlek - súgta a fülembe, mikor felhúzott a helyemről és erősen magához ölelt.
- Én is téged - mondtam halkan és nyak hajlatába bújtattam az arcomat. - Én is örülök, hogy a legjobb barátom vagy - fűztem még hozzá, mire érezhetően jobban vont magához, amitől még jobban orromba szökött parfümjének kellemes illata.
Lassan távolodtam el tőle és elmosolyodtam, mikor arcára vándorolt a tekintetem. Annyit változott a három év alatt, hogy az hihetetlen volt. Arcát szőr borította, ami kifejezetten jól állt neki, izmosabb lett és sokkal jobban gondolkodott, mint 20 éves korában. Már ő is felnőtt volt, tele felelősséggel, amit nagyon jól kezelt. Kimaradt néhány év, de ő is és Dina is úgy tettek, mint ha mindig is együtt lettünk volna. Lehet, hogy ő és Di már egy párt alkottak hosszú évek óta, de mi hárman voltuk a legerősebbek és mindent kibírtunk együtt.
Ő neki is ajkai enyhén felfele görbültek, majd nyomott egy hosszú, szeretettel teli csókot a homlokomra és elengedte a derekamat. Visszaültem a helyemre, ahogy ő is és figyeltük, ahogy a többiek is minket néztek és mosolyogtak. Zayn egyből kezei közé zárt és édes puszit nyomott az arcomra, amit mikor megtette, egyből viszonoztam is. Imádtam a kezei között lenni, mert akkor azt érezhettem, hogy semmi és senki nem bánthatott.
- Készen vagyok - hallottam meg hátam mögül testvérem hangját, mire fejemet felé fordítva rá néztem.
Fekete cipőt, sötét farmer nadrágot és rövid ujjú, kockás inget viselt, ami szembetűnően kiemelte izmos kezét. Haja rendezetten volt felzselézve, ahogy mindig is volt, ezzel sármosabbá téve magát. Nagyon jó képű férfi volt, amit nem akart elhinni, pedig így volt. Nem hiába rajongott érte egy csomó nő és küzdöttek a figyelméért, amit többé-kevésbe meg is adott nekik. 
- Rendben, én is gyorsan rendbe teszem magam és mehetünk - álltam fel a helyemről, mire a mellettem ülő vőlegényem is követett. 
- Ha nem gond, megyek veled - mosolyodott el aranyosan és megfogta az egyik kezemet. 
Aprót kuncogtam gyermeteg viselkedésén, majd a lépcső felé lépkedtem a társaságában. Ahogy a lépcső fokokat szeltem, nem bírtam figyelmen kívül hagyni, hogy a hátsómat nézte. Nőből voltam én is és megéreztem, amit kellett. 
- Ne nézd a fenekem - szóltam rá nevetve és egy pillanatra hátra fordultam, hogy lássam az arcát. - Illetlen vagy.
- Nem tehetek róla, hogy a menyasszonyom egy bombázó - rántotta meg a vállát nem törődöm stílusban, utána pedig cseppet sem elegánsan a szóban forgó idomomra tette kezeit. 
- Zayn Jawadd Malik, ezt most fejezd be! - álltam meg az emeleten és helyet cserélve vele, magam elé toltam. - Így már jobb - veregettem meg a vállát hátulról.
- Nekem valahogy nem tetszik - rázta meg a fejét, de arcát nem láthattam, mivel előttem lépkedett. - Szeretem mikor a teljes nevemen szólítasz - fordult meg tengelye körül egy hirtelen mozdulattal és kezei közé zárt. 
Mosolyogva és egy-egy apró kuncogást elengedve néztem arcát, ami számomra a legszebb dolog volt. Akár egy ember bőrébe bújt angyal, úgy nézett ki. Megfelelő módon volt izmos, nem edzette agyon magát, jól öltözködött, rettentő sármos volt és az éj fekete haja, mesés szemei... Imádtam mindenét, úgy ahogy volt. Vicces, aranyos, törődő és annyi szeretettel volt megáldva, hogy az valami hihetetlen volt. 
- Min gondolkodsz, Szépségem? - döntötte oldalra fejét, akár egy kiskutya és rám meresztette szép szemeit. 
- Hogy mennyire szexi vagy - haraptam be alsó ajkamat és figyeltem, ahogy hátra hajtott fejjel felnevetett. - Ne nevess már ki! - biggyesztettem le ajkaimat és durcásan néztem rá.
- Ne haragudj, de ilyenkor olyan aranyos vagy - fogta kezei közé arcomat és hintett rá egy édes csókot. - Durcás, Kis manó. Ilyenkor annyira hasonlítasz Zoe-ra - mosolyodott el halványan, majd kezemet megfogva a szobám felé húzott. 
Lenyomta a kilincset, előre engedett, majd gondosan becsukta az ajtót magunk után. Elengedtem nagy kezét és a mai napom már másodjára a ruhás szekrényhez mentem, amiből kivettem az egyik fogasra akasztott, barna és hosszú nyári ruhámat és magamhoz vettem egy szintén barna fehérnemű szettet. 
- Ez jó lesz? - fordítottam felé a ruhadarabot, mert kíváncsi voltam a véleményére. 
- Igen - bólintott egy nagyot. - Még a végén féltékeny leszek Mr. Brice-ra - rázta meg rosszallóan a fejét és elterült a nagy francia ágyon. - Már botrányos, amit csinálok - nevette ki saját magát és felhúzta a feje felé hosszú lábait, amitől úgy nézett ki, mint egy játszó baba. Ilyenkor meg ő hasonlított a lányára, nagyon is. 
- Most mondtál egy nagy igazságot - nevettem fel én is. - Téged szeretlek és már ne haragudj, de nem kell egy ötven éves ember, akinek nem mellesleg felesége és gyerekei vannak - fújtattam egyet játékosan, mire egyik kezét fejéhez emelte, amivel megtartotta azt és úgy pislogott felém. 
- Ezt jó hallani - mutatta ki foga fehérjét, ami elmehetett volna egy fog krémes reklámba. 
Kacagva vettem irányba a fürdő szobát, ahova belépve becsuktam az ajtót és letettem a komódra a kezemben lévő ruhát. A fehér bútorból kivettem egy szintén fehér törölközőt, amit a zuhanyzó legközelebbi pontjához tettem, hogy ha kiszállok, akkor ne kelljen keresgetni. 
Felsóhajtottam, amikor a meleg víz érintette fedetlen testemet, egyből kirázott a hideg. Hajam pillanatok alatt nedves lett, amibe többször is belevezettem ujjaimat, ezzel elérve, hogy tincseim ne lógjanak a szemembe. Halkan elkezdtem énekelni az egyik és egyben legfrissebb dalomat, ami az eddigiek közül a kedvencem volt, a Slow down-t. Dúdoltam, énekeltem, kizártam magam körül a világot és élveztem, hogy a meleg cseppek súrolták bőrömet. 
- Mesés hangod van - hallottam meg hátam mögül egy ismerős hangot, majd két meleg kéz érintkezett vizes derekammal. 
Egyből megfordultam, amilyen gyorsan csak tudtam és két, mély barna írisszel találtam magamat szemben. Egyből lesütöttem a szememet jelenléte miatt és nem tudtam, hogy mit csináljak vagy mondjak. Óvatosan állam alá nyúlt, felemelte fejemet és követelte, hogy ránézek. Kérését teljesítettem, de akkor se tudtam egy árva szót se mondani. Furcsa volt az a jelenet és rettentő zavarban voltam. Soha nem voltunk úgy együtt, nem szeretkeztünk, amit furcsálltam is, hogy velem volt, még se mondott semmit csak várt és tekintettel volt rám. Nem egy fiúval feküdtem már le, ő még is más volt. A menyasszonya voltam és az egész helyzet új volt számomra. 
- Gyönyörű vagy - mondta halkan és megsimogatta arcom vonalát. - Ne legyél zavarban előttem, Egyetlenem - hintett egy apró csókot homlokomra, amitől egyből kirázott a hideg. 
Szavaira se mondtam semmit csak halványan bólintottam és tűrtem égető pillantásait, amik testem minden pontját bejárták. A vízsugár már őt is teljesen eláztatta és a cseppek lassan cikáztak le hibátlan felsőtestén. Haja is lelapult, nem állt hibátlanul az ég felé, mint néhány perccel ezelőtt, mégis jól nézett ki.
- Ha gondolod kimegyek, nem akarlak nehéz helyzetbe hozni - szabadkozott és már a zuhanyzó ajtaja felé akart nyúlni, de megállítottam mozdulatait. 
- Ne haragudj csak új ez az egész helyzet - nevettem fel zavartan és apró ujjaim közé fogtam nagy mancsát. - Sajnálom - néztem rá, ezáltal megláttam megértő mosolyát és tekintetét. 
- Ne butáskodj, Ashley - húzott közelebb magához, amitől testünk szinte egyé vált, úgy összetapadtak. - Szeretlek és elfogadlak úgy, ahogy vagy. Tőlem lehetnek rajtad hegek a kicsi korodban történt esések miatt vagy egyéb hibák, de nincs. Tökéletes vagy - húzta fejemet mellkasára és védelmező kezei úgy tartottak, mintha soha nem akartak volna elengedni. 
- Én is szeretlek, Zayn - mormoltam halkan, mégis meghallotta, amiről a hajamba adott puszija bizonyított. 
Óvatosan eltolt magától, majd kezébe vette a szivacsot és mandula illatú tusfürdőmet, amiből nyomott egy kicsit a puha mosdó eszközre és a flakont visszaállította a helyére. 
- Csak fürdünk, semmi több. Megvárom, amíg te mondod, hogy készen állsz - nézett rám megértően, majd behabosította a szivacsot és mosni kezdte a testemet. 
- Köszönöm - mondtam és őszintén elmosolyodtam, mert sokra tartottam előbbi mondatát. 
Óvatosan és langyos vízzel lemosta rólam az oda nem való fehér anyagot és úgy bánt velem, mintha egy porcelán baba lettem volna. Mindenre figyelt, lassan emelte fel kezeimet, óvatos fordított meg, hogy hátamat is letudja takarítani, majd ismét maga felé fordított és mosolyogva tette vissza a még vizet árasztó zuhany rózsát. Kezembe akadt Zac tusfürdője, ami nem olyan régen maradt a kabinban, mivel itt fürdött, ezért elhatároztam, hogy bár félve, de én is megtisztogatom őt. Kezembe vettem az én rózsaszín szivacsom helyett a testvérem kékét és nyomtam a fehér, illatos anyagból rá. Ahogy ő is, én is óvatosan mostam meg felsőtestét, aminek a látványától elpirultam, majd megfordítottam és izmos hátát mostam meg, végül a lábai maradtak, amiket csak lehajolva tudtam tisztává varázsolni. Ez idő alatt végig éreztem magamon a pillantását, de már kezdtem megszokni és nem remegni tőle. Kezembe vettem a rózsát, amivel gondosan lemostam róla a habot, majd mikor visszatettem a helyére és felnéztem rá, jeleztem, hogy ő is készen volt. Aprót elmosolyodott és újra magához húzva nyomott egy csókot ajkaimra, ami már annyira hiányzott. Remegő kezekkel dúrtam vizes hajába, ami egyből kicsúszott ujjaim közül, majd tarkójához értem és óvatosan masszírozni kezdtem. Pillangóim ismét szárnyaltak és élvezték, hogy has falamnak csapódhattak. Nyelveink és ajkain meghitt táncot jártak, amik úgy illettek össze akár két puzzle darab. Szerelmesek voltunk, arra nem volt kétség. Lassan váltunk el egymástól, majd egy utolsó pillantást egymás felé intézve, kiszálltunk a párás térségből. Figyelmesen rám terítette a kád szélén lévő, puha textilt, majd ő maga is ellátta magát egy olyannak csak ő a derekára kötötte. 
- Kimegyek, öltözz nyugodtan - bökött az ajtó felé, majd átlépte a küszöböt és távozott a társaságomból. 
Normál tempóban töröltem meg testem minden pontját, hajamat is gondosan áttörölgettem, majd felvettem a bugyimat, melltartómat és az elkészített ruhát. Hajammal nem bajlódtam, vizesen hagytam, sőt még sminkkel se foglalkoztam, hiszen a kórházba készültünk, nem bálba. A vizes törölközőt felakasztottam az egyik falra szerelt fogasra, a használt ruha darabokat a szennyes kosárba tettem és az ablak kinyitása után elhagytam a helységet. Ahogy a szobába léptem vőlegényem már felöltözve ült az ágyon és a törölközőjét is kiterítette az egyik szék támlájára. 
- Mehetünk? - kérdezte kedvesen és felállt a fekvőhelyemről. 
- Igen - bólintottam egy aprót és felém nyújtott kezét gondolkodás nélkül fogadtam el. 
- Minden oké? Sajnálom, hogy úgy rád törtem, hülye voltam - hozta fel a fürdőben történt dolgokat, amikre ha visszagondoltam, zavarba jöttem, mégis mosolyognom kellett rajta. 
- Nem, Zayn, semmi baj - simogattam meg kezét vállától egészen a csuklójáig. - Nem voltál hülye, én viselkedtem úgy, mint egy 10 éves kislány - túrtam bele zavaromba kiengedett és még nedves hajamba.
- Tényleg olyan voltál, de az érthető. Még soha nem voltunk ilyen helyzetben egymás társaságában - emelte rám szemeit, amik bőszen csillogva nézték arcomat. 
Bólintottam kijelentésére, majd egyszerre lépkedtünk le a lépcsőn, ami a földszintre vezetett. Ahogy leértünk minden fele csend volt, egy fajta frusztráló érzés vett a hatalmába, amit már régen nem éreztem. Zayn is észre vette, hogy valami történt velem, ezért kezét derekam köré fonta és úgy mentünk tovább a nagy és bézs színű nappali felé. Ahogy oda értünk két személy ült a kanapén, akik közül az egyiket ismertem, de a másikat nem. Az a bizonyos személy, akit egy pillant alatt felismertem, az anyám volt. Szemeim kikerekedtek, levegőt egyáltalán nem vettem, teljes testemben megfeszültem és a bennem tomboló düh mindennél erősebb volt. 4 év után képes volt megjelenni. Az "anyám"!

2014. május 23., péntek

41.rész Felelőtlen döntést hoztál!

Sziasztok Tündérek! :) Íme, a 41. rész, ami elég soká került fel, de ma megtörtént és olvashatjátok! Remélem tetszeni fog, annak ellenére is, hogy nem sok minden történik benne!
Köszönöm az új feliratkozókat, komikat, pipákat és a rengeteg oldalmegjelenítést, amitől mindig hátast dobok, ha felmegyek az oldalra! Eszméletlenek vagytok! *.*
Vigyázzatok magatokra, jövő héten jelentkezem, addig is jók legyetek! :)

                                  Have a nice day: Fanny





Miután lettem a telefont félbeszakítva Raul-t, cseppet sem jó kedvel, de vőlegényemmel az oldalamon visszamentünk a konyhába és neki kezdtünk a reggeli elkészítésének. A spájzból előhoztuk a Miranda által rendezetten becsomagolt croasanokat, narancs levet facsartunk és gyümölcsöket társítottunk ezekhez. Mivel drága házvezető nőnk minden egyes reggel bőséges étkekkel látott el minket, ezért döntöttük el, hogy a mai napon valami egyszerűt, de finomat hozunk össze. Mosolyogva néztem végig, ahogy Zayn szorgalmasan rendezte el az étkező asztal tányérokkal és az általunk elkészített finomságokkal. Egy nagyobb tálcára tettem két pék süteményt, egy nagy tányér gyümölcsöt, narancs levet és Starbuks-os kávét, amit tegnap vettem, de nem fogyott el és bontatlanul várakozott a hűtőben.
- Felviszem Zac-nek a reggelijét, mindjárt jövök - szóltam oda barátomnak, miközben kezembe vettem a megpakolt, műanyag tárgyat.
- Rendben - mosolyodott el és küldött felém egy puszit formás ajkaival.
Felkacagtam cselekedeten és a konyha ajtót meglökve a csípőmmel távoztam a helységből. Óvatos léptekkel haladtam a lépcsőn és már felértem, mikor majdnem neki mentem Miranda-nak. Nem kicsit megijedtem, ezért türtőztetni kellett magam, hogy fel ne kiabáljak.
- Jó reggelt, Kicsim - köszöntött meglepetten, de kedvesen mosolyogva, ami oly' boldoggá tett, ha megajándékozott vele.
- Jó reggelt - hajoltam arcához és nyomtam rá egy nagy puszit. - Feleslegesen keltél fel - léptem egyet hátra és felnevettem értetlen ábrázatát látva.
- Miért is? - kíváncsiskodott összehúzott szemekkel, de továbbra is mosolyogva.
- Mert már Zayn-el megcsináltuk a reggelit és meg is terítettünk - vázoltam fel neki, mire láthatóan megvilágosodott és hálája jeléül most ő jutalmazott meg egy nagy puszival.
- Köszönöm - kacsintott, majd végtagjait gyorsan mozgatva lement a lépcsőn.
Mikor eltűnt a látókörömből folytattam tovább az utamat testvérem szobája felé és ahogy odaértem a könyököm segítségével nyitottam ki az ajtót, ami megakadályozott a könnyű bejutásban. Ahogy átléptem a küszöböt a legközelebbi bútorhoz mentem, jelen esetben a komódhoz, ahova letudtam tenni a kezemben lévő dolgokat. Visszalépve a faszerkezethez becsuktam és ahogy ezt megtettem a nagy francia ágyhoz lépkedtem, amiben Zac továbbra is édesen aludt. Ahogy megláttam, hogy a takaró szinte már a fejét is takarta annyira betakarózott, kicsit hangosabban szuszogott, mint szokott és már majdnem leesett az ágyról annyira elterült, felnevettem, mert felettébb aranyos látványt nyújtott. Mint egy kisfiú úgy nézett ki. Óvatosan leültem az ágy szélére és elkezdtem simogatni a kezét, mire mozgolódni kezdett. Elkezdte nyitogatni a szemeit, dörzsölte az arcát és úgy nézett ki, hogy nem igazán akart felkelni, de mikor oldalra fordított a fejét és meglátott, egyből felült.
- Hercegnőm! - mosolyodott el bágyadtan és egyből izmos kezei közé zárt.
- Jó reggelt - mormoltam a nyakába és végig simítottam fedetlen hátán, ami jó meleg volt a nem rég még fedő takaró miatt.
- Neked is - hallatott halk hangot, de nem engedett el, amit nem is bántam.
Behunytam a szemeimet és boldogan nyugtáztam magamban, hogy sokkal jobb az állapota, mint tegnap este vagy ma hajnalban. Azt a látványt nem akartam még egyszer látni, mert borzalmas volt. Nem szoktam még meg, hogy a szinte bivaly erős bátyám sírt és rettentő gyengének nézett ki. Nem bírtam úgy elképzelni soha, de nagy bánatomra sikerült látnom igazából és nem csak az elmémben. Bár csak ott láttam volna továbbra is!
- Hogy aludtál? - kérdeztem rá tapintatosan, mert tudtam, hogy nem szerette ha megszánták vagy ha csak sajnálkozva néztek rá. - Jól érzed magad? - tettem fel neki még egy kérdést, mire felsóhajtott és eltávolodott tőlem.
- Ha velem vagy én mindig jól vagyok - vette kezei közé az arcomat. - Csak rád van szükségem, senki másra. El se tudod képzelni, hogy mennyi erőt tudsz nekem adni már csak azzal is, ha mellettem vagy. Rengeteget - fúrta tekintetét az enyémbe és lágy csókot nyomott a homlokomra, ami rettentően jól esett.
Nem mondtam semmit csak ismét védelmező kezei közé bújtam és neki simúltam széles mellkasának. Ennyi nekem bőven elég volt, hogy tudjam, jól cselekedtem. Egy cseppet sem bántam meg, hogy feladtam a karrieremet miatta. Neki most rám volt szüksége, ahogy nekem is ő rá, ellenben az énekléssel. Imádtam csinálni, a rajongók szeretetében úszni, a világot bejárni, de két és fél év úgy érzem elég volt. Ha arra volt szükség, hogy mind ezt feladjam a testvérem miatt, akkor most cselekedtem a legjobban egész életemben. Meg vagyok a hírnév és a csillogás nélkül, de a bátyám nélkül nem. Egy vérek voltunk és nagyon szerettem. Érte mindenre képes voltam!
- Te hogy vagy? Mindig, minden kérésemet lesed, amikor csak lehet velem vagy, de nem vagyok képes feltenni ezt a kérdést. Undorító vagyok - fintorodott el és megrázta magát, ahogy elhajoltam a testétől.
- Jól vagyok, Zac. Velem minden rendben, de inkább számomra az a legfontosabb, hogy veled mi van - mosolyodtam el halványan és megsimogattam enyhén borostás arcát.
- Mi a baj, Hercegnőm? Olyan furcsa vagy, valami történt, amiről nem tudok? - húzta fel a szemöldökét, mire lesütöttem a szemeimet, mert tudtam, hogy hamar észre fogja venni, hogy igazán nincs minden rendben, mivel túl jól ismer.
Elkezdtem az ujjaimat tördelni, a tenyerem izzadt és a torkomba gombóc nőtt. Nem akartam neki elmondani, mivel még korainak tartottam és ne akartam, hogy felizgassa magát és ismét valami baja legyen. Nem szerettem neki hazudni, de azaz egy mondat visszhangzott a fejemben, hogy érte tettem mindent. Mosolyt erőltettem magamra, felemeltem a fejemet és az engem vizslató szemeibe néztem.
- Minden rendben bátyus, jól vagyok. Teljesen jól - mosolyogtam, ami inkább volt vicsorgás és felpattantam az ágyról, majd a komódhoz siettem.
- Jó étvágyat - adtam a kezébe a nagy tálca reggelit, de nem bírtam figyelmen kívül hagyni komoly arcát és összehúzott szemöldökét, amiket akkor csinált, mikor valamit nagyon komolyan gondolt és mindennél jobban érdekelte.
- Köszönöm, de nem foglak békén hagyni - emelete fel a mutatóujját megerősítés képen. - Ismerlek és tudom, hogy valami bánt - lágyult el a hangja és kezemet megfogva lehúzott maga mellé.
- Tényleg nincs semmi baj, Zac. Jól vagyok csak nagyon aggaszt, hogy beteg vagy - mondtam lehajtott fejjel, amit nem is hazudtam, mert az is bántott, hogy ilyen volt az állapota.
- Jaj, Istenem! - sóhajtott fel egy nagyot és vállamnál fogva húzott közelebb magához. - Minden rendben lesz csak maradj mellettem ennyit kérek - nyomott egy puszit az arcomra, ami jobb kedvre derített, de nem enyhített a mellkasomban bujkáló és egyre csak növő gondokat.
- Nem csak addig leszek melletted, amíg meg nem gyógyulsz, hanem örökre - néztem hatalmas szemeibe, amik ezek hallatán felragyogtak. - Nagyon szeretlek!
- Én is téged! - súgta a fülembe, majd kezét levéve a vállamról, enni kezdett. - Miranda csinálta a reggelit? - kérdezte teli szájjal, mire felnevettem, mert a szájában lévő étel repült minden fele.
- Nem. Zayn meg én készítettem, mivel korán keltünk és arra gondoltunk, hogy meglepünk titeket meg Mir dolgaiból és veszünk el - mosolyodtam el, mire ő is így tett és ivott a narancs léből.
- Mir. Új becenév? - sandított ismét rám, de csak fél szemmel, mert a másikkal az előtte lévő croasanokkal szemezett.
- Miért ne? - rántottam meg a vállam. - Miranda. Az olyan...snassz. De a Mir, az már jó - vidult fel az arcom, mire testvérem hangosan felnevetett, ami mindennél jobb látvány volt, mert végre látszott rajta a boldogság. - Most mi van? - húztam össze a szemeimet és összefontam magam előtt a kezeimet.
- Semmi csak soha nem fogom megunni a bugyuta gondolataidat és kitalációidat. Ilyenkor olyan aranyos vagy és az a legnagyobb baj, hogy ritkán látlak így - komorult el végére a hangja, ami cseppet sem tetszett. - Rengeteget dolgozol, mindig fáradt vagy, ami egyáltalán nem boldogít. Egy valamiért örülök, hogy ilyen beteg vagyok... - mondta, mire kitágult szemekkel néztem rá, mert elcsodálkoztatott, amiért örült annak, hogy beteg volt. - mert így legalább még akkor is veled lehetek, ha dolgozol. Én már úgy se fogok egy jó darabig mással foglalkozni csak a gyógyszerek szedésével és a kezelésekkel. Fiatal vagy még, Ashley, ne csináld ezt. Neked még az a dolgod, hogy élvezd az életet - tette le öléből a tálcát, maga mellé rakta, majd teljes testtel felém fordult. - Nekem te vagy a legfontosabb az egész életemben. Lehet, hogy lesz feleségem, gyerekem, de nekem akkor is te leszek a mindenem. A húgom, akinek majd az életemet köszönhetem - gyűltek könnyek csillogó, barna szemeibe, ami nekem is kezdett, mert éreztem, hogy marta a szememet a vízáradat.
- Kérlek, ne mondd ezt. Egyedül magadnak köszönheted, hogy megfogsz gyógyulni. Erős vagy, kitartó és biztosra veszem, hogy akkor is sikerülne leküzdeni ezt az akadályt, ha én nem lennék - hajtottam le a fejemet, mire erősen magához láncolt, ami csak tetőzte a bennem tomboló érzelmeket. Elsírtam magam és talán úgy, mint még soha. Lelombozott, hogy vele csak sírni és szomorú dolgokról beszélni tudtam, míg régebben minden időnket nevetéssel és viccelődéssel töltöttük. Emlékeztem, mikor még Londonban laktam és bevitt a fürdőszobába, azzal a céllal, hogy én fogom megborotválni. Rosszul hitte, mert nem tettem meg, de ahogy arcomra kente a habot, míg én vízzel locsoltam, azt nem tudtam elfelejteni. Már csal azért se, mert vele bohóckodtam, a másik ok pedig az volt, hogy a londoni házamban történt, ami felettébb hiányzott.
- Nem beszélek hülyeséget, ezt az igazság - mondta halkan és meg-meg csuklott a hangja, ami azt mutatta, hogy ő is sírt, ahogy én.
- Lemegyek a konyhába, már biztos a többiek is felkeltek, addig reggelizz tovább meg öltözz fel - mosolyogtam rá és megsimogatta az arcát, miközben álló helyzetbe tornáztam magamat.
- Rendben és köszönöm a finomságokat neked is és Zayn-ek is - viszonozta gesztusomat, miközben megtörölte könnyes arcát és szemét.
- Egészségedre - fordultam vissza az ajtóban, majd átléptem a küszöböt és becsuktam azt.
Nagyot fújtatva dőltem neki az egyik falnak és megpróbáltam eltüntetni sírásom jeleit, de tudtam, hogy úgy is mindenki észre fogja venni. A zsebemből előhalászott, gyűrött zsebkendővel töröltem meg íriszeimet, majd a földszint helyett, a szobámba mentem. Ahogy beléptem, egyből az ablakhoz siettem, ahol elhúztam a függönyöket és kinyitottam az üveges szerkezeteket, hogy reggeli, friss levegő árassza el a számomra oly' kedves helységet. Kicsi, de még nagyobb koromban sem nagyon érdekelt, hogy milyen volt a szobám, milyen színűre voltak festve a falak, csak örültem, hogy volt egy hely, ami csak az enyém volt és akkor mentem be oda, amikor akartam.Ez itt is úgy volt, szerettem benne lenni, a gondolataimba merülni. Szép szoba volt, de engem valahogy az nem nagyon érdekelt. A ruhás szekrényhez sétáltam, aminek kinyitva az ajtaját, kikaptam az első kezembe akadó pólót és rövidnadrágot. Bementem velük a fürdőbe, ahol gyors mozdulatokkal szabadultam meg a pizsamámnak szolgáló textilektől és felvettem azokat, amiket a kezemben tartottam. Ahogy ezzel végeztem, jó hideg vízzel megmostam az arcomat, hogy felébredjek és enyhítsem szemeim pirosságát, amit a könnyek okoztak. Hajamat lassú mozdulatokkal fésültem ki, majd szempilláimra kentem egy kis spirált, ami bőven elég volt az itthon töltött időre. A fürdőbe is kinyitottam az ablakot, egy pillantást vettem magamra a tükörben, majd mikor késznek nyilvánítottam magam, elhagytam a helységet és a szobát is. Nem siettem sehova, ráérősen mentem Zoe és Zayn közös szobája felé. Óvatosan lenyomtam a kilincset, mivel már 10 óra volt, de nem tudtam, hogy a bent tartózkodó angyalka aludt-e még. Mosolyogva dugtam be fejemet a nyitott szerkezet résén és mikor megláttam, hogy a számomra oly' szeretett kis lány az ágyon ült, ette a gabona pelyhet és nézte a mesét, még nagyobb lett számon a görbület. 
- Anya! - kiabálta el magát és szaladni kezdett felém, ahogy letette kezéből a tálat, én pedig megkövülten álltam a küszöbön. 
Szemembe könnyek gyűltek ismét, de nem a szomorúságtól, hanem a bennem tomboló, meleg érzelmektől. Felkészültem arra, hogy egyszer így fog szólítani, mivel rengeteg időt töltöttem vele, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar jön el ez a pillanat. Erősen fogtam közre kicsiny testét, ahogy mellkasomhoz simult és beszívtam minden belőle áradó kedvességet és szeretet. Hajának cseresznyés és bőrének ellenállhatatlan baba illata elkábított. Temérdek puszit hintettem apró buksijára, miközben ő vékony karjaival, mégis erőteljesen ölelte a nyakamat, majd puszikat kezdett adni az arcomra. 
- Jó reggelt, Életem! - álltam fel eddig guggoló helyzetemből és kezeimbe vettem. - Hogy aludtál? - simogattam puha arcocskáját, majd leültem az ágyra, ahol a tányér hűségesen várta a benne lévő pelyhekkel.
- Jól és te? - emelte rám csillogó szemeit, amikből csak úgy sugárzott az értelem, még ha kicsi is volt. 
- Én is, de már nagyon hiányoztál - csikiztem meg az oldalát, mire aranyosan felkacagott. - Edd meg ügyesen a reggelidet, után lemegyünk a többiekhez, rendben? - kacsintottam rá és a puha takaróra ültettem. 
- Oké - bólintott ügyesen és kezébe véve a porcelán tálat, enni kezdett. 
Amíg ő a tündéres mesét nézte, addig előkészítettem neki az aznapi ruháját, ami egy virágos kis ruhából és fehér szandálból állt. Imádtam öltöztetni, mivel olyan aranyosan és készségesen hajtotta végre a kéréseimet, hogy öröm volt nézni. Nem azt élveztem, hogy ennyire szót fogadott nekem, hanem, hogy két éves létére nagyon okos volt. Mindent imádtam, amit csinált és, ami ő volt. Olyan volt akár egy földre szállt angyalka vagy egy édes tündérke.
Miután felöltöztettem, copfba fogtam selymes haját és elvégeztük a reggeli teendőket, a kezét fogva ballagtunk le a lépcsőn. Édes ruhája minden mozdulatát követte, ahogy haja is, ami már olyan hosszú volt, hogy összefogva is a válláig ért. Ahogy az utolsó lépcsőfokról is leléptünk, megláttuk, hogy a vendég sereg összes tagja a nappaliban tartózkodott és mereven bámulták a Tv-t, kivéve vőlegényemet, aki elnyúlva a kanapén sandított ránk mosolyogva. 
- Apa! - kiabált Zoe vékony hangján, majd csak azt láttam, hogy apja ölébe huppant és egy nagy pusziban részesítette. - Nézd, Anya milyen jól megcsinálta a hajamat - örvendezett, míg Zayn kitágult szemekkel és hasonló ábrázattal, mint én nem rég, figyelte kislányát. 
- Anya? - kérdezett vissza halkan a férfi, miközben minden szem rájuk szegeződött, ahogy rám is.
- Igen - mutatott felém mosolyogva a lányka. - Nekem ő az anyukám, tudom - erősítette meg komoly arccal és bólintott egyet mellé. 
Senki nem mondott semmit csak Zoe-t, Zayn-t és engem néztek, de nem csodálkozva, inkább boldogan és meghatódva. A pillanatot a televízió szakította meg, ami nagy örömömre rólam beszélt, méghozzá drága manager-em, Raul. Nem akartam ezt, kiakartam kapcsolni azt a bugyuta masinát, de nem tettem, inkább Harry mellé ültem, aki egyből átkarolta a vállamat és egy puszit nyomott a homlokomra. Szorosan oldalához bújtam, nem akartam, hogy mindenki megtudja mi történt, főleg Zac. Éreztem, hogy baj lesz belőle, de nem csináltam semmit csak vártam, aminek jönnie kellett. 
- Jó reggelt, Raul! - üdvözölte mosolyogva az egyik sztárokkal foglalkozó műsor házigazdája. - Azzal az okkal vagy itt, hogy nagy bejelentésed van az egész világ számára.
- Jó reggelt, Luke! Igen, így van egy hírt szeretnék közölni, ami cseppet sem jó dolog, de muszáj tudnia mindenkinek - sóhajtott fel a férfi és előre hajolva, ujjait összeakasztva beszélni kezdett. - Mindenki ismeri Ashley Roberts-et, mindenki ismeri a zenéit, filmjeit és ő már valósággal egy legenda. Két és fél év elteltével annyi és olyan sikereket ért el, mint más sztárok 10 év alatt nem teszik meg. Az egész világ szereti, Amerikáról és Angliáról ne is beszélve - állt meg egy kicsit és maga elé nézett, majd folytatta. - Azt is tudja mindenki, hogy a bátyja, Zac Roberts milyen súlyos beteg, ami nagyon szörnyű dolog és egy világ követi nyomon a gyógyulásban haladását. Mivel Ashley-t mindenki egy angyalnak ismeri, hatalmas szívvel és annál nagyobb szeretettel, ezért a testvére miatt feladta az egész karrierjét - hajtotta le a fejét Raul, míg a közönség és az előtte ülő Luke is sokkolva ült és a házban körülöttem mindenki. 
Éreztem, hogy Harry egész testében megfeszült, ami engem is arra ösztönzött és a társaság körül még a levegő is megfagyott. Szemeimet erősen összeszorítottam, nem akartam látni az arcukat, nem bírtam volna ki. Éreztem magamon a pillantásokat, de nem nyitottam ki az íriszeimet. A tévé elhallgatott, csak a síri csöndet lehetett hallani, ami kezdett felemészteni. Továbbra is Hazza oldalába voltam fúródva, de ahogy ölelt és simogatta az oldalamat, ráébresztett arra, hogy ő mellettem volt és megértett. 
- Felelőtlen döntést hoztál! - üvöltött fel testvérem, mire a szemeim kipattantak és mérges alakját, amit még soha nem láttam, előttem állt, majd futólépésben kiment a házból és távozását, már csak a bejárati ajtó hangos csapódása jelezte, ami bezengett mindent. 
Hangos zokogásba kezdtem, nem akartam neki rosszat, ellenkezőleg, neki akartam jót. Tudtam, hogy ez lesz, de mégis reménykedtem abba, hogy megért és elfogadja a döntésemet, amit nehezen és fájó szívvel hoztam meg, de megtettem. Mindenem fájt, de legjobban a mellkasomban dobogó kis szerv, ami az örökös gondok miatt kezdett megbolondulni. Egész testem rázkódott a belőlem feltörő gondok miatt és azt kívántam, bárcsak ne lenne Zac beteg és minden a legnagyobb rendben lenne!

2014. május 22., csütörtök

Újra itt!

Hey Girls! (:
Egy kis kimaradással, de ismét itt vagyok! Ennyi idő alatt sikerült -nagyjából- kijavítani a jegyeimet és engedélyt kaptam arra, hogy gépezhessek. Egy hét kimaradás volt, de alig bírtam ki! Nem azért, mert internet függő vagyok, -mert nem vagyok az-, inkább az zavart, hogy nem tudtam nektek feltenni a következő részt! Mikor hívott apum skype-on nem is gondoltam arra, hogy megfogja engedni a gépezést, de hála drága anyukámnak lehet, mert meggyőzte az öreget. :D
Nem is beszélek tovább csak megakartam veletek osztani ezt a hírt, mert kaptam néhány olyan megjegyzést, amiben az illetők eléggé kiborultak. Igen, Laura és Timi, rólatok beszélek! :'D

További szép napot, vigyázzatok magatokra: Fanny

U.i.: Pénteken felrakom a 41. részt! :)

2014. május 9., péntek

40.rész Visszavonulás


. | via TumblrMiután Zayn felszedett a homokból és a sírás miatt elvesztett energiámat viszonylag visszanyertem, erős karjaiba kapaszkodva andalogtam a házunk felé. A jókedvem és életerőm, ami nem rég volt, az mind egy szem pillantás alatt elszállt. Újra és újra Louis kétségbe esett hangja, a száját elhagyó szavak visz hangoztak a fülemben és azt akartam, hogy ne történt volna az ami. Minden annyira boldog és családias volt, erre egy telefon és mindennek vége. Nem akartam, hogy a bátyámnak fájdalmai legyenek, nem akartam, hogy lássam szenvedni, semmi olyat nem akartam, ami neki rossz volt, de tudtam mit vállaltam be és ennek ellenére, mellette voltam, támogattam, még ha nagyon nehéz is volt. Ahogy minden őrültséget és a lehető legrosszabbakat beképzeltem magamnak, egyre gyorsabban mentem, azonnal otthon akartam lenni. A könnyek továbbra is az arcomat borították, a szemeimet díszítő festék minden bizonnyal elkenődött, de még azzal se foglalkoztam, azzal meg pláne nem, hogy a fotósok így örökítettek meg. Semmi nem érdekelt az égadta világon csak a testvérem, aki egy világot jelentett számomra, mégis szenvedett. Lelöktem a testemről vőlegényem védelmező kezeit és futni kezdtem, ahogy csak bírtam. Hallottam, ahogy meghökkenve és kétségbe esetten kiáltott utánam, de amennyire nem akartam ott hagyni, annyira szedtem a lábaimat. A meleg betonon a gumi papucsom, szinte sikított, oly' erővel ért földet, a hajam lobogott, levegőt is alig kaptam a továbbra is gyötrő sírástól, de nem tántorítottam. Egyedül Zac arca lebegett előttem és az, hogy szenvedett, ezért még gyorsabban futottam, ami inkább volt nevezhető rohanásnak. Hangosan vettem a meleg levegőt, ami még jobban nehezítette a dolgomat, mivel a párás oxigén szinte marta a légcsövemet. Amikor az utcánk sarkán befordulta, egy gyors pillantást vetettem a hátam mögé, ahol megpillantottam a fekete hercegemet ugyan olyan tempóban haladva, mint ahogy én mentem és a száját is láttam, hogy mozgott, de nem hallottam szavait. Ismét előre figyeltem, semmit nem érzékeltem magam körül csak mentem és mentem. Szerencsére az iramnak és a távolságnak köszönhetően hamar a házunk udvarán tudtam magamat, ahol egy cseppet sem lassítottam, sőt. Még gyorsabban szedtem már remegő végtagjaimat és szakítottam fel a bejárati ajtót. Ahogy a nappaliba értem, mindenki ott volt a kanapén, fotelben vagy esetleg a földön ülve és csendben néztek maguk elé. Anyám és Perrie halkan hüppögtek, mire az utóbbi személy, ahogy meglátott, felállt és hozzám szaladt. Zokogva omlott a nyakamba, mindene remegett és sós könnyei végig szántottak a nyakamon. Haja kócos volt, vékony gumival volt összefogva és hogy ez ne látszódjon, egy fekete baseball sapkával takarta el. Rettentően sajnáltam, hiszen tudtam, hogy mennyire szerette a testvéremet és akármi történt vele, azt a szívén viselte. Szerelmes volt belé, úgy, ahogy én Zayn-be és ezt le se tudta volna tagadni, még ha nagyon akarta is volna.
- Kérlek, Ash... - szólalt meg suttogva és nehezen kivehető szavakkal. -...segíts neki. Nem enged be senkit csak téged akar - szipogott fel és még jobban sírni kezdett, mint eddig.
- Mindent megteszek, Pezz - hallattam ugyan ilyen hangszínt és folyamatosan simogattam a hátát, hogy valamelyest megnyugodjon. - Nem lesz semmi baj - ígértem azt, amiben én sem voltam teljes mértékben biztos.
Óvatosan eltávolodtam tőle, miközben Zayn is megjelent hangosan zilálva és leizzadva. Bocsánat kérően néztem rá, mire odasietett hozzám és karjaiba zárt. Felesleges volt ott hagynom, mivel rá volt szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak és úgy menjek fel a bátyámhoz, mint ha minden a legnagyobb rendben lett volna. Nem akartam gyengének tűnni, de nem csak előtte, senki előtt. Eleget sajnáltak már az életem során és már kezdett elegem lenni belőle. Arcomat nyakába bújtattam, beszívtam finom illatát, ami egyből segített, hogy valamilyen szinten lenyugodjak. Könnyeim elapadtak és mély levegőket vettem, hogy ezzel könnyítsek a helyzetemen.
- Sajnálom - búgtam a fülébe, mikor odahajolva megbírtam szólalni és lesütöttem szemeimet, pedig nem is látta az arcomat.
- Ne beszélj butaságokat - érte el egy gyors mozdulattal, hogy a szemeimbe tudott nézni és gyengéden elkezdte simogatni az arcomat. - Nyugodj meg, Egyetlenem. Nem lesz semmi baj, Zac nagyon erős, nem fog ki rajta semmien betegség - duruzsolta, ami ahogy a halló járatomba ért, minden izmomat ellazította.
- Szeretlek - mondtam hálásan és egy csókot nyomta piros, formás ajkaira.
- Én is - mosolyodott el halványan, majd derekamat elengedve, utamra engedett. - Ha gond van, itt vagyunk mindannyian - bökött a többiek felé, majd mikor bólintottam egyet, elindult a kanapé felé és leült Louis mellé.
Egy utolsó pillantást vettem rájuk és a szívem majd' megszakadt. Úgy, ahogy én is, ők is nagyon szerették Zac-et és minden áron azt akarták, hogy meggyógyuljon. Megviselte őket ez az egész és borzasztó érzés volt úgy látni azokat az embereket, ahogy magukba voltak bújva, miközben mind életvidámak és bohókás személyek voltak. Lassú léptekkel ballagtam fel a lépcsőn, miközben azon voltam, hogy újra el ne sírjam magamat, mert az csak a testvéremnek lett volna a legrosszabb. Így is elég borzasztó helyzetben volt és a könnyeim mutogatásával nem akartam tetőzni a jelen esetben stabilnak nem nevezhető érzéseit. Ahogy megálltam a szobája előtt, egy mély levegőt vettem, majd remegő kezemet ökölbe szorítottam és halkan kopogtam kettőt az ajtón.
- Nem érdekel ki vagy, menj innen! - hallottam meg a bent bujkáló személy meggyötört hangját, mire a gyomrom görcsbe szorult, a torkomba gombóc nőtt.
- Ashley vagyok - adtam hangot magamnak rekedten, de egy kisebb köhögéssel elértem, hogy magabiztosabbnak hallattszódtam.
Hangos lépteket, majd a zár kattanását és végül a kilincs lenyomását hallottam, majd megláttam a bátyámat olyan állapotban, amiben még soha nem tapasztaltam, de nem is akartam. A szemei alatt hatalmas, már szinte fekete karikák ékeskedtek, bronzos bőre hófehér volt, gyönyörű íriszei csillogtak a könnyektől és rengeteg szörnyű dolgokat sugalltak, amik megrémítettek. Egy gyors mozdulattal behúzott a sötétben úszó barlangjába, ismét bezárta az ajtót, majd jó szorosan magához ölelt. Alig kaptam levegőt, de nem tettem szóvá, örültem, hogy a jelenlétemmel valamilyen szinten
megnyugtattam és én is örültem, hogy a kezeim között volt. Szaporán vette a levegőt, erős kezein megfeszültek az izmok, miközben próbáltam nyugtatni puszikkal és simogatásokkal. Nem mondtam semmit, hisz ilyen esetben nem kellettek szavak, a cselekedetek is bőven elegek voltak. Ismertem és tudtam, hogy ezek az apró érintések számára többet jelentettek, mint bármi más. Felsőtestén nem volt semmi, ezáltal akár hányszor végig simítottam izmos hátán, kirázta a hideg. Nehezen tudtam leküzdeni a könnyeimet, de az akaraterőmnek köszönhetően sikerült. Eltolt magamtól, mikor már percek óta öleltük egymást és kezeimbe véve arcát, minden porcikáját alaposan megnéztem. A mindig hibátlanul felzselézett haja most kócos volt és akárhogy próbáltam nem a szemeibe nézni, nem sikerült. Nem akartam vele felvenni a szem kontaktust, mert tudtam ha megteszem, akkor meg is bánom és tényleg így lett. Tisztán kilátszott abból a vakító csillogásból, amit szemei mutattak, hogy szenvedett. Miért pont ő? Miért, mikor egy rendes ember volt és senkinek nem ártott és nem is ártott volna egész életében? Miért? Olyan kegyetlen a sors! Ő is alaposan megvizsgált engem, majd halványan elmosolyodott és megjutalmazott egy puszival, amit a homlokomra hintett.
- Gyere, feküdj le. Pihenj egy kicsit - szólaltam meg halkan, majd átöleltem a derekát és az ágy felé kezdtem vezetni.
Kérésemet egyből teljesítette és mikor már a párnák és takarók között feküdt, gondoskodtam arról, hogy ne fázzon. Leültem mellé a fekvőhelye szélére és óvatosan a homlokára vezettem kezemet. Szinte sütött, olyan meleg volt. Régebben állította, hogy még soha nem volt lázas, még kicsi korában sem, hát most bepótolta. Lehajoltam hozzá és arcára hintettem egy apró csókot, ami testrésze szintén nagyon meleg volt. Még a takarók ellenére is látni lehetett, hogy reszketett, ezért nem tétlenkedtem tovább, felálltam azzal a céllal, hogy hozok neki gyógyszert. 
- Hova mész? - kérdezte félve és feljebb emelkedett fekvő helyzetéből. - Kérlek ne hagyj itt, Hercegnőm - könyörgött, amitől megszakadt a szívem, azért oda siettem hozzá és gyenge mozdulatokkal elértem, hogy visszahajtotta fejét a párnára.
- Mindjárt jövök csak hozok neked gyógyszert, mert nagyon lázas vagy - simogattam az arcát, mire becsukta szemeit. - Két perc - adtam neki ismét egy puszit, majd kiléptem a szobából.


***

Egész este nem aludtam semmit, de nem csak én, hanem a házban senki sem. Míg testvérem nyugodtan, halkan szuszogva aludt a kezeim között, addig én minden rezdülését figyeltem és még ha álomra akartam volna hajtani a fejemet, akkor se ment volna. A gyógyszereknek köszönhetően nem hamar, de lement a láza és a fájdalmai is csillapodtak. Egészen éjfélig beszéltem hozzá, énekeltem, minden elkövettem, hogy aludjon, ami hajnali kettő fele sikerült is. Perrie rengetegszer átjött az éjszaka folyamán és mikor én elmentem vécére vagy inni, addig ő figyelte Zac-et. Nem mostanában voltam fent egész éjjel, mivel jól tudtam aludni és Zayn kezei között nem volt nehéz, de ilyen esetben ezt a helyzetet nem kívántam senkinek. Ha már hangosabban szuszogott vagy a kelleténél többet mozgott a bátyám, akkor minden bajom volt. Azt hittem rosszul volt, de szerencsére nem így lett. Aludt tovább. 
Az ablakon már kezdtek beszűrődni a fények a sötételő ellenére is, ezért óvatosan lehámoztam magamról bátyám kezeit és felültem az ágyban. Figyeltem, ahogy mozgolódott egy kicsit, majd az éjjeli szekrényen pihenő telefonomat a kezembe vettem és hunyorogva megnéztem az időt, mivel az éles fény nagyon bántotta az így is fáradt szemeimet. 4 óra volt. Halkan, mégis nagyot sóhajtottam és felálltam a fekvőhelyemről, ami az este folyamán csak pihenni szolgált és nem segített az álmok világába repülni. Egy kinyúlt, fehér póló és fekete short szolgált a pizsamámnak, amit tegnap vettem fel egy gyors fürdő után. A padlón várakozó mamuszomat csupasz lábaimra húztam, majd halkan, minden nesz nélkül, elhagytam a szobát. Az egész ház csöndes volt, semerről nem lehetett egy árva hangot sem hallani, ami most kifejezetten tetszett. Egész este és éjjel olyan volt a fejem akár egy méhkas a rengeteg gondolattól és úgy összegezve mindentől. Sokszor belesajdult a fájdalom, ami egyáltalán nem volt jó érzés, de a halántékomnál egy kis masszírozással elértem, hogy csillapodjon a gyötrelmem. Minden mozdulat fájt, ahogy a lépcsőn baktattam lefelé, a szemeim kezdték felmondani a szolgálatot, ahogy az egész testem is. Sokszor volt olyan, hogy a munkám miatt nem bírtam több napon át aludni normálisan csak egy-két órát, de ez még annál is rosszabb volt. Mikor stúdióztam vagy más feladatom volt, akkor fent bírtam maradni, mert tudtam, hogy kötelességem volt csinálni, de így hogy Zac miatt kellett ezt csinálnom, fájt. Nem azért, mert teher volt számomra, hanem, mert nem akartam ezt és azt se, hogy beteg legyen. Mikor leértem a konyhába, gyorsan a kávéfőzőhöz mentem és feltettem egy adagot. Nem volt másra szükségem csak egy nagy pohár, fekete italra, ami talán majd segít felébredni vagy inkább ébren maradni. Oda mentem a csaphoz és az egyik kezembe akadó pohárba engedtem a hűs vízből. Nagyokat kortyoltam belőle, a torkom szinte porlott, úgy kiszáradt, ezért megkönnyebbülés volt folyadékhoz jutni. Miután letettem kezemből az üveg tárgyat, a márvány lapnak támaszkodtam és néztem ki az ablakon, ahonnan tökéletes kilátást nyertem az óceánra. Minden színben csillogott a felkelő Naptól, erősen hullámzott a széltől és se perc alatt elérte a látványával, hogy nyugalmat érezzek. Míg Londonban a nyüzsgő utcákat néztem, addig itt a hatalmas vizet néztem nyugalom képen, ami véget nem érőnek tűnt. Pedig mindennek meg volt a vége. Ahogy reméltem az én gondjaimnak is. A madarak boldogan szálltak, a pálma fák élvezték, hogy már annyira fújta őket a szél, hogy szinte táncoltak és az a néhány ember is, akit megpillantottam, élvezte a környezetet és a Nap egyre melegedő sugarait.
Elmélkedésemből két meleg kéz rántott vissza, amiket egyből felismertem és elmosolyodtam. Melegség árasztott el, ahogy a kezek lassan simogatták a derekamat és oldalamat. Nem bírtam tovább, látni akartam szerelmem angyali arcát, ezért megfordultam ölelésében. Mosolyom még nagyobb lett, ahogy hatalmas szemeibe néztem. Haja kócosan meredezett az égnek, íriszei még bágyadtak voltak az iménti keléstől és az arcán a párna mintája tisztán kirajzolódott. Nem bírtam betelni a látványával, tökéletes volt. Akárhogy voltak hibái, akárhogy tudott nagyon makacs és önfejű lenni, én annyira és még jobban szerettem. Az enyém volt és ezt bátran kijelenthettem. Ő is mosolygott és arcom minden pontját megnézte és megállapította jól voltam-e és mikor rájött, hogy igen, akkor ismét szemembe nézett. 
- Jó reggelt, Egyetlenem - búgta reggeli, rekedtes hangján, amit soha nem tudtam megunni, majd összeérintette az orrunkat. 
- Neked is, Életem - emeltem feljebb a fejemet és nyomtam egy puszit a szájára, de nem volt neki elég és lágy csókká formálta, ami reggel esett a legjobban, mert szerettem, ha általa ébredtem fel teljesen. 
Megfordított a kezei között, hátam az ő testének simult, amitől kirázott a hideg. Kezeinket összekulcsolta és úgy vont még közelebb magához. Imádtam mikor ezt csinálta és ilyen apró gesztusokkal tett boldoggá. Nekem nem kellett tőle semmi csak ő maga. Nekem ő számomra mindennél többet jelentett. Apró puszikat hintett a vállam és arcomra, míg én úgy bújtam hozzá, akár egy kiscica. 
- Miért keltél fel ilyen korán? - sandítottam rá fél szemmel, majd be is hunytam őket, mert az arcomat ért meleg csókjai elkábítottak. 
- Egész este alig aludtam és hallottam kintről a mozgolódást - mondta halkan a fülembe mosolygós hangon. - Valahogy sejtettem, hogy te leszel a korán kelő - halmozott el tovább puszikkal. 
- Én semmit nem aludtam - sóhajtottam fel, majd bocsánat kérően néztem rá és a kávéfőzőhöz mentem, ami egy kisebb morajjal jelezte, hogy kész volt az általa készített finom illatú ital. 
- Volt valami gond? - kérdezte kíváncsian és mellém lépett, majd átölelte nagy kezével a derekamat. 
- Te is kérsz? - utaltam már az előttem lévő csészében gőzölgő kávéra, mire bólintott egy nagyot. - Visszatérve a kérdésedre: nem. Semmi gond nem volt csak már a frász kerülgetett, ha mozgolódott is. Egy percre se vettem le róla a szememet - mondtam, miközben kivettem egy újabb csészét a szekrényből és tettem bele két kanál cukrot, ahogy szerette, majd ráöntöttem a mindkettőnknek aranyat érő italból. - Tessék - nyújtottam felé, amit egyből magához is vett. 
- Köszönöm - mosolyodott el aranyosan, majd megjutalmazott egy puszival. - Ahogy mondtam: Zac nagyon erős férfi. Megfog gyógyulni, hidd el. Nem lesz könnyű, mert olyannal nem akarlak hitegetni, amit te is pontosan tudsz, de minden rendbe fog jönni idővel - beszélt hozzám nyugtató hangon, miközben kiballagtunk a nappaliba, csészével a kezeinkben leültünk a kanapéra és összebújtunk.
- Tudom, de nagyon megijedtem, Zayn. Olyan gyorsan történt, mikor elmentünk sétálni, még semmi baja nem volt. Nevetett velünk együtt, jól érezte magát, aztán egyszer csak, mint derült égből villám csapás, rosszul lett - adtam ki magamból, ami a szívemet nyomta, hiszen nekem ő volt a legmegfelelőbb személy, akivel mindent megoszthattam, mert támogatott. - Mindenre felkészültem, jóra, rosszra, de rettentő érzés azt látni, hogy mennyire rosszul van és alig tud magáról - szöktek könnyek a szemembe, majd lettem a kezemben lévő porcelán tárgyat az előttem lévő asztalkára és ahogy ezt megtettem, mellkasába bújtam. 
- Nyugalom, Angyalom - hajolt előre és ő is megszabadult a kezében lévő dologtól, majd erősen ölelni kezdett. - Ne sírj, mert attól csak rosszabb lesz. Erősnek kell maradnod, mert a bátyád csak rád számít, senki másra - mondta el a nyilvánvalót, ami segített abban, hogy rájöjjek: igaza volt. 
- Annyira jó, hogy itt vagy nekem - emeltem fel a fejemet és könnyes szemekkel néztem rá. - Köszönöm, hogy vagy nekem - simítottam kezemet az arcára, mire behunyta csillogó szemeit és ajkain apró mosoly jelent meg. 
Mikor kinyitotta őket, olyat láttam benne, amit még soha. Mérhetetlen csodálatot. Ilyen érzelmet még soha nem irányított felém, de nagyon jól esett, hogy bár szavakkal nem mondta, de a szemeiből kibírtam olvasni. Hihetetlen, hogy csak egy pillantásával mennyi erőt bírt belém sugározni. Nekem ő volt a gyógyszerem és ha kellett, akkor mindenem.
- Nálad jobban emberre még soha nem néztem fel - ejtette ki ajkain ezeket a szavakat, amik suttogva távoztak onnan. - Annyi mindenen mentél már keresztül, mégis rettentően erős vagy, életvidám és bár nem értem hogyan, de mindig mosolyogsz, még akkor is, ha minden a feje tetején áll. Eszméletlen vagy - beszélt tovább teljes csodálattal, amitől egyből elpirultam, mert mindezt nekem szánta és amit az előbb gondoltam, hogy szavakba nem foglalta, most egyből másított rajta. 
- Nem vagyok az, csak olyan emberek vannak mellettem, akik nem hagyják, hogy a padlóra kerüljek, mint például te - csíptem meg enyhén az orrát, mire felkuncogott. - Rengeteget jelent, hogy mellettem vagytok - váltottam komoly hangnembe, mire felsóhajtott és mellkasára borította a fejemet. 
Megnyugtatott, hogy hallottam szívének egyenletes dobogását, illata az orromba kúszott, ami nem volt olyan erős, mint szokott, de az is elkápráztatott, mert hozzá tartozott. Kezének szüntelen mozgása a hátamon, kellemes érzést keltett bennem, amitől időnként kirázott a hideg. Annyira jó érzés volt ölelő karjai között lenni, mert olyan érzetem volt, mint ha a világ minden gondjától, bajától megvédett volna, ami jelen esetben nagyon jó érzettel töltött el, még ha nem is volt így. Azokból a kellemes pillanatokból, amit vőlegényem okozott számomra, a telefonom hangos csörgése szakított meg. Nagyot sóhajtottam és már felakartam kelni a helyemről, hogy érte megyek a konyhába, mire a mellettem ülő férfi felpattant és futva érte ment. Befogott hangszóróval hozta oda nekem ugyan olyan tempóban, ahogy érte ment. 
- Raul - olvasta fel a kijelzőn villogó nevet, mire egy kicsit meglepődtem, hogy ilyen korán hívott. - Ki az? - emelte magasba szemöldökeit, amitől felettébb aranyossá vált, ezért felnevettem.
- A managerem - mosolyogtam tovább, majd átvettem tőle a készüléket és megnyomta a zöld gombot. - Jó reggelt, Raul - szólaltam meg kedves hangon, amivel mindig megszoktam jutalmazni. 
- Neked is, Ashley - üdvözölt hasonló hangnemben, de túl hivatalosnak tűnt a hangja, ami nem igazán lepett meg, mert temperamentumos ember volt, de nem kőszívű. 
- Valami gond van? Olyan furcsa a hangod - vázoltam fel neki iménti elképzeléseimet, miközben figyeltem, ahogy Zayn ismét helyet foglalt mellettem és magához ölelt. 
- Ami azt illeti, igen - sóhajtott fel és magam előtt láttam, ahogy idegesen a tarkójához nyúlt, ami szokásává vált. - Ami új számokat felvettünk, eltűntek és a lemez kiadó egy hét múlva várja a kész albumot, hogy piacra dobhassa - szívta be élesen a levegőt, ami sértette a fülemet, de nem mondtam semmit úgy, ahogy az előbb is, vártam, hogy fojtassa. - Tudom, hogy egy hónap szabadságot kaptál, de most vész helyzet van. Nem tudok mit tenni, már ma Los Angelesbe kell utaznunk a stúdióba - vázolta fel a helyzetet, mire a szemeim majd' kiestek a csodálkozástól és a hirtelen jött információktól. 
- Mi az, hogy eltűnt a lemez?! - emeltem fel a hangomat, ami a mellettem ülő fiút eléggé meglepte, mert összerezzent, de engem sem ért másképp a hanglejtésem. - Nem a te feladatod, hogy vigyázz rá?! - kértem számon megrovó hangon, akár anya a gyermekét. 
- De Ashley, az enyém csak tudod arról én nem tehetek, hogy elkavarodott! - kezdte ő is elveszteni a türelmét, amit nem volt nehéz elérni a jelenlegi állapota miatt. - Sajnálom, én se így terveztem. Tudom, hogy nagy feladat és egy hét kis idő ennyi munkához, de azt is tudom, hogy megtudod csinálni - beszélt nyugodtabban és kedvesebben, mint az imént, de nem igazán tudott vele meghatni. 
- Azt is tudod, hogy én ezt nem vállalom? - kérdeztem rá kíváncsian, mire a vonal végéről egy árva hangot sem hallottam. 
- Micsoda? - hallatott halk hangot és nem is dühöt, hanem meglepettség hallatszott belőle. - Valamit nagyon rosszul hallottam.
- Nem hallottad úgy - vágtam rá egyből. - Nem vállalom, mert van egy beteg bátyám, akinek most van a legnagyobb szüksége rám és ő valahogy fontosabb számomra, mint a munkám - beszéltem teljes nyugodtsággal és az előbbi dühömnek semmi nyoma nem volt. 
- De hisz ez a munkád! - kiáltotta el magát, ami meglepett, de nem igazán ért el vele semmit, továbbra is nyugodt maradtam. - Ha ezt most nem csinálod meg, akkor elbúcsúzhatsz a munkádtól! Azt hittem te másabb vagy, mint a többi sztár, de tévedtem! Csak magadra gondolsz és nem azokra az emberekre, akik támogatnak és segítettek abban, hogy elérj oda, ahol most vagy - kiabált tovább teli torokból, ami rettentően zavarta a fülemet, ezért távolabb tartottam a készüléket. 
- Gondolok rájuk, de a testvérem rákos beteg! - beszéltem hangosabban, de messze nem mérgesen, mivel attól távol álltam. - Ha ezt nem bírod felfogni, hogy nekem ő és az egészsége mennyire fontos, akkor sajnálom Raul - sóhajtottam fel, miközben tűrtem Zayn tágra nyílt szemeiből áradó átható pillantásokat. - Akkor végeztünk, visszavonulok. Végleg - jelentettem ki, amit fájt kimondani, de meg kellett tennem.
Nehezemre esett megtenni ezt a lépést, mivel a két és fél év alatt a zene az életem részévé vált, de ahogy már az elején kijelentettem, a bátyámért mindenre képes voltam. Akárhogy feladtam az álmomat, de nem bántott, annyira, mint amennyire kellett volna, mivel tudtam miért és kiért tettem. Vége lett a mesémnek a zene terén, eddig tartott, de nem volt hasztalan. Egy világ előtt megmutattam, hogy mit tudtam, rengeteg kedves emberrel ismerkedtem meg, akik szerettek még akkor is, ha nem is ismertek és nem utolsó sorban egy új világba csöppentem a zene segítségével. Igaz, ezt elveszettem, oda a munkámnak és a karrieremnek, de bennem a ritmusok, a dallamok megmaradt és továbbra küzdhettem a testvére egészségéért, ami már egy hatalmas nagy győzelem lesz mind kettőnk számára, ha elérjük. 

 

Sziasztok Hercegnők! :) Íme a 40. rész, ami remélem tetszeni fog! Eszméletlen, hogy mennyire telik az idő, már csak tíz rész + epilógus és vége! Nem haladok ennyire előre az időben, majd eljön az is aminek jönnie kell, de szerencsére még van dolgom bőven ezen a blogon! :) A hibák miatt elnézést, nagyon igyekeztem, hogy készen legyek a résszel!
Köszönöm a támogatást, fantasztikusak vagytok és ezt nem tudom elégszer elmondani vagy jobban hangsúlyozni! Hálával tartozom nektek mindenért!
Azért írok most ide a végére, hogy amiket leírok arról biztos értesüljetek, mert tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki szokta elolvasni a kis bevezetőmet, de nem mint ha gond lenne. Ezt mindenképpen olvassátok el, mert fontosat írok nektek! Egészen a nyári szünet kezdetéig nem tudok újabb résszel jelentkezni sajátos, rossz okaim miatt! Nem tanulok és emiatt elvették a laptopomat csak éppen addig adták ide, amíg feltettem ezt a részt! Remélem megértitek a helyzetemet és megvártok, kitartattok mellettem! Én se repesek az örömtől, mivel mindenem az írás, de szüleim a tanulás terén hajthatatlanok! 
Addig is vigyázzatok magatok, szeretlek titeket! :)

               Amint felszabadul a tiltás jelentkezem: Fanny

2014. május 1., csütörtök

39.rész Miért van mindig ez?!

Hi Ladies! (: Nem mondok semmit a részről, ti döntsétek el, hogy milyen lett, hogy tetszik! Annyit remélek, hogy nem okozok csalódást! 
Lassan már ott tartok, hogy nem tudok mit mondani. Mikor egy hét elteltével feljövök ide és meglátom a kommenteket, pipákat, feliratkozókat és legjobban kiemelve az oldalmegjelenítéseket, eláll a lélegzetem! Már a frenetikusnál is jobbak vagytok! Nem gondoltam volna, hogy néhány hónap alatt ennyien összefogunk itt gyűlni! Hihetetlen! Ti vagytok a második családom! :'D Mindent köszönök nektek!
Az utolsó hirdetésem, mivel lejárt a megadott idő: Élvezd, hogy félsz. Ő nyerte az oldalon elindított versenyen a legjobb írónak járó posztot! Megérdemli, hogy benézzetek hozzá!
Szép hétvégét, jó pihenést és továbbra is nagyon vigyázzatok magatokra! 

                          Huge kiss: Fanny





**Ashley Roberts**


Miután kinevettük és szórakoztuk magunkat a többiekkel, majd Miranda mégis megetetett egy nagy adag édességgel, elindultunk a megtervezett sétánkra. Imádtam, hogy itt voltak velem, ezek a csodálatos emberek. Velük nem lehetett unatkozni, mindig jó kedvük volt és Louis-ról meg Niall-ről ne is beszéljük. Ha ők nem lettek volna, ki kellett volna őket találni. Már annyit nevettük, hogy fájt a hasunk és nagy meglepődésemre még apám és anyám is beszálltak a játékba. Mindenki sugárzott az örömtől, ami a szívem összes létező zugát bearanyozta. Azt szerettem volna, hogy ezek a pillanatok soha ne érjenek véget és akiket szeretek mindig mellettem legyenek, mert nélkülük már nem lennék. 
- Min gondolkodsz ennyire, Manóm? - hallottam meg Zayn rekedt, férfias hangját, amitől minden egyes alkalommal kirázott a hideg. - Valami gond van? - állt meg egyből és maga felé fordított. 
Megmosolyogtatott az aggodalma és figyelmessége, amit a szemei sugalltak. Lenyűgözött azzal, hogy mindig engem nézett előrébb és nem foglalkozva azzal, hogy ő mit érez, csak én számítottam neki. Úgy éreztem, hogy minden egyes alkalommal újra beleszerettem és már félő volt, hogy ennél jobban nem szerethettem, mert akkor megsemmisült volna a szívem. 
- Nincsen semmit baj - simogattam meg enyhén borostás arcát, mire egy pillanatra lehunyta a szemeit. - Azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretlek titeket és milyen sokat jelentetek nekem - merültem el barna íriszeiben, amik a természetes fénytől egyenesen tündököltek. Olyan voltak akár a barna csillagok, amiket sokkal jobb volt nézni, mint amik este az égen sorakoztak. 
- Jaj, te - sóhajtott fel, egy puszit nyomott a tenyerembe, majd hatalmas kezei közé fogta a derekamat és lassan pörgetni kezdett. - Mi is szeretünk téged - súgta a fülembe, majd óvatosan leeresztett a talajra, mint ha attól félt volna, menten összetörök. - Mikor elmentél, elszállt az örökös jó kedvünk, még Louis se szórakozott olyan apró dolgokon, mint amiken szokott, Niall meg nem evett. Hihetetlen, de volt olyan, hogy nekünk kellett etetnünk, hogy legyen benne valamennyi étel. Liam és Harry a napok nagy részeiben csak lógatták az orrukat vagy rólad beszéltek, hátha azzal jobb lesz nekik, de nem így lett. Mind az ötőnknek egyre rosszabb lett, de legjobban nekem. Már kezdtem megőrülni, hogy nem tudtam rólad semmit - simított a fülem mögé egy kósza tincset és arcvonásai egy kicsit megrándultak. - Most lettünk a régiek, hogy újra veled vagyunk.
- Sajnálom - nyögtem ki halkan és a könnyek kezdték marnia szemeimet, de mindent megtettem, hogy ne szökjenek ki onnan. - Nem gondoltam bele abba, ha elmegyek, akkor ennyi rosszat hagyok magam után - temettem arcomat a mellkasába és szaporán vettem a levegőt. 
- Inkább ne beszéljünk erről - simogatta nyugtatóan a hátamat és halkan duruzsolt a fülembe édes baritonján. - Az a lényeg, hogy a bátyád segítségével újra megtaláltunk és most már velünk is maradsz. 
Szívének heves dobogása, finom illata és az egész lényéből áradó szeretet, pillanatok alatt megnyugtatott. Lazítottam szorításomon és lazábban öleltem a derekát, míg ő fejem búbjára hintett csókokat és simogatta a hátamat. Akárhogy erős akartam maradni, ez a téma mindig elérte, hogy elgyengüljek és elkapjon a sírás. Nem akartam ezt, de nem tudtam mit tenni ellene. 
- Sziasztok - hallottunk meg egy vékony, félős hangot, mire elváltunk egymástól és oldalra fordítottuk a fejünket. - Bocsánat, nem akartalak titeket megzavarni - pirult el a hosszú, fekete hajú és elragadóan zöld szemű kislány, miközben aranyos szoknyának a szélét markolászta.
- Szia - guggoltam le hozzá, mivel nagyon alacsony volt is így jobb rálátás adatott meg angyali arcára. - Nem zavartál meg minket - mosolyodtam el, mivel látszott rajta, hogy mennyire félt. 
Eddigi bánatom egyből elszállt és csak az előttem álló, gyámoltalan leányzóra tudtam figyelni. Olyan aranyos volt, ahogy egyik lábáról a másikra lépkedett, nem mert a szemembe nézni csak a talajt fixírozta annyira zavarban volt. Gyönyörű haja ki volt engedve, egy-két helyen virágos csatokkal feltűzve, apró testét citromsárga szoknya és fehér, mintás póló fedte, apró lábai, pedig szintén kicsiny méretű topánkába volt bujtatva. 
- Ne félj tőlünk, Tündérke - guggolt le hozzá a vőlegényem is, mire félve, de ránk nézett. - Nem eszünk meg - csikizte meg játékosan az oldalát, mire a lányka cukin felnevetett. 
- Megtudhatjuk a nevedet? - kérdeztem tőle, miközben megfogtam az egyik kezét, ami az izgalomtól meg volt izzadva.
- Leila vagyok - mosolyodott el, ezzel megmutatva hófehér fogait. - Kérhetnék egy aláírást? - nyújtott felém egy papír lapot, amin magammal kezdtem szemezni. 
Egyből elvettem tőle, majd felálltam és táskámból elővéve egy tollat, aláírtam. Zayn ez idő alatt szüntelenül figyelte, ami a kislányt láthatóan zavarba hozta, mert világos arcán, egyből feltűnt a piros árnyalat. 
- Ne nézd már ennyire, zavarba hozod - súgtam nevetve a férfi fülébe, mire fölemelkedett, ezáltal Leila nem csak a földet figyelte. - Tessék - adtam apró mancsába a papírt és nyomtam egy nagy puszit meleg arcocskájára. 
- Köszönöm - vidult fel a hangja, ami mind a kettőnket megmosolyogtatott. - Zayn, tőled is kérhetnék egy aláírást? - vett elő egy újabb lapot, amin ezúttal az említett személy mosolygott.
- Látom, a One Direction-t is szereted - nevette el magát barátom boldogan, majd elvette tőle a papírt és gyors mozdulatokkal írt rá neki egy kisebb szöveget. - Tessék - kacsintott a lányra, mire ő elpirult. 
- Igen, nagyon szeretlek titeket és téged is - nézett rám hatalmas szemeivel, mire büszkén elmosolyodtam, hogy ennyire aranyos rajongóm volt. - Köszönöm az aláírásokat és bocsánat a zavarásért - beszélt felszabadultan és már semmi félelem nem hallattszódott selymes hangjából.
- Nem zavartál minket, örülünk, hogy találkoztunk veled - simította meg mosolyogva az arcát Zayn. - Szia - integetett neki.
- Sziasztok - nevetett fel aranyosan, majd miután apró kezével intett párat, a nem messze tőlünk váró anyukájához szökdécselt és boldogan a nyakába ugrott.
- Imádom, mikor a rajongóim ennyire boldogok - szólaltam meg, miután eltűnt a szemünk elől Leila és az édesanyja. - Nincs jobb érzés, mint mikor rád mosolyognak és azt mondják, hogy szeretnek - beszéltem tovább, miközben Zayn maga felé fordított.
- Téged mindenki szeret, Egyetlenem - nyomott egy lágy csókot ajkaimra. - Arany szíved van és ezt mindenki észre veszi - mosolyodott el aranyosan.
- Titeket is nagyon szeretnek - döntöttem oldalra a fejemet összehúzott szemekkel. - És nehogy azt mond, hogy engem jobban meg ilyenek. Fogadd el, hogy óriásiak vagytok és kész - öleltem meg izmos testét.
- Igen is - húzta ki magát nevetve, majd összekulcsolta az ujjainkat és elindultunk egy közeli fagyizó fele. - Tényleg olyan jó a fagyi, mint ahogy mondod? - kérdezte meg gyermekded hangon, mikor már a cukrászda előtt húzódó úttesten mentünk át.
- Igen Kicsim, tényleg olyan jó - nevettem el magam gyerekeskedésén.
- És tényleg olyan sok ízű van? - folytatta tovább és mellé még ugrándozott is, amitől még jobban nevettem.
- Igen - válaszoltam egyszerűen, de nehezen, mert alig bírtam beszélni a szórakozottságomtól.
- És öntetet is lehet rá kérni? - forgott a tengelye körül egy lábon, mire elvesztette az egyensúlyát és neki ment egy oszlopnak, amire hirdetések voltak ragasztva. - Áuuu! - kiáltott fel, de annyira nevettem, hogy alig bírtam abba hagyni.
Míg én nevettem, addig ő gyorsan felállt, mert nem kevesen néztek minket és egy pár szemfüles fotós még így is lefotózhatta a párosunkat. Jajgatva fogta a fejét, míg én még jobban rákezdtem és már szinte a földön feküdtem. Először csúnyán, durcázva nézett rám, utána ő is nevetni kezdett, nem is kicsit. Aranyosan felhúzta az orrát, amit annyira szerettem, ha csinált, szép fogai megcsillantak a Naptól és már ő is a hasát fogta. Nagy levegő vételekkel próbáltam nyugtatni magam, ami sikerült is, mert bár nem teljesen, de higgadtabban lépkedtem oda hozzá, hogy megnézzem a fejét.
- Hol fáj? - kérdeztem somolyogva, mire lehajtotta a buksiját és az ütött pontra mutatott. - Van egy szép dudorod, Drágám - nevettem fel újból, de nem annyira, mint az előbb.
- Látom jól szórakozol - jegyezte meg, de nem mérgesen, hanem szórakozottan és kacagva.
- Igen - húztam ki magamat. - Hogy lehetsz ilyen kis szerencsétlen? - kérdeztem meg és egyet sóhajtva leengedtem a vállaimat.
- Én is szeretlek - grimaszolt,  mire ismét nevetni kezdtem. - Ha nem lennél ilyen aranyos nevetés közben és nem egy utcán lennénk, akkor nagyon megbánnád - utalt jó kedvemre és hogy megerősítse fenyegetését, megcsóválta a mutató ujját.
- Jaj, de félek - forgattam meg a szememet incselkedve, majd karjai közé férkőztem. - Ne legyél már ilyen morci - böktem meg mosolyogva aranyos orrát, mire elvette onnan a kezemet és leengedte az enyémmel együtt maga mellé és összekulcsolta ujjainkat.
- Jobb is ha félsz, Kisasszony - kezdett bólogatni és sejtelmesen mosolygott. - Na gyere, mert kíváncsi vagyok azokra a híres-neves fagyikra - indult el, mire követtem a barátságos épület felé.
Ahogy beléptünk az ajtón, egy kis csengő jelezte érkezésünket. A pult mögött álló kiszolgáló, egyből felkapta a fejét és a bent tartózkodó vendégek is ránk kapták a tekintetüket. Kellemes érzés volt a melegből belépni a hűvös fagyizóba, amitől egy kicsit meg is borzongtam. Az emberek tekintetéből láttam, hogy többen felismertek minket, de nem jöttek oda hozzánk vagy ehhez hasonló. Tudatosultak arról, hogy mi is ott voltunk, majd folytatták tovább, amit addig csináltak. Megfontolt léptekkel közelítettük meg a hosszú hűtőben sorakozó fagylaltok hadát és ahogy Zayn-re néztem, elnevettem magamat. Aranyosan szem ügyre vett mindent, szemeit legeltette a színes falakon és berendezéseken, még a padlót is szem ügyre vette. Igazán akkor szórakoztam jót, mikor meglátta a töménytelen mennyiségű és guszta édességet.
- Óh, Ashley! - hallottam meg egy kedves hangot. - De jó téged újra látni! - szaladt oda hozzám a tulajdonos, Eric. - Mi a helyzet, Kislány? - húzott mellkasára a negyvenes éveiben járó férfi, miközben vőlegényem megszeppenve nézett minket.
Amióta itt éltem Californiában, azóta ha az időm engedte, ide jöttem. Imádtam a társaságot, a hangulatot és akármilyen rossz kedvem volt, Eric és az alkalmazottak mindig feltudták dobni a kedvemet. Lényegében törzs vendégnek számítottam, ami csak félig volt igaz, mert a munkám miatt csak ritkán tudtam ide betérni. Eric sokszor apám helyett apám volt és ha  úgy adódott, még tanácsokat is adott. Nagy tapasztalata volt hozzá, hiszen volt egy 15 és egy 9 éves lánya.
- Minden a legnagyobb rendben - mondtam mosolyogva, mikor elváltunk egymástól. - Te hogy vagy, mi újság? Nem mostanság találkoztunk - húztam el a számat, mire felnevetett.
- Hát nem és ezt megjegyeztem - csóválta meg a fejét tettetett haraggal. - Milyen törzs vendég az ilyen? - húzta fel a szemöldökeit és szét tárta izmos karjait.
- Nem a legjobb, de az elég, ha annyit mondok: munka? - kérdeztem félve és összehúztam a szemeimet.
- Jaj, ne butáskodj már - bökött meg kacagva. - Tudom milyen egy hírességnek az élete vagy is nem, de áttudom érezni. Főleg, aki ilyen csodás, mint te - kacsintott egyet, ezzel eltakarva egy pillanatra, szinte szürke szemét. - A lányok már nagyon hiányolnak, alig várják, hogy lássanak - utalt gyermekeire és tovább mosolygott.
- Ha az időm engedi, mindenképpen meglátogatom őket - jelentettem ki, akár egy ígéretet. - Bemutatnám a vőlegényemet, Zayn Malik-ot - néztem a mellettem álló és minket vizslató fiúra. - Ő pedig Eric Steff, egy nagyon kedves ismerősöm - mutattam be őket egymásnak, mire mosolyogva, férfiakhoz illően kezet fogtak.
- Ő lenne az a fiú, akiről annyit meséltél? - kérdezte minden hátsó szándék nélkül Eric, mire szégyenlősen felkacagtam és pirulva lehajtottam a fejemet, miközben bólogattam. - Ha hallottad volna, hogy milyen ódákat zengett rólad. Nem rossz indulatból mondom, hanem, hogy tudd mennyire szeret ez a leányzó téged - vetette át karját a vállamon, miközben Zayn-nek idézte mondatát és nyomott egy puszit a hajamba.
- Tudom és én is nagyon szeretem - szólalt meg a fiú mosolyogva, majd rám kacsintott. - Olyan, akár egy angyal. Nem lehet, nem szeretni - bókolt tovább, amivel azt érte el, hogy még jobban zavarba estem.
- Pontosan - emelte fel az engem ölelő férfi a mutatóujját. - Akár, egy angyal - mondta halkan, a szememben nézve, azután akár csak apu, hosszas csókot nyomott a homlokomra, amit nagy mosollyal fogadtam. - Ma a vendégeim vagytok, szóval válasszatok valami finom fagyit. Nem mintha valamelyik is rossz lenne, de értitek... - nevetett fel velünk együtt, majd elengedett és a pult mögé sietett.
Az ínyencségek felé fordultunk, miközben Zayn átölelte a derekamat és nyomott egy puszit az arcomra. Fejemet vállára hajtottam és azon gondolkodtam, hogy milyet is szeretnék választani. Rengeteg volt, ami megnehezítette a dolgunkat, mert szerelmem is dünnyögve adott hangot tudatlanságának. Én is így tettem és már a fejemet is vakargatni kezdtem, annyira kerestem a megfelelőt. Ez idő alatt Eric mosolyogva várta, hogy megszólaljunk és jót mulatott azon, hogy ennyire nehezen jutottunk dűlőre.
- Két gömb vaníliát kérek - adtam magamnak hangot, mire kiszolgálónk bólintással jelezte, hogy megértette a kérésemet.
- Tessék, Hercegnő - nyújtotta át a hatalmas tölcsér-csodát a pulton, amit megköszönve el is vettem tőle.
- Én szintén két gömböt kérek, de eper ízűt - döntötte el nagy nehezen Zayn is, majd mikor megkapta a kért finomságát, akár egy kisfiú, csillogó szemekkel falatozni kezdte.
- Köszönjük szépen - nyomtam egy cuppanós puszit az immár előttünk álló férfi arcára. - Vigyázz magadra és amint tudok, elmegyek hozzátok - erősítettem meg kikötésemet még egyszer.
- Rendben, várunk - mosolyodott el kedvesen, majd viszonozta gesztusomat és kezet fogott a vőlegényemmel. - Sok boldogságot nektek - döntötte egy kicsit oldalra a fejét. - Csodás pár vagytok.
- Köszönjük - mosolyodott el a kezemet szorongató fiú és szemei boldogan csillogtak.
- Szia, Eric - intettünk neki mosolyogva, ahogy ő is, majd ismét kiléptünk a forróságba, ami úgy csapott meg minket, mint egy nagyobb szellő.
Imádtam ilyenkor az utcákat járni, mivel igaz meleg volt, ami sokaknak ártott, de még is ment az élet. Akaratom ellenére is London jutott az eszembe, hogy ott hideg volt, sokat esett az eső, felhők uralták az egész országot, még is jól érezték magukat az emberek ott is. Két külön kontinens és világ, mégis annyi hasonlóság volt közöttük. Rengeteg ember rótta az utakat, gyerekek élvezték, hogy játszathattak a jó időben, idősebb nénik és bácsik ültek a hűvöst és árnyékot biztosító fák alatt, a partok pedig tele voltak fürdőzni vagy napozni vágyó emberekkel. Annyira nyugodtnak és csábítónak tűnt ez a környezet.
- Tényleg írtál rólam egy dalt? - szólalt meg néhány perc csönd után a mellettem lépkedő fiú.
- Igen - mondtam halkan és lesütöttem tekintetemet, mert bár nem volt szégyellni való, mégse mertem a szemébe nézni. - De nem találom hol van - beszéltem tovább, de nem néztem rá, inkább a mellettünk elmenő gördeszkásokat vizslattam.
- Nézz rám, kérlek - ölelte át egyik kezével a derekamat, míg másikkal továbbra is a kezemet fogta, mivel már mind a ketten megettük a fagyinkat. - Ashley - szólított meg ismét, mivel nem voltam hajlandó megjutalmazni a pillantásommal.
Lassan teljesítettem kérését, mire megnyugtató mosolyával és bőszen csillogó szem párjával találtam szembe magamat. Bizonytalanul én is felfele görbítettem ajkaimat, de zavarom miatt nem ment olyan könnyen, mint azt gondoltam. Akár hogy ismertem már évek óta, akár hogy tudtam mit érzett irántam, még is így reagáltam kedves gesztusaira, mozdulataira. Lenyűgözött és ezt más formában nem tudtam kimutatni csak így.
- Miért érzed kellemetlenül magad, mikor ez rettentő aranyos gesztus? Ezek azok a dolgok, amik megmutatják számomra, hogy tényleg azt érzed irántam, amit mondasz. Iszonyat jól esik, hogy ennyit gondolsz rám, de tudd, hogy én se vagyok másképp - kezdte el simogatni hatalmas kezeivel arcomat, amik szinte elvesztek benne.
- Nem érzem úgy magam, csak már beteges, hogy ennyire szeretlek és ragaszkodok hozzád - nevettem fel erőltetetten és elkezdtem kezeimet morzsolni. - Melyik hülye nő ír a szerelméről dalt? - kíméltem meg ujjaimat a gyötrelmektől és inkább hitetlenkedve széttártam kezeimet.
- Nem vagy hülye, hanem figyelmes és aranyos. Lehet, hogy más azt gondolja hülyeség, amiért ezt csináltad, de nekem mindennél többet jelent és remélem megfogod találni - mondta halkan és apró puszikat lehelt ajkaimra.
Elmosolyodtam szavain és cselekedetein, átöleltem derekát és élveztem, hogy még közelebb húzott magához. Ahogy elváltunk, egymás kezét szorongatva sétáltunk egy a közeli part felé, ami örömmel töltött el, mert szerettem, ahogy a sós levegő belekapott a hajamba, a sirályok hangjának játékát és azt a szabadságot, amit akkor éreztem, mikor levettem a lábbelimet és a homokban lépkedtem. Hamar odaértünk és reflex szerűen vettem le a papucsaimat és kezembe vettem azokat. Zayn is így tett és lehajtott fejjel figyelte, ahogy a szemcsés anyagba süppedt bele a lába. Haja fénylett, mint a fekete gyémánt és lágyan fújta a szél, amit egy cseppet se bánt, mert becsukta szemeit. Én is így tettem, hagytam, hogy a gondolataim szárnyaljanak, a szél elvigye gondjaimat, az óceán és a Nap visszaadják az örömömet. Sokat sétáltam már, de egyedül és bánkódva. Most pedig boldogan és azzal a személlyel, akit annyira szerettem. Finoman ölelte hatalmas kezével derekamat, ami érintésétől szinte bizsergett, apró puszikat hintett arcomra és figyelte azt, miután már a tájnál érdekesebbnek bizonyultam számára. Zavarba voltam nagyon és nem tudtam hova vagy mire nézzek, inkább csak mentem mellette és próbáltam figyelmen kívül hagyni égetően vizslató szemeit. Kínomba felnevettem, mire elmosolyodott és megállított, miközben magával szembe fordított és szorosan vont testéhez, ami csak fokozta a helyzetemet és még jobban szenvedtem. Miért kellett ilyen nagy hatással lennie rám? 
- Miért kínzol? - nevettem fel ismét és próbáltam elrejteni piros arcaimat, de nem tudtam, mert ujjaival állam alá nyúlt és kényszerített, hogy nézzek rá.
- Nem azt csinálom - döntötte oldalra édesen a fejét és gyermekien mosolygott. - Baj, ha szívesebben nézem a menyasszonyomat, mint a tájat? - húzta fel játékosan szemöldökeit és összeérintette orrunkat. - Nekem te mindennél érdekesebb vagy - suttogta ajkaimra. 
- Menyasszonyod - ízlelgettem a szót elgondolkodva. - Már négy napja az vagyok, de még is hihetetlen és felfoghatatlan dolog számomra - simogattam meg arcát és levezettem ujjaimat tarkójára, mire azt vettem észre, hogy kirázta a hideg, a szorítása pedig erősebb lett. 
- Igen és remélem hamarosan a feleségemnek szólíthatlak, majd a gyermekeim anyjának - áradozott boldogan, mégis suttogva mondta ezeket, a szívem meg majd' feladata a szolgálatot heves dobogása miatt. 
- Már ott van Zoe. Hány gyereket szeretnél? - kuncogtam fel, ahogy elképzeltem őt a sok gyerkőccel játszadozva. 
- Tudom, de ő nem tőled van - sütötte le íriszeit. - Nagyon szeretem, hiszen a gyermekem, de az a legnagyobb baj, hogy csak egy félreértés és rossz lépés eredmény lett. Bár nagyot hibáztam, még is ő a legjobb hiba az életemben. Az anyját nem foglalkoztatja, néhány naposan elhagyta és attól félek, hogy magányos lesz. Belegondolva, ha tényleg lesz gyermekünk, akkor neki lesz anyja és apja, de neki csak én leszek, anyja pedig nem. Nem lesz, aki példát mutasson számára, tanácsokat adjon neki. Én nem vagyok nő, nem értek úgy azokhoz a dolgokhoz, amikhez például te - nevetett fel erőltetetten, arcát hajamba temette és mélyeket lélegzett. - Nem akarom, hogy rossz élete legyen, hiszen nekem ő a kincsem - szontyolodott el a hangja és az előbbi örömének semmi nyoma nem maradt. 
- Figyelj rám - fogtam meg arcait és ahogy rám nézett még akkor se engedtem el. - Nem értem miért mondott ezeket. Lehet, hogy én nem vagyok senkije, de hidd el, hogy úgy fogom szeretni, akár az anyja vagy még jobban. Olyan dolgokat mondasz Zayn, amiket nem tudok hova tenni. Ha összeköltözünk, ő is velünk lesz és ha tényleg lesz egy testvére, ugyan úgy fogjuk attól szeretni. Nem lesz különbség köztük, amiért őt az anyja aljas módon eldobta magától a munkája miatt. Ha egy személyről tudok gondoskodni, támogatni és feltétel nélkül szeretni, akkor kettőt is - mosolyogtam rá biztatóan, mire ő is így tett és szemei is felragyogtak. - Ne gondolkodj ilyen butaságokon. Nagyon szeretem már most Zoe-t és ez soha nem fog megváltozni. Szeretem, mert a tied, mert imádni való és nem utolsó sorban, mert érzem, hogy kicsi létére ő is alkalmazkodik hozzám és ez rettentően jó érzés - beszéltem tovább, amitől még nagyobb lett az öröme, ezzel elérve, hogy megnyugodtam.
Sokszor olyan dolgokat mondott, amiket szerintem még ő se gondolt át rendesen, hogy elmondja-e vagy sem, mert csak ömlöttek belőle a szavak. A feltételezések, amiket elsorolt, mind hasztalan volt. Nagyon szerettem volna, hogy legyen saját gyerekünk és azzal is tisztában voltam, hogy Zoe-nak idéző jelben nem volt anyja, de ez nem számított semmit. Attól ugyan úgy és annyira szerettem, mint az apját és ha a férfit, aki nevelte szerettem, akkor a lányával sem voltam másképp. Fel sem merült bennem, hogy ne szeressem, ne gondoskodjak róla vagy támogassam, ha úgy adódott volna. Természetes dolognak tartottam és ha nem is kérte volna tőlem senki, még akkor is megtettem volna. 
- Köszönöm - csuklott el a hangja. - Nálad jobb ember nincs a világon - nézett rám gyönyörködve és szeretet teljesen. - Én vagyok a legszerencsésebb férfi, hogy vagy nekem - közeledett ajkaim felé, majd övéit pillantok alatt rá is tapasztotta. 
Élveztem, ahogy ajkaink és nyelveink játszottak egymással és régi ismerősként köszöntötték egymást. A pillangóim felébredtek, a szívem, mint mindig, hevesen vert és ha erős karjaival nem tartott volna és szorít erősen magához, akkor a homokba landoltam volna megsemmisülve. Nem bírtam betelni az érintéseivel és gyengédségével, amit mindig is árasztott felém. Boldog voltam a karjaiban és átjárt a forróság, ha belegondoltam abba, hogy a kapcsolatunk már boldogabb és szenvedélyesebb nem is lehetett volna. A gyűrű, ami az ujjamon csillogott, a hajába ment ujjammal együtt és néhány tincset meghúztam, amit egy halk morgással adott tudtomra, hogy tetszett neki. Belemosolyogtam csókunkba, ahogy ő is ugyan ezt csinálta velem, amire én sem tudtam másképp reagálni. Elvette az eszemet és elérte, hogy mindent kizárjak magam körül. Erre csak ő volt képes és senki más. Ahogy mondtam, ő volt a legnagyobb esélyem. 
Azokat a nyugodt és szerelmes pillanatokat a telefonom hangos csörgése zavarta meg, mire mind a ketten kelletlenül váltunk el egymástól. Míg Zayn morgolódott, addig én nevetve vettem elő farmerem zsebéből a még mindig erőteljesen zenélő masinát. A kijelzőn Louis mosolygós arcát láttam meg és ahogy kezében tartott egy nagy répát. A kép megnevettetett és boldogan szóltam bele a telefonba és nem is gondoltam arra, ami azután következett. 
- Szia Lou - nevettem el magamat ismét, mivel vőlegényem a duzzogás helyett inkább azt választotta, hogy csikizi az oldalamat. 
- Szia Hercegnőm - hallatott gondterhelt hangot, ami megrémisztett. - Gyertek gyorsan haza, nagy baj van - vette szaporán a levegőt és a háttérből kiabálásokat fedeztem fel. 
- Miért, mi történt? - halkult el a hangom, leintettem Zayn-t, hogy fejezze be amit csinált, mert nem volt alkalmas, amit egyből meg is tett és hangomat hallva kikerekedett szemekkel figyelt. - Kérlek Louis, beszélj - kérleltem kétségbe esetten és egyik lábamról a másikra álltam. 
- Zac nagyon rosszul van és senkit nem hajlandó magához közel engedni. Minden áron téged akar és bezárkózott a szobájába. Nem tudjuk mi van vele - hadarta el, mire bennem megállt az ütő és a kezemben lévő telefont is majd' elejtettem. - Siess légy szíves, mert már az őrületbe kerget minket, hogy nem tudjuk mit csinálhat ott bent - csuklott el a hangja és továbbra is hallottam a háttér zajokat, amik egyáltalán nem voltak kellemesek. Kiabálások és dulakodás morajai voltak. 
- Rendbe, 5 perc és otthon vagyunk - mondtam gyorsan és halkan, majd bontottam a vonalat. 
Már a napokban is rosszul volt, de szerencsére a gyógyszerek tudták tolerálni a fájdalmait. Holnap lenne az első kezelés, amit már vártunk, mivel mind azt akartuk, hogy a lehető leghamarabb gyógyuljon meg, de ilyen még nem volt. Ennyire nem érezte rosszul magát egyszer sem, azért csak a lehető legrosszabbakra tudtam gondolni. A könnyeim egyből eleredtek és úgy nézett ki soha nem akartak elállni, a végtagjaim remegtek és azt akartam, hogy azonnal otthon legyek és kezeim között tudhassam a testvéremet. Miért van mindig ez?! A jó után jött a rossz és úgy nézett ki az én életem örökre így maradt, ilyen volt a sorsom és nehezen, de kezdtem beletörődni.