Írói utószó

Sziasztok Királylányok! :3

 

2013. augusztus 3-án nyitottam meg ennek a blog a kapuját. Nem igazán értettem, hogy az oldalon mit, hogy kell csinálni, de hozzá kezdtem és szépen lassan belecsöppentem a Blogger világba. Ahogy teltek a hónapok, úgy nőttek az olvasók, oldalmegjelenítések és visszajelzések száma, amitől a boldogságom az égig ért. Élvezettel írtam Ashley és Zayn szerelmi történetét, ami sok mindenkinek tetszett, azért a lelkesedésem nem látszott múlni. Két blogversenyt indítottam el, amik sikeresen zárultak és számtalan versenyen vettem részt, ahol helyezést igaz nem értem el, de örültem, hogy a saját blogommal nevezhettem és szerencsét próbálhattam. 

Ez a történet teljes egészében a fejemből született meg, órákat ültem a gép előtt, hogy feltudjam nektek tenni a legfrissebb részeket. Rengetegen támogattatok, ami minden egyes alkalommal boldoggá tett, rettentő boldoggá. Mindent köszönök nektek, amit nem tudok elégszer leírni, mert mesések vagytok! Hatalmas hála, hogy több, mint egy éven keresztül követtétek a blogon történteket! <3 *.* 

Remélem a mostani blogomon is velem lesztek, ami igaz nem Zayn-ről és annak a barátnőjéről szól, de azaz oldal is sokat jelent számomra, azért örülni fogok, ha ott is írhatok ismerős lányoknak! 

A blog linkje, ahol elérhetitek, már, ha érdekel benneteket; You'll never be alone... 

Utoljára írom ezen az oldalon, ami nehezemre esik, hogy imádlak titeket és nagyon vigyázzatok magatokra! További szép nyarat és, aki még csak most megy nyaralni, annak jó szórakozást és kikapcsolódást kívánok! <3

Have a nice day: Fanny

 

Epilógus

10 évvel később 

~Zene~

Egy ember élete napról-napra változott, volt jó és rossz dolog is, ahogy a mi családunkban is így történt. 36 éves fejjel az ember máshogy gondolkodott, főleg, úgy, hogy volt egy 14 és 10 éves lánya. Amíg kicsik voltak a a napom minden percét betöltötték, de úgy, hogy nagyobbik lányom ballagott az iskolából, a kisebbik pedig a felsősök közé készült kerülni, így minden másabb volt. Rengeteget jelentett, hogy mire Zayn-el haza mentem a munkából rendet raktak a házban és olykor Zoe még vacsorát is főzött, mivel a nagymamái gondoskodtak arról, hogy menjenek neki az ilyen dolgok. Mind a ketten nagyon ügyes és tehetséges lányok voltak, ezért az apjukkal dagadó mellkassal beszéltünk róluk. Lehet, hogy Zoe-nak továbbra sem én voltam az anyja, de egy cseppet sem bántam, hogy hozzám adta a sors és úgy szerethettem, mint a saját gyermekemet. Az énekléssel felhagytam, mivel nem bírtam volna ki azt, ha úgy nőttek volna fel, mint én. Legalább az egyik szülőjükre szükségük volt, ezért képes voltam feladni azt, amit szerettem, mert a családom számomra mindennél fontosabb volt. A banda tovább ragyogta be az egész világot, ezzel elérve azt, hogy felnőtt koruk ellenére mind a felnőttek, mind a gyerekek imádták őket. Sok nemzedék nőtt velük fel, ahogy velem is tehették volna, de inkább elvégeztem az orvosit, amit egykor akartam és gyermek orvosként dolgoztam egy rendelőben, ami számomra elég volt, mert így mindig a lányaimmal és a férjemmel lehettem. Az utóbbi személlyel talán kevesebbet, de amikor tudtunk, időt szakítottunk egymásra, olykor nem is kevés időt. 
- Anyu! - hallottam meg nagyobbik lányom hangját az emeletről, amitől kibillentem gondolataimból és fejemet enyhén megrázva vissza cseppentem a jelenbe. 
- Tessék? - álltam fel a dolgozó asztalomtól és menésre bírtam magam, hiszen továbbra is ugyan az a lány maradt, aki soha nem találta a dolgait és szeleburdi volt. - Megyek! - válaszoltam inkább fejcsóválva és sietős léptekkel mentem a lépcső irányába. 
- Baj van? - ugrott ki a konyhából Zayn maszatos arccal, mivel éppen reggelizett. 
- Nem, csak már megint nem találja a dolgait  vagy alkotott magával valamit, mint mindig - legyintettem, mire elnevette magát mély hangján és orrát szokásosan és aranyosan felhúzta szórakozottsága közben. 
- Ez nem meglepő - forgatta meg a szemeit lemondóan, mire rám került a sor, hogy felkacagjak. 
- Ahogy az sem, hogy tiszta mocsok az arcod - böktem felé, mire oda kapott egyik kezével a szóban forgó testrészéhez, de meg is bánta, mert a pirítósról rákenődött lekvárba nyúlt.
- Fúj! - húzta vicces fintorba az arcát, mire hangosabban kezdtem nevetni, majd magára hagytam a gondjaival. 
- Köszi az együttérzést! - illetett meg cinikus hangjával, de csak halkan hallottam, mert már a lépcső közepén tartottam. 
- Szívesen! - válaszoltam neki, mikor már az utolsó fokot is magam mögött tudtam. 
- Anyu! - hívott sokkal hangosabban Zoe, mint az imént, mire az ajtajába állva halkan válaszoltam. 
- Itt vagyok, Csillagom, nem vagyok süket - rebegtettem meg szempilláimat, mire felnevetett. - Mi a gond? - mentem beljebb a halvány lila birodalomba, aminek falain rengeteg kép szerepelt a családunkról, mivel nagyon családcentrikus leányzó volt, aminek csak örülni tudtam.
- Összerúzsoztam az ingemet - mondta mérgesen és ágyára vágta a fehér ruhadarabot, amin elég nagy foltban ékeskedett az élénk színű festék. 
- Bent van egy másik a szekrényedben - böktem a nagy bútorra, mire egyből oda szaladt és mikor kezei között tudta a ruhát megnyugodva felsóhajtott. 
- Köszönöm - ugrott a nyakamba és egy nagy cuppanós puszit hagyott az arcomon. 
- Szívesen, de azt ha lehet, akkor ne kend össze, mert nincs másik - simogattam meg az arcát, mire engedelmesen bólogatott, majd nagyot sóhajtva leült a szintén lila színű takarójára, ami a nagy francia ágy tetejét takarta el. - Baj van, Kicsim? - foglaltam mellette helyet, mire fejét az ölembe helyezte és barna szemeivel felnézett rám. 
- Izgulok - vallotta be halkan, miközben kezeimet maga köré helyezte, ezzel ösztönözve arra, hogy öleljem. - Nem akarok el menni egy új iskolába - nézett maga elé és úgy beszélt. 
- Én is ilyen helyzetben voltam régen, de utána rájöttem, hogy felesleges volt szomorkodnom - biztattam mosolyommal, mikor újra szemeimbe nézett. - A középiskola is lesz olyan jó, mint az általános. Folyamatosan nősz és még rengeteg változás lesz az életedben. Új barátok, iskola, tanárok, de ha hiszel nekem, akkor jó lesz, talán még jobb, mint az eddigi iskolád - babráltam selymes hajával, mire hálásan rám mosolygott.
- És a barátaim? Velük mi lesz? - csuklott el a hangja, amitől megsajnáltam és ismét magamhoz vontam. 
- Ha elég erős a barátságotok, akkor mindent kifogtok bírni. Lehet, hogy sokáig nem tartjátok majd a kapcsolatot, de egy idő után újra összehoz titeket a sors és minden olyan lesz, mint régen - néztem le rá, miközben simogattam az arcát, de nem tudtam tovább azt tenni, mert törökülésbe helyezte magát és teljes figyelmét nekem szentelte. 
- Dina-val, Jason-nel és veled is így volt? - kérdezte kíváncsian, mire halványan elmosolyodtam legjobb barátaim nevei hallatán. 
- Igen - bólintottam egy nagyot. - Mind a hárman más-más iskolákba jártunk, de az nem volt akadály. Annak ellenére, hogy már nem mindig, de továbbra is sokat voltunk együtt, mert tudtuk, hogy a barátságunk örök és semmi nem állhat közénk, lehetett az akár egy új iskola is - kulcsoltam össze lábaimat én is, mint lányom és úgy nézhettünk ki, mint két tinédzser lány, de a téma cseppet sem volt olyan gyerekes, mint amilyennek képzelték volna.
- És így is maradt - mosolyodott el gyermetegen, ami felettébb jól állt neki. - Már hosszú éve egymás mellett vagytok - beszélt lelkesen, amit élvezet volt hallgatni. 
- Veletek is így lesz és majd öregasszony koromra kántálhatom azt, hogy "Én megmondtam!" - nevettem el magam, ahogy ő is, majd csak azt vettem észre, hogy teste az enyémnek simult. 
- Szeretlek, Anyu! - mondta szinte suttogva, amitől a szívem kétszer gyorsabb tempóban kezdett el dobogni, ami a boldogság hatására jött elő. 
- Én is téged, Kicsim! - hintettem egy csókot kiengedett hajára, ami szépen begöndörítve omlott a vállára. - Lassan kezdjél öltözködni, mert már 8 óra és 10-re az iskolában kell lennünk - figyelmeztettem, mire eltávolodott tőlem és engedelmesen biccentett egyet. - Szerintem nem pizsamában akarsz megjelenni a ballagásodon - csíptem meg enyhén az arcát, mire akárcsak az apja, felhúzta az orrát, mint egy kis manó. 
- Nem terveztem - húzta el a száját, de nem bírta tovább és hangosan felkacagott.
Az autóval férjem leparkolt az iskola bejáratához lévő legközelebbi helyre, ami nehezen sikerült, mert a parkolónak kinyilvánított terület teljesen zsúfoltan várt minket. A kocsikon és szaladó embereken kívül nem láttunk mást, amit érdekes tekintette vehettem figyelembe, mivel a volán mögött ülő Zayn elnevette magát. 
- Elszoktál már ettől - állapította meg, mire helyeslően bólintottam, mert tényleg így volt. - Vissza kellene szoknod rá, nem gondolod? - húzta fel a szemöldökét somolyogva. 
- Nem! - válaszoltam határozottan, majd az ajtót kinyitva kiszálltam a járműből, mivel nem akartam megint azt végbe hallgatni, hogy nekem újra színészkednem és énekelnem kellett volna, mert arra a döntésre senki nem tudott volna rávenni.
- Úgy se adom fel! - jelentette ki, mikor mellém ért, miután kivette a csomagtartóban pihenő, hatalmas ballagási csokrot, majd egyik kezemet az övé közé vette és összekulcsolta ujjainkat.
- Micsodát? - szaladt mellénk Cloe és szép szemeivel minket kémlelt. 
- Hogy nekem újra a reflektor fényben kell lennem - forgattam meg a szememet felháborodva, mivel szerettem hanyagolni ezt a témát, még ha nehezen is ment. - Valahogy beszéljétek le apátokat erről az ostoba ötletről, mert ahogy mondtam; az elmúlt és jött helyette egy másik, ami ugyan úgy szeretek csinálni csak ezt nem bírja felfogni a pici agyával - simogattam meg a férfi fejét, mire grimaszolva adta tudtomra, hogy akkor lehet én nyertem, de a harcot és nem a csatát.
Két lányom csak jót szórakozott szócsatánkon, ami már sokszor botrányossá vállt, ezért inkább nem mondtak semmit csak mellettünk ballagtak. Ahogy beértünk a hatalmas épületbe, a két lány egyből az osztályához, barátaihoz szaladt, amit mosolyogva néztem, majd az ajkaimon lévő görbület még nagyobb lett, mikor mind a ketten legjobb barátaik nyakába borultak. Akaratom ellenére Dina, Jason és én jutottam az eszembe, mikor még mi is ennyi idősek voltunk és bennünk volt a kétely, hogy a ballagás után mi lesz velünk. Sokszor visszamentem volna abba az időbe, akár egy percre is.
- Min gondolkodsz már megint? - éreztem meg férjem leheletét a fülem mögött, majd hangját vettem figyelembe, ahogy hozzám beszélt. 
- Emlékek - mondtam el azt a egy szót, mire mindent megértett és mosolyogva ölelt magához. 
- Azok jó dolgok, szerencsére nekem is sok van - ölelte át a derekamat hátulról, mikor megálltunk az udvaron, ahol már minden készenlétben állt az ünnepség kezdéséhez.
Mondatára nem mondtam semmit, csak fejemet arca felé fordítottam, majd hagytam rajta egy csókot, amitől egy pillanatra lehunyta a szemét. Tekintetem ismét a nagy teret figyelte, ahol már számtalan ember tartózkodott kezükben egy vagy akár több virágcsokorral, ami az én kezemben is látható volt. Ahogy nekem, úgy Zoe-nak is a fehér rózsa volt a kedvenc virága, amit akkor szeretett meg annyira, mikor az apjától nő napra kapott egy szálat. Csodálta, őrizte és teljesen rajongott a fehér színű növényért.
- Sziasztok! - hallottam meg Perrie hangját, mire egyből megfordultam és megláttam, ahogy bátyám mellett állt és kezében tartotta kisfiukat, Taylor-t, mire arcomra hatalmas mosoly kerekedett, hiszen mindenki ott volt, aki számított.
Liam Danielle és fia, Nick kezét fogta, Harry védelmezően ölelte magához kedvesét, Louis Eleanor-ral, fiával és lányával, a hét éves Mira-val érkezett, Niall felesége vállát karolta át, miközben másik kezében első gyermeke, Ally foglalt helyet, aki egy öt éves, meseszép leányzó volt és végül két legjobb barátom is jelen volt, Dina és Jason, gyönyörű 12 éves lányuk társaságában. Édesanyám, Lucas, Édesapám, Emma, férjem családja, valamint Miranda is eljött az ünnepségre, aki azért nem velünk érkezett, mert már nem lakott a házunkban, mivel szeretett volna egy saját házat és saját életet, amit nehezen, de elfogadtunk.
Ahogy vége lett a ballagásnak Zoe és Cloe eszeveszetten szaladva vetette bele magát szeretteik közé, akik nevetve ölelték őket közre és nagyobbik lányom nem is foglakozott a virágokkal, inkább azokkal, akiket szeretett. Zoe hivatalosan is új élet előtt állt, míg a Cloe további nehézségek küszöbén, amiről tudtam, hogy bírni fogja, hiszen nagyon okos volt. Bágyadtan mosolyogva dőltem férjem vállának, aki államnál fogva felemelte a fejemet és édes csókot hagyott az ajkaimon, amitől minden porcikám felforrósodott. Lassan váltunk el egymástól, majd figyelni kezdtük azokat az embereket, akik rengeteget jelentettek nekünk. Boldogok voltak, annyi idő után is olyanok maradtak, amilyenek voltak és mindenben kitartottak egymás mellett. 
Belegondoltam abba, hogy mi lett volna akkor, ha nem jöttem volna Londonba, ha nem mentem volna abba a szállodába, amit a taxi sofőr ajánlott, ha nem találkoztam volna életem szerelmével, ha nem fogadtam el volna Zayn ajánlatát, miszerint költözzek hozzájuk, ha nem szakított volna Perrie-vel és még rengeteg tényező és a 'volna' szó volt, ami akkor sokat jelentett, de utána nem. Boldog voltam, rettentő boldog, minden rossz ellenére az életem tökéletessé vált és úgy érezhettem magam, akár egy hercegnő a mesében. Fantasztikus barátaim, szeretteim, testvérem, szüleim, gyermekeim és férjem volt, amiért nem bírtam elégszer hálát adni a sorsnak, hogy őket adta nekem. Annyi baj, gond volt már életem során körülöttem, hogy azt elmondani nem lehetett, de valami csoda folytán ez megváltozott. Megtaláltam a hihetetlen szerelmet Zayn Malik-ban, aki a mindenséget vagy még annál is többet jelentett számomra. Az én történetemnek vége lett, lezárult egy fejezett, de mindig van következő, amiről nem lehet tudni, hogy mikor jön. Jön és akkor mindent elsöpör, de elsőnek a szívedet veszi el, mert azt félted a legjobban. Egy szerv, ami irányít és arra ösztönöz, hogy a jót cselekedd és ne az ellenkezőjét. Én így tettem, amit egy pillanatra sem bántam meg, mert odajutottam, ahova akartam. A végtelen boldogság és szerelem mezejére, ahol nem voltak fekete fellegek, hogy gátolják a Nap sugarait.

 Vége

 

An Incredible Love Zayn Malik

Sziasztok Drágáim! :) Utoljára köszönök így nektek, nem lesz több rész, végéhez ért a történet. Nem bírtam tovább magammal, muszáj volt feltennem a mai napon a történet zárását. Ahogy visszaolvastam, patakokban hullottak a könnyeim, mert rettentően fáj a szívem, hogy befejezem Ashley és Zayn történetét. Az egész blogot én alkottam meg, sokaknak nincs nagy jelentősége, de nekem igen, hiszen a szívemhez nőtt! 
Egy utolsó szívességet kérek tőletek, ami csak annyi lenne, hogy akik olvasták ezt a történetet és tetszett nekik, azok mondják el a véleményüket! Nem kérek nagy dolgot, csak ennyit, remélem sok mindenkitől kapok visszajelzést, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondoltok! :)
Jó olvasást kívánok így utoljára és vigyázzatok magatokra nagyon! <3


                           Nagyon szeretlek titeket: Fanny

Ráadás rész - Akarlak!

Sziasztok Drágucáim! :) Ime a ráadás rész, amit Zayn szemszögéből írtam, mert így gondoltam helyesnek és jónak. Hihetetlen, már csak epilógus és vége! Nem kezdem el ecsetelni, hogy mennyire frenetikus lányok vagytok, mivel írni fogok egy írói utószót, amiben minden benne lesz. 
Jó olvasást, szeretlek titeket! <3

                                    Bye-bye: Fanny
                  

     ** Zayn Malik **

Sok minden történt velem már életem során, de az volt a legjobb dolog, mikor életem szerelmétől megszületett a második lányom. Cloe Lilia Malik-nak neveztük el, ami angol és arab nevek keveréke volt. Míg feleségem a Cloe-hoz ragaszkodott, addig én a Lilia-hoz. Nem tudtuk eldönteni, hogy melyik legyen, ezért mind a két nevet megkapta, ami együtt jobban, hangzott, mint külön-külön. Azt a napot soha nem felejtettem el, mikor teljes sokkban felhívott Miranda és könyörögve kérte, hogy siessek haza, mert Ashley-nek elfolyt a magzat vize. Senkivel és semmivel nem foglalkozva rohantam ki a stúdióból és padló gázzal mentem egészen hazáig. Mindenem remegett, az egész világ forgott velem és ez csak fokozódott, mikor szerelmemet az emeleti fürdőszobában lévő kád szélén szenvedni láttam. Megállás nélkül hullottak a könnyei, hangosan kiabált, mert akkora fájdalmai voltak. Zoe rémülten figyelte anyját és nem igazán tudta, hogy mi történt, ezért dadáját megkértem, hogy vigye a szobájába és maradjon is vele. Gyorsan szaladtam be a hálószobába, ahol egyből magamhoz vettem azt a táskát, amiben minden szükséges dolog benne volt, ha már eljött az idő és menni kellett. Vállamra akasztottam a nehéz tárgyat, majd visszaszaladtam Ash-hez és óvatosan kezeim közé vettem, mert nem bírt volna mozogni. Egyik pillanatról a másikra, már a belvárosi kórházban voltunk, ahol feleségemet meglátva, egyből oda hoztak hozzánk egy tolókocsit, amibe figyelmesen ültettem bele, mert nem akartam, hogy még jobban ártsak neki. Egyszer azt a helyzetet már átéltem, de az  akkori még is más volt. Azt a nőt vitték a szülő szobába, aki a világot jelentette számomra és nem egy olyat, akit ittasan ejtettem teherbe. Akkor is izgultam, idegeskedtem és féltem, de akkor minden másabb volt. Sokkal másabb. Idő érzékemet teljesen elvesztettem és csak ültem a szülő szoba ajtaja előtt, mikor egy fehér köpenyes, kedvesen mosolygó férfi lépett oda hozzám. Együtt érzően gratulált és elmondta, hogy mennyire gyönyörű lányom született, majd elkísért, oda, ahol igaz csak ablakon keresztül, de láthattam a lányomat. A doktor magamra hagyott, aminek örültem, mert nem szerettem volna, ha teljesen elérzékenyülve látott volna. Nagy betűkkel volt kiírva a neve, ezért könnyen megtaláltam és mikor apró termetét, nagy haját és édes arcocskáját megláttam, egyből zokogni kezdtem. Mind a két kezemet rátettem az üvegre és hiába volt körülötte több apróság is, csak őt tudtam nézni, a lányomat. Ő volt a legszebb és a legtökéletesebb, még úgy is, hogy a bőre nem volt teljesen sima, piros volt és továbbra is összehúzta magát, mint az anyja hasába, de akkor is mese szép baba volt.
Miközben ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy már eltelt egy hónap. Lányom kiságya mellett álltam és szinte pislogás nélkül figyeltem nyugodt arcát és hallgattam halk szuszogását. Imádtam nézni, a szobájában lenni és beszívni azt a finom baba illatot, ami az egész helyiséget átjárta. Mélyen aludt, semmire nem volt gondja, hiszen édesanyja tisztába tette és meg is etette. Kezeimet ágya rácsára tettem és oldalra döntött fejjel, bágyadtan mosolyogva figyeltem meg minden porcikáját. Míg Zoe én rám hasonlított, addig Cloe az anyjára. Pisze orra, dús, barna haja, aranyos mosolya és világos bőre mind ezt mutatta. Nem találtam benne egy hibát sem, ahogy feleségemben sem, mind a ketten hibátlanok voltak. Az apróságért az egész családból talán nagyobbik lányom rajongott a legjobban, mivel tisztában volt azzal, hogy ő volt a nagy, a nővér. Énekelt neki, fogta a pólyában és minden percben megpuszilta, mikor a közelében volt. Nagyon szerette, le se tagadhatta volna és emiatt Ash és én voltam a legboldogabb. Nem volt Cloe-ra féltékeny, egyszer sem tette szóvá, ha a húgával többet foglalkoztunk, mert már régebben elmagyaráztuk neki, hogy a testvére még pici volt és nem volt olyan ügyes és önálló, mint ő.
- Apa? - hallottam meg a gondolt lányka halk hangját hátam mögött, mire lassan megfordultam.
- Tessék, Angyalom? - mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy mit akart.
- Bejöhetek én is? - tette fel a várt kérdést, mire halkan nevetve bólintottam egyet. - Olyan aranyos - beszélt teljes ámulattal húgáról, mikor a kiságyhoz ért és pillantásával szüntelenül nézte az apró babát.
- Akárcsak te - húztam oldalamhoz vállánál fogva és lehajolva hozzá nyomtam egy puszit a feje búbjára.
- Én is ilyen pici voltam? - meresztette rám hatalmas szemeit és apró kezeivel körül ölelte a derekamat.
- Még kisebb - mosolyodtam el szerényen, ahogy visszagondoltam első lányom születésére. - Nagyon apró voltál. A pólyában is úgy néztél ki, mint egy játék baba - vettem kezeim közé a mára már nagyocska lányomat és nyomta egy nagy puszit az arcára.
- Úgy szeretem. Alig várom, hogy játszhassak vele - döntötte fejét az enyémnek és mosolyogva beszélt testvéréről, miközben szüntelenül figyelte Cloe nyugodt pihenését.
- Biztos, hogy ő is nagyon szeret téged - suttogtam a fülébe, mire kezei szorítása erősödött a nyakam körül.
- Ma jönnek Harry bácsiék? - nézett rám, miközben halkan beszélt.
- Nem biztos, de már én is mondtam meg ők is, hogy ne bácsizd őket - csíptem meg az orra hegyét, mire kuncogva a nyak hajlatomba bújtatta az arcát. - Nem szeretik, főleg Niall - beszéltem tovább szórakozottan.
- Jó, de mindig elfelejtem - sütötte le szemeit kislányos zavarában, ahogy eltávolodott tőlem. - Megyek segíteni anyának - kezdett el fészkelődni kezeim között, mire letette, majd nyomtam egy puszit dús hajába.
- Rendben, de ne forgasd fel a konyhát, mint múltkor - dünnyögtem halkan közelebb hajolva hozzá, mivel újra húga ágyához lépett és nézni kezdte őt.
- Okés - mosolygott rám angyalian, majd halk és apró léptekkel elhagyta a szobát.
Magamba nevetve leültem a Cloe ágya mellett lévő fotelba és onnan figyeltem tovább az angyali kislányt, miközben Zoe tojásosan, lisztesen és morzsásan lebegett előttem. Segített az anyjának vacsorát csinálni, de nem jött össze, mert mindent magára borított és a végeredmény egy teljesen maszatos lányka lett, akit Ashley nehézségek árán tudott megtakarítani a fürdőszobában. Kezeimet a fehér ágyra tettem és államat azokra támasztva élveztem kisebb lányom társaságát. Álmában néha elmosolyodott, szempillái megrebbentek, amin nem tudtam nem mosolyogni. Úgy volt aranyos, ahogy volt és a tudat, hogy az Ashley-é és az én gyermekem volt, attól minden részem boldogságban úszott. Az ajtón halk kopogást hallottam, mire annak irányába kaptam a fejem és megpillantottam a világ legszebb nőjét; a feleségemet.
- Minden oké? - bújt beljebb a faszerkezeten, amit egyből be is csukott, miközben nagy mosolya jelen volt hibátlan arcán.
- Igen - bólintottam egy nagyot, majd mikor közelebb ért hozzám, kinyújtottam felé egyik kezemet, amit egyből meg is fogott, így könnyedén az ölembe tudtam húzni. - Így meg pláne - mormoltam a fülébe, mire megéreztem, hogy kirázta a hideg, ezért arcomra önelégült mosoly kerekedett.
- Milyen jót alszik - beszélt lányunkról, akit csillogó szemekkel nézett, mint mindig. - Olyan, mint az apja - tette hozzá, mire reflex szerűen csíptem bele csinos fenekébe, amitől enyhén megugrott. - Most miért? - nézett rám kikerekedett szemekkel. - Te is imádsz aludni.
- Az lehet, de mást is szeretek csinálni... - pusziltam végig a nyakát, mire egy nagyot felsóhajtott.
- Te meg a mocskos fantáziád - rázta meg a fejét kuncogva, majd megfordult a lábamon és szembe fordult velem.
- Szeretlek - döntöttem homlokomat az övének, mire bágyadt mosolyával ajándékozott meg.
- Én is téged, Zayn - vezette bele ujjait a hajamba, amitől egyből hideg szaladt végig a gerincemen. - Te vagy a legjobb dolog az életemben és a lányaink - puszilta meg az arcomat, majd a fülem mögötti, érzékeny pontot, amivel elérte, hogy kezdjem elveszteni a fejemet.
- Köszönöm - leheltem ajkaira, mire meglepődve hátrább hőkölt.
- Micsodát? - vette kezei közé arcomat.
- Azt, hogy vagy nekem, megajándékoztál egy fantasztikus kislánnyal és azt, hogy mindig itt vagy velem és a hibáimmal együtt szeretsz - tettem hatalmas kezeimet az övéire. - Nem sok mindenki tudna mellettem megmaradni ennyi ideig - döntöttem oldalra a fejemet és figyeltem, ahogy hibátlan mosolyával illetett meg.
- De én igen, mert fantasztikus ember vagy, mondjon bárki, bármit - hintett egy apró csókot a homlokomra. - Úgy szeretlek, ahogy vagy - mondta ki lassan, mire nem bírtam tovább és ajkaimat az övére illesztettem.
Vadul csókoltuk egymást, az én esetemben alig bírtam kontrollálni magam és selymes hajába mind a két kezemet belevezettem. Cselekedetemre halkan felmordult, majd ő is így tett, de az övénél jóval rövidebb tincseimet egy kicsit meg is húzta. Morogva adtam tudatára, hogy tetszett, amit csinált, miközben nyelveink szüntelenül táncoltak egymással. Nem bírtam betelni az érintésével, közelségével és a tudattal, hogy ez a gyönyörű nő az enyém volt. Csak is az enyém. Ajkáról áttértem a nyakára, mire fejét enyhén hátra vetette. Haját hátára sepertem és csókokkal fedtem be illatos bőrét, ami parfümjének aromájában úszott. Míg én így kényeztettem, addig ő a hajamat dúrt vagy hosszú körmeivel pólóval fedett hátamon szántott végig. Egy pillanatra megálltam minden mozdulatommal, mire ő is így tett, ezáltal láthattam halvány mosolyát, vágytól csillogó szemeit és duzzadt, piros ajkait, amik szinte hívtak, hogy újra megérintsem őket. Fenekét megmarkolva értem el, hogy még közelebb került hozzám, a mellkasunk szinte egyé vált. Melegítőbe bújtatott lábain lassan húztam végig nagy kezeimet, majd arcára tértem és újra csókolni kezdtem. Egy pillanatra sem ellenkezett, egyből viszonozta közeledésemet és alsó ajkát enyhén megharapva, újra bejutást engedett.
Az ajtón kopogást hallottunk, mire pihegve váltunk el egymástól és engedélyt adtunk a zavaró személynek. Pillanatokon belül megláttuk Miranda mosolygós arcát, aki helyzetünket meglátva még szórakozottabb lett.
- Bocsánat, Madárkáim, de valamelyikőtök jöjjön, mert nem bírok Zoe-val - mondta nagyot sóhajtva, mire halkan nevetni kezdtünk, mind a minket ért megszólítás és lányunk viselkedése miatt.
- Megyek - szállt le lábaimról feleségem, de ahogy menni akart, kezénél fogva visszahúztam magamhoz.
- Nem felejtettél el valamit? - súgtam a fülébe, mire nevetve megrázta a fejét és édes ajkai az enyémeken landoltak. - Így mindjárt jobb - döntöttem oldalra a fejemet, mire mosolyogva megsimogatta az arcomat és gyors léptekkel követte a gondterhelt nőt, aki mindig alkotott valamit, lányommal egyetemben.

***

Halkan ültünk az asztalnál, miközben vacsoráztunk és az evőeszközök használata közben felmerülő hangokon kívül nem lehetett mást hallani. Egyedül kisebbik lányom hiányzott körünkből, mivel már megvolt fürdetve, etetve és a szobájában mélyen aludt, a banda társaim pedig azért nem jöttek el hozzánk, mert nem értek rá.
- Képzeld Apa, én paníroztam a húst - mondta boldogan Zoe, miközben aranyos mosolyát felém intézte. - Igaz, Anya segített, de azért én csináltam - nevetett fel, amin mindannyian elmosolyogtuk magunkat és kicsit sem értelmes mondatán.
- Ügyes vagy, Kicsim, nagyon finomat csináltál - fogtam meg asztalon keresztül apró kezét és hintettem rá egy csókot, majd újra kezembe vettem a villát.
- Köszönöm - húzta ki magát büszkén, majd anyja felé fordult. - Anya? - vette elő a megszokottnál is angyalibb hangját, mire magamban hangosan felnevettem, mert ismertem és tudtam, hogy akart valamit.
- Tudom - kezdett beszélni feleségem, miután lenyelte a szájában lévő falatot. - Elég volt a vacsora, egészségedre - simogatta meg a mellette ülő leányzó arcát, ahol nekem kellett volna ülnöm, de amióta önálló volt, kibitorolta magának az édesanyja melletti helyet, mivel csak az ő közelében akart lenni. - Felmehetsz a szobádba.
- Köszönöm és finom volt minden - ugrott le székéről, majd elkezdett kilépkedni a konyhából.
- Egészségedre - mondtam egyszerre Miranda-val, aki mellettem foglalt helyet.
Ahogy elfogyasztottuk az ételt, a mosogatóba tettük a mocskos tálakat, majd az étkező asztalt eredeti állapotába varázsoltuk, amin már nem volt morzsa, piszkos szalvéta és további oda nem való dolog.
- Megyek megfürdetem Zoe-t - jelentette ki Ashley, de már csak a hangját hallottuk, mivel a teljesen kinyitott ajtó jelezte távozását.
A társaságomban maradt nő nagyot sóhajtva ült le az egyik közelében lévő székre, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. Cselekedetét én is követtem és leültem mellé, mire mosolyogva fordult felém, de az inkább volt nevezhető egy erőltetett gesztusnak.
- Valami baj van? - fúrtam tekintetemet az övébe, mivel soha nem volt ilyen, vagyis én nem ilyennek ismertem.
- Dehogy - válaszolt egyből és hevesen megrázta fejét, ami mozdulatot a kontyából kikandikáló tincsek hűen követtek. - Nincs baj, csak fáradt vagyok - fordította el a fejét és a padlót kezdte szuggerálni, amiből egyből rájöttem, hogy többről volt szó.
- Miranda! - szóltam rá erélyesebben, mire pillantását újra rám vezette. - Régóta ismerlek és tudom, hogy valami nincs rendben - lágyult el végére a hangom és kezeim közé vettem egyik kezét. - Mondd el, hidd el jobb lesz - biztattam mosolyogva, mire feladóan leeresztette vállait, majd felsóhajtott.
- Nem vagyok ide való - bökte ki gyorsan, mire szemeim kikerekedtek, mivel nem igazán étettem, hogy mire vonatkozott a mondata.
- Hova? - szökött feljebb a hangom, mire cinikusan felnevetett, amit előttem még soha nem csinált, ezért meglepett.
- Közétek - mondta halkan és lesütötte szemeit. - Olyan szép család vagytok, ti ketten Ashley-vel egymásnak vagytok teremtve, van két gyönyörű lányotok, én meg kikandikálok a képből - vette kezei közé arcát és előre dőlt. - Nincs rám szükségetek csak nyűg vagyok a hátatokon - emelkedett újra egyenes helyzetbe és szemeit a plafonra emelte, amik könnyben úsztak.
- Ezt most fejezd be! - illettem meg olyan hangnemmel, amivel nem kellett volna, de nem bírtam tovább hallgatni a szavait, badarságokat beszélt. - Olyanokat találsz ki és ostorozod velük magad, amik nem is igazak. Régóta velünk vagy, aminek nagyon örülünk, mert szeretünk. Egyáltalán nem vagy nyűg, ellenkezőleg, néha mi gondoljuk azt, hogy eleged van belőlünk. Imádunk, Miranda és ez így is marad! - álltam fel a helyemről és elé guggoltam. - Már a családunk része vagy! - mosolyodtam el, mire ő is hasonlóan tett és erősen magához ölelt. 
- Köszönöm, Zayn! - súgta a fülembe akadozó hangon, majd éreztem könnyeit a nyakamon. 
- Ha lehet, erről ne beszélj Ashley-nek, még gondolni se gondolj rá, mert nagyon elfogod keseríteni - hajoltam el tőle és mélyen a szemébe néztem. - Nagyon szeret és így csak neki fogsz ártani. Úgy tekint rád, mint a második anyjára - simogattam meg kezeim között lévő végtagjait. 
- Rendben - bólintott óvatosan, majd kezeit kikapta az enyéim közül és letörölte az arcát borító nedvességet.
- Menj és pihenj le - álltam fel és megsimogattam kissé piros arcát, majd ő is így tett. 
- De még el kell mosogatni - kezdett ellenkezni, de nem hagytam neki, mert látszott rajta, hogy tényleg nagyon fáradt volt. 
- Majd holnap megcsináljuk - mosolyogtam rá, mire csak sután bólintott egyet. - Jó éjszakát!
- Neked is! - fordult felém egy pillanatra, majd folytatta útját a szobája felé.
Ezúttal én sóhajtottam fel és a konyha pultnak dőlve, visszhangoztak a fejemben Miranda szavai. Még hogy nem ide való volt! Nélküle nem tudtunk volna semmit csinálni, rettentő sokat jelentett, hogy ő itt volt nekünk, főleg az én részemről. Rengeteget dolgoztam és amíg én azt csináltam, amit kellett, addig helyettem ő volt a kicsikkel. Feleségemnek mindenben támasza volt és ha így belegondoltam, akkor rájöttem, hogy nélküle semmi nem lett volt olyan, mint most. Fantasztikus nő volt, hatalmas szívvel, amit előttünk és velünk szembe mindig is kimutatott. Rettentően szerettünk és hatalmas hálával tartoztunk neki.
Lassú léptekkel mentem ki a konyhából, menet közben lekapcsoltam a villanyt és folytattam utamat az emelet felé. Mikor felértem lányom szobája felé mentem, ahova mikor benyitottam, egyből megláttam Ashley-t, ahogy az egyik fotelban ült, mese könyvel a kezében és halkan szuszogva aludt. Zoe és így tett, befele fordulva és a Liam-től kapott teknősét magához szorítva álmodott. A látványtól elmosolyodtam, majd feleségemhez mentem olyan halkan, amennyire csak bírtam, mivel Zoe a legkisebb nesztől is képes volt felkelni. 
- Kicsim - szólítottam meg és enyhén megráztam a vállát, mire szemeit lassan kinyitotta. - Gyere át a helyedre, ne itt aludj - vettem el tőle a könyvet és halkan letettem a lányom ágya mellett lévő éjjeli szekrényre.
Bólintott egyet, majd felállt addigi helyéről és már lépni akartam, de nem tudtam, mert nyakam köré fonta kezeit és mellkasomhoz bújt. Levegő vétele még pólón keresztül is csikizte a bőrömet, hajának finom illata egyből elvarázsolt, az meg még jobban, hogy annyira közel tudhattam magamhoz. Kezeimet dereka köré helyeztem és ahol felcsúszott a felsője, ujjaimmal simogattam bőrét. Egyre jobban eluralkodott rajtam azaz érzés, hogy még többet akartam, sokkal többet. A fejem ennyi kis gesztustól is kezdett ködössé válni és egy dolog volt, ami ezt tette velem; Ashley. Nem bírtam neki ellenállni és az igazat bevallva, nem is akartam, hiszen az enyém volt már hosszú évek óta. 
- Akarlak! - súgtam a fülébe, mire felsóhajtott és egy csókot nyomott a nyakamra. - Most azonnal! - tettem hozzá akadozva, mire elvált tőlem és hatalmas szemeivel rám nézett, amik még a sötétben is úgy csillogtak, akár egy csillag. 
- Én is téged! - mosolyodott el, majd egyik kezemet megfogva elkezdett kivezetni lányunk szobájából. 

Ahogy átléptük a küszöböt, becsukta az ajtót, majd nem bírtam tovább a távolságot, ezért derekát megfogva emeltem fel, mire lábait derekam köré fonta. Mindenét, amit tudtam pusziltam, miközben ő a hajamba dúrt és halkan felsóhajtott. Ahogy beértünk a hálószobába, lábával berúgta az ajtót, ami egy kattanással adta tudatunkra, hogy becsukódott, mire megfordulva a hátát annak döntöttem. Egyszerre ugrottunk egymás ajkának, úgy csókoltuk egymást, mint akik már hónapok óta nem látták a másikat, amitől a szívem erősen kalimpált a mellkasomban. Óvatosan leeresztettem lábait a padlóra, mire kezeit használatba véve, megszabadított a pólómtól. Én se haboztam tovább, a testét borító vékony textilt eltávolítottam róla, mire megláttam hibátlan alakját, amitől még jobban akartam. Egyből csókolni kezdtem a nyakát, majd kulcscsontját és áttértem melleire, amiktől kéjesen nyögött egyet. Derekánál magamhoz húzva vezettem magunkat az ágyhoz, amire ledöntöttem és felé tornyosultam. Egy pillanatra megálltam és láttam szemeit, amik szerelmesen néztek vissza rám, ezért tudtam, hogy nem ellenezte, amit csináltam. Egész felső testét bejártam számmal és ahol tudtam, puszit adtam rá, de neki nem volt elég, ezért fordított helyzetünkön. Hosszú ujjaival simogatni kezdte felsőtestemet, majd körmeivel szántott rajta végig, amitől kirázott a hideg és teljesen elvesztettem a fejem. Ha akartam se tudtam volna megálljt parancsolni magamnak. Ajkaival mindenemet behintette csókokkal, amit nem bírtam tovább és magam alá gyűrve vadul csókolni kezdtem. Ahogy a pólók, úgy a nadrágok is lekerültek rólunk, majd háta alá nyúlva kikapcsoltam a melltartóját és ahogy kezeim között volt a ruhadarab, az egyik sarokba dobtam. Nem bírtam betelni a látvánnyal, de azt tudtam, hogy fantasztikus éjszakát tudok magam mögött. Minden értelemben érezhettem azt a nőt, akit annyira szerettem, akiért az életemet is odaadtam volna, mert ő volt az, aki ezt tartotta bennem. Ha ő nem lett volna, akkor én sem, de volt és csak is az enyémnek mondhattam. Elfogadott úgy, ahogy voltam, támogatott, mellettem volt, amikor kellett és oly' hihetetlenül szeretett, mint még senki soha. Boldog volt, jobban nem is lehettem volna az, mert itt volt nekem Ő, a lányaink és minden család tagunk, akiket annyira szerettünk.
                          

50.rész Itt az idő

Hello Darlings! :) Ismét itt vagyok, de az előző résznél megleptetek azzal, hogy csak két kommentet kaptam. Nem szoktatok ilyen csendesek lenni, azért nagyon elcsodálkoztam. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet nem tetszett nektek a rész, ezért nem írtatok. Nem is beszélek többet, remélem ezzel a résszel jobban a kegyeitek közé fogadtok, nekem tetszik, de ez lényegtelen! 

Jó olvasást és vigyázzatok magatokra továbbra is! <3

                                                                                               Have a nice day: Fanny 

                             ** Ashley Roberts **

Az eső kint szakadt, mint Londonban annyiszor tette, ezért beszorultunk a házba és jobb elfoglaltság híján Disney meséket néztünk a kislányommal. Zayn stúdiózott a srácokkal, Miranda vásárolni volt, ezért ők nem tudtak velünk gyönyörködni Arany haj selymes hajában, Hamupipőke elragadó bájában és a Kis hableány mesés tenger alatti életében. Az utolsó hónapomban jártam, a szívem alatt egy kislány cseperedett, ezért elég nehézkesen tudtam ülni a kanapén a pocakom miatt. Zoe oldalamhoz bújva és teljesen elbűvölve nézte a mesét, ahogy én is tettem, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy nagyobbik lányom hangjára a még hasamban lévő lányka erősen az oldalamba nyomta valamelyik végtagját. Szívem szerint egy hatalmasat felakartam volna kiabálni, mert nem volt valami jó érzés, de inkább nem tettem, mert attól nem lett volna semmivel sem jobb. 

- Kicsim - szólítottam meg halkan Zoe-t, mire egyből felém intézte pillantásait. - Tedd ide a kezecskédet - mutattam a hasamra, mire törökülésbe ült és úgy tett, ahogy mondtam.
Szó nélkül érzékelte kezeivel, ahogy testvére rugdalta a has falamat, amit mosolyogva néztem. Amióta tudta, hogy testvére lesz, megállás nélkül kérdezte, hogy mikor foghatja vagy puszilgathatja meg, ami kérdéseire előszeretettel válaszoltunk apjával, mert örültünk, hogy ennyire várta a húgát. Mindig arról beszélt, hogy mennyire fogja szeretni, vigyázni fog rá és ő lesz a világ legjobb nővére. Mikor ezeket mondta, az arcomra hatalmas mosoly kerekedett és Zayn-hez bújva kezdtem el pityeregni. Tudtam, hogy így lesz, mert Zoe akármilyen kicsi is volt, nem beszélt hülyeségeket, a szavai többségét komolyan gondolta.
- Érzi, hogy itt vagyok? - nézett rám nagy szemeivel és teljesen kíváncsian.
- Igen, mert már az érintésedből felismer - hajoltam oda fejéhez és egy nagy puszit hagytam rajta.
Nem mondott semmit csak elmosolyogta magát és apró mancsait továbbra is testvére kuckóján hagyta, amiben már kilenc hónapja növekedett. Élvezet volt nézni, ahogy rajongását nem titkolta és csillogó szemekkel, nagy mosollyal simogatta a hasamat.
- Szeretlek, Anya - jelentette ki halkan és kezével átölelve derekamat hozzám bújt.
- Én is téged, Csillagom - mosolyodtam el és védelmezően fogtam közre apró testét. - Te vagy nekem a mindenem - suttogtam fülébe és simogatni kezdtem selymes haját.
- Ha megszületik a tesóm, akkor már nem fogsz annyira szeretni, mint most - jelentette ki, mire minden mozdulatomban megálltam és kértem, hogy nézzen rám.
- Gyere - noszogattam, hogy üljön az ölembe, amit nem szabadott volna, de akkor nem igazán érdekelt. - Te vagy az első lányom, Zoe. Azért, mert lesz egy húgod az nem azt jelenti, hogy a szeretetem fogyni fog. Ugyan úgy te leszel a kicsi hercegnőm, aki reggel egy hatalmas nagy puszival üdvözöl, akire mindig számíthatok és akit megvédhetek. Lehet, hogy a testvéreddel fogsz osztozni a szeretetemen, de arról szó sem lesz, hogy őt jobban fogom szeretni - simogattam puha arcát és egy kósza tincsét a füle mögé tűrtem. - Nem lesz különbség köztetek, esetleg annyi, hogy te nagy vagy, ő meg pici lesz. Ne beszélj butaságokat, mert azt tudod, hogy nem szeretem - csíptem meg az orrát somolyogva, mire halkan felkuncogott. - Szeretlek és ezen semmi nem változtat, rendben? - néztem rá ellent mondást nem tűrő tekintettel, mire óvatosan bólintott és mellkasomra hajtotta a fejét.
Még hátát simogattam és puszikkal halmoztam el arcát, addig elaludt. Nem igazán csinált ilyet, a délutáni alvást kifejezetten utálta, ezért meglepett, hogy néhány perc alatt már az álom világban volt. Óvatosan lefektettem a kanapéra és annak a támláján helyezkedő pléddel betakartam, hogy jobbat aludjon. Nehézkesen keltem fel addigi helyemről és a konyhába csoszogtam a mamuszba bujtatott lábaimmal. A borús idő végett a helyiségbe homály volt, ezért felkattintottam a kapcsolót, hogy mindent mrgvilágítva jobban lássak. Egész terhességem alatt rengeteg almát ettem, az volt a mindenem és aki jött hozzánk a gömb alakú gyümölcsöt soha nem felejtette el. A konyha asztalon helyezkedő kosárkából kivettem egyet, majd az egyik székre leülve, jó ízűen majszolni kezdtem. A hasamban lévő baba megállás nélkül mocorgott és az eddigieknél is jobban fájt az előttem lévő nagy domborulat, ami régebben még lapos volt. Szerettem kismama lenni, élveztem a várandóság minden percét, de a fájdalmat és a nehézkes mozgást rosszul viseltem, még ha nem is mondtam senkinek. A lábaim ugyan olyan vékonyak voltak, de nehezebben tudtam szedni őket a bennem növekvő lányom miatt, fáradékonyabb voltam és ha már a kelleténél gyorsabban mentem, úgy kapkodtam a levegőt, hogy majd' megfulladtam. A félig elfogyasztott gyümölccsel a kezembe lépkedtem oda a hatalmas ablakhoz, amin ha kinéztem a szomszéd udvarát láthattam. Az eső tovább áztatta a várost, de a mellettünk lévő házban lakó kisfiút ez nem zavarta. Zsömle színű kiskutyájával előszeretettel játszott, lábait gumicsizmába rejtette és a testét védő esőkabát megakadályozta azt, hogy elázzon. Vidáman szaladt, nyomában a kis állattal, amin nem tudtam nem mosolyogni. Akaratom ellenére Zoe jutott az eszembe, ő is pont ilyen volt, imádott az esőben játszani, amit Angliában nem volt nehéz megtennie. Amióta várandós voltam, azóta Zayn vagy Miranda ment ki vele az udvarra szaladgálni, amit bántam, mert én is kint szerettem volna velük lenni. Férjem szinte minden lépesemet figyelte és ha valamit nem engedett, azt nem is volt szabad megcsinálom. Télen nem mehettem ki hógolyózni, ősszel nem hempereghettem a lehullott levelek sokaságában és nyáron, a kánikulában még a medencébe se mehettem bele. Féltett és azt elfogadtam, mert jól esett, hogy törődött velem.
- Szia, Szépségem! - hallottam meg Miranda hangját, mire egyből megfordultam tengelyem körül és figyeltem a nőt, akinek a kezei tele voltak a boltban vásárolt dolgokkal.
- Szia! - lépkedtem oda hozzá, az alma csutkát kidobtam a kukába, majd kivettem a kezéből az egyik szatyrot.
- Tedd csak le! - emelte fel egy kicsit a hangját, mire megálltam cselekedeteimben.
- De... - kezdtem el ellenkezni, de csak próbáltam, mert félbe szakított, mint általában.
- Semmi de! - nézett mélyen a szemembe. - Majd én elrendezek mindent, azért vagyok - tette fel a pultra a kezében tartott dolgokat, miközben beszélt, ahogy én is eltávolítottam kezeim közül az abszolút nem nehéz szatyrot.
- Nem a csicskánk vagy, Miranda - sóhajtottam fel és megráztam a fejemet. - Mindent te csinálsz, már azt se tudom megmondani, hogy mikor főztem utoljára - emeltem fel a kezeimet maga tehetetlenül.
- Nem baj - rántotta meg a vállát nem törődöm stílusban, amiről tudta, hogy mennyire nem szerettem, ha csinálta.
- Miranda Stole! - szóltam rá, mire mosolyogva rám kapta a tekintetét.
- Ashley Malik! - utánzott, mire csak megforgattam a szememet és leültem a márvány pult előtt álldogáló székek egyikére.
- Vettél Zoe-nak gumi cukrot? - tereltem a témát, mert úgy gondoltam, hogy jobban tettem, ellene nem győzhettem volna.
- Igen - nevetett fel. - Maci formájú és gyümölcsös, amit a kis hölgy óhajtott - tette elém a nagy zacskó édességet és mellé a kedvenc mandulás csokimat. - Rád is gondoltam - kacsintott és a hűtőhöz ment, hogy beletehesse az oda való ételeket.
- Zayn-ek hoztál rántott csirkét a Nando's-ból? - érdeklődtem ez felől is, mert az emlegetett személy kérte, hogy hozassak neki.
- Igen. Niall is ott volt, vagy három zacskó kaját vett - kacarászott, miközben egyen súlyozott a kezében lévő dolgokkal, hogy el ne ejtse.
- Jellemző - nevettem el magam én is és magamhoz vettem a nekem szánt csokit. - Remélem magadnak is vettél valamit! - figyelmeztettem, mert mániája volt, hogy saját magát valahogy elfelejtette.
- Nem vettem semmit, mert mindenem meg van, ami kell - adta meg a megszokott választ, mire én is megszokottan felhorkantottam, amin csak nevetett.
- Te tényleg borzasztó vagy, Miranda! - hagytam rá a dolgot és miközben beleharaptam a csokoládéba, leimádkoztam magam a székről és inkább kiléptem a konyhából, magára hagytam a művész nőt.
Próbáltam óvatosan közlekedni és csendre bírni a csoszogó hangot kiadó lábbelimet, de felesleges volt, mert ahogy a kanapé mellé értem, Zoe már ébren volt és oldalra fordulva nézte a tévét. Ami helyen nem is olyan régen ültem, ismét elfoglaltam és lányom apró lábait ölembe véve kezdtem el nézni én is mesét, ami nem más volt, mint az Aladin. Régebben én is sokat néztem meséket, de amióta ez a tündéri kislány velünk volt, rendszerint rászoktam. Mikor unatkoztam betettem az egyik lemezt a DVD-be és egy nagy tál popcornal vagy más rágcsálni valóval az ölembe néztem a rajz filmet, akár egy kislány.
- Sokat aludtam? - illetett meg szavaival a fekvő angyalka és hosszú, sötét pillái mögül engem figyelt.
- Nem, csak egy kicsit szunyókáltál - simogattam meg pléden keresztül csinos lábát, mire halványan elmosolyogta magát és újra figyelmébe kerítette a számára egyik kedves Disney meséjét.
Nem beszéltünk többet, belemerültünk a mese filmbe és kizártuk magunk körül a világot. Kis idő elteltével az vettem észre, hogy lányom mellém kuporodott, fejét oldalamhoz tette és fél kézzel a hasamat fogta. Ezután nem tudtam mást nézni csak őt és mosolyogni. Ilyenkor jutott eszembe Carly, az anyja. Amióta velem volt Zoe csak csodálni tudtam és gyönyörködni benne. Annyira aranyos és védtelen kislány volt, hogy nem lett volna szívem bántani semmiféle képen. De az anyja aljas módon eldobta magától csak, hogy modellkedni tudjon. Ilyen emberekre mondtam azt, hogy undorító. Amikor ez a pici lányka a szemembe nézett, minden gondom, mérgem elszállt és ahogy hozzám bújt, megszeretett és anyának szólított, ez csak tetőzte a dolgot. Nem lehetett nem szeretni. Nagyot sóhajtva hajoltam fejéhez, amin egy apró csókot hagytam, mire rám nézett, felült és ő is ugyan így tett és édesen megpuszilt. Hirtelen felindulásból mellkasomra hajtottam fejét és erősen öleltem magamhoz. Minden gesztust, amit intézett felém, az egész lényemet boldogsággal töltötte el.
- Anya? - szólított meg halkan, mire eltoltam magamtól és figyelmesen vártam, hogy beszéljen tovább. - Kimehetek az esőbe játszani egy kicsit? - meresztett rám boci szemeket, amiknek soha nem tudtam ellenállni, ahogy apjának se, mert ő is sokat csinált így, ha valamit akart.
- Esőkabát, gumicsizma megvan? - ültettem az ölembe és mosolyogva beszéltem hozzá.
- Igen, fent van a szobámban mind a kettő - bólogatott hevesen és lelkesen beszélt közben.
- Ha Miranda ki megy veled, akkor igen, kimehetsz - simogattam meg az arcát, mire felnevetett.
- Megyek, megkérdezem tőle - szállt le óvatosan combjaimról, ami megmosolyogtatott. - Még valami - torpant meg és tengelye körül megfordulva újra rám nézett. - Miranda vett nekem gumi cukrot?
- Igen, betette a szokásos helyre - kuncogtam el magam kérdése miatt.
- Legalsó fiók, amire azt hiszi, hogy nem tudom minden édességemet oda teszi? - döntötte oldalra fejét, amit kiengedett haja hűen követett a mozgásban.
- Pontosan - válaszoltam szórakozottan és figyeltem, ahogy tapadójában, kinyúlt felsőjében és a lábán lévő macis mamuszban lépkedett a konyhába.
Néhány percig egyedül ültem a kanapén, de a mese már nem kötötte le az érdeklődésemet és mivel Zoe az udvarra tartott, ezért kikapcsoltam a tévét, majd én is abba a helységbe mentem, ahova nem olyan rég lányom is. Ahogy meglöktem az ajtót éles hangokat hallottam és egyből tudtam, hogy Miranda és Zoe már megint összekaptak valamin.
- Zoe Malik, tedd vissza vagy elfenekellek! - beszélt ellentmondást nem tűrő hangon a nő, de lányomat nem zavarta, tovább matatott a titkos fiókban és kereste a számára vett édességet.
Nem szóltam közbe csak lazán az ajtófélfának dőltem és hallgattam a vitájukat, ami majd nem minden nap megtörtént, akár többször is. Valahogy nem értettek szót egymással, még is szerették a másikat, nem is kicsit. Miranda úgy érezhette, hogy a családunkban van három gyermeke, mivel a kora miatt azok lehettünk volna. Sajnos neki nem született se fia, se lánya, ezért mindig figyeltünk arra, hogy éreztessük vele, sokat jelentett nekünk és szerettük.
- Néhány darabot, légy szíves, Miranda - rázta meg a lányka a kezében lévő nagy zacskó cukrot, de a nő továbbra sem tágított.
- Nem, Zoe! - emelte fel mutatóujját és közelebb ment hozzá, hogy elvegye tőle azt, amit nem szabadott kibontania. - Vacsora előtt nem eszel ilyen kütyüket, mert az ételt megint ott fogod hagyni a tányérban! - próbálta arra bírni, hogy nem eszik semmiféle macit, lehetett az édesség vagy igazi, nem érdekelte.
- Kérlek! - görbítette le száját a kislány, mire a mérges nő sóhajtott egyet és legyintett.
- Úgy se azt csinálod, amit mondok, akkor nem mind egy? - rázta meg a fejét bosszúsan, majd rám nézett. - Tiszta apja - forgatta meg szemeit, belőlem pedig kitört a nevetés, mert férjem is éppen ilyen makacs volt. 
- Anya, szabad ennem belőle? - lépkedett mellém lányom és félkezével átölelte a derekamat. 
- Igen, de csak pár darabot - simogattam meg buksiját, mire bólintott egyet és leült az asztalhoz, hogy kiválogassa a számára tetszetős macikat. 
- Téged miért bír megkérdezni? - háborodott fel ismét a barna hajú nő és szét tárta kezeit. 
- Mert az anyja vagyok? - kérdeztem vissza somolyogva, amire egy szép grimasz volt a válasz. - Komolyan, Miranda néha rosszabb vagy, mint Zoe - ráztam meg a fejem nevetve.
- Ezzel inkább nem szállok vitába, pedig tudnék - emelte fel védekezően a kezeit és visszament a gázhoz, hogy megkavarhassa a fővésben lévő ételt.
- Tessék - találtam magam mellett ismét Zoe-t és kezembe adta a zacskót, amiben a cukrok foglaltak helyet. 
- Köszönöm - simítottam végig kezén. - Mennyit vettél ki belőle? - vontam kérdőre összehúzott szemekkel.
- Ha jól számoltam, hat darabot - mosolygott rám angyalian. - Megyek megkeresem az esőkabátomat és a gumicsizmámat - indult el, de kezét megfogva maradásra bírtam. 
- Megkérdezted Miranda-t, hogy kimegy-e veled? - vontam fel szemöldökömet, mire sóhajtva megrázta a fejét, miszerint nem. - Akkor sipirc és engeszteld ki valahogy az öreglányt - kacsintottam rá, mire arcára mosoly kerekedett és úgy tett, ahogy mondtam. 
- Miranda? - lépett a gáztűzhely előtt álló nő mellé, aki bólintott egyet, hogy folytassa, haragudott a lányra, nem is kicsit. - Kijössz velem az udvarra játszani az esőbe? - nézett rá nagy szemekkel, mire a kérdezett minden cselekedetében megállt, csípőre tette kezeit és úgy intézte minden figyelmét a leányzónak. 
- Miért mennék ki veled játszani? - kérdezett vissza, mire Zoe nem tudott válaszolni csak lehajtotta a fejét. - Soha nem fogadsz nekem szót, olyan, mintha a falnak beszélnék.
- Bocsánat - kért elnézést lányom a dadájától, akinek arca egyből megenyhült és leguggolt elé. - Többet nem csinálok ilyet - folytatta lesütött szemekkel, ami engem is mosolygásra késztetett. 
- Megbeszéltük, de akkor tényleg így legyen - csípte meg pofiját mosolyogva Miranda, mire lányom megölelte. - Mindjárt készen vagyok a vacsorával, addig öltözz fel - utasította és a lánynak nem is kellett több, villám gyorsan szaladt el mellettem, utána pedig a lépcsőkön.
- Nem tudok rá haragudni - rázta meg a fejét maga tehetetlenül és a fa kanál újra a markában volt. 
- Meglehet, de az is benne van a pakliban, hogy te is imádsz az esőben lenni - léptem oda mellé és figyeltem, ahogy a finom illatú ételt kavargatta. 
- Igaz - adott a szavaimra, majd elzárta a gázt. - Kész is - csapta össze a kezeit és a konyharuhát felakasztotta a fogasra. - Jól vagy? - váltott hirtelen témát, amit nem tudtam mire vélni. 
- Persze - bólintottam egy aprót. - Csak annyi a baj, hogy egyre jobban fáj a hasam - húztam el a számat, miközben ő figyelmesen hallgatott. 
- Vigyázz magadra, Drágám, most már bármelyik pillanatban megszülethet a kicsi - adott a homlokomra egy nagy puszit. - Ma is sokat mozgolódott? - mosolyodott el és megsimogatta a hasamat. 
- Ajaj! Főleg mikor meghallotta a nővére hangját - nevettem el magam és hátra söpörtem a szemembe lógó tincseket. 
- Nagyon jó testvérek lesznek, már előre látom - simogatta meg az arcomat hosszú ujjaival. 
- Remélem - tettem kezeimet domborodó testrészemre és enyhén simogatni kezdtem. 
- Anya! - hallottam meg lányom kiáltását, amit már vártam, mert soha, semmit nem talált. 
- Megyek! - válaszoltam én is hangosan és hátat fordítva a nőnek, elkezdtem lépkedni a lépcső felé. 
A korlátot erősen markoltam és óvatosan szeltem a fokokat, nem úgy ment az emeletre jutás, mint három vagy négy hónappal ezelőtt. Ahogy az utolsó fokot is magam mögött tudtam, fújtatva folytattam utamat, egészen a virágokkal és pillangókkal díszített, fehér ajtó felé. Nem kellett kopognom, a faszerkezet nyitva volt és ahogy átléptem a küszöböt, egyből megütköztem. Minden fele ruhák díszelegtek, össze-vissza dobálva, hol nagy, hogy kis kupacokban és csak szememmel való keresgélés után találtam meg kislányomat, aki a földön ült a és mérgelődött. Alig két perce jött fel, mégis akkora kupit csinált ennyi idő alatt, mint én egy nap leforgása után. 
- Zoe Patricia Malik! - szólítottam teljes nevén, amit csak akkor használtam, ha dühös voltam rá. - Mi tör-tént itt? - szótagoltam fojtott hangon és nem tudtam mást nézni csak azt a rengeteg ruhát, amit mindenhol fel lehetett fedezni. 
- Kerestem a csizmát és a kabátot, de nem találom - nézett rám bűnbánóan, ami nem segített a helyzetén.
- Ha kinyitod azt a szekrényt... - böktem a szobában lévő legnagyobb bútorra, ahova egyből és félve odament. - és kinyitod... - folytattam, majd úgy tett, ahogy utasítottam. - majd lenézel az aljára... - beszéltem tovább. - látod, már meg is van - tártam szét a kezeimet, mikor megláttam nála a narancssárga és kék dolgokat. - Te tetted be múlt héten - sóhajtottam fel egy kicsit lenyugodva. - Ha bejöttél az udvarról, mindent szépen a helyén szeretnék látni - mutattam körbe a szobán, mert egy olyan része sem volt, ahol nem volt valamilyen ruhadarab.
- Rendben - bólintott félősen, majd elébem lépett. - Bocsánatot kérek, Anya - emelte fel rám hatalmas, barna szemeit, amik bűnbánatosan csillogtak. 
- Nincs baj, csak rakj majd rendet - beszéltem hozzá immáron teljesen megnyugodva. - Lemegyek a nappaliba, addig ügyesen öltözz fel, lent várunk - simítottam meg a fejét, mire enyhén bólintott egyet.
Nehezen, de ismét lementem a lépcsőn és teljesen elgyengülve ültem le a kanapéra, Miranda mellé, aki már játékra készen, esőkabátban és gumicsizmában tartózkodott az ülő alkalmatosságon. Valami sorozat ment a tévében, amit teljes átéléssel és csillogó szemekkel nézett. Vicces látvány volt, ahogy a negyvenes éveiben járó nő úgy nézte a spanyol telenovellát, mint Zoe Csipkerózsikát. 
- Tetszik a csizmád - utaltam mondatommal a rózsaszín, szívecskés lábbelire, majd hangosan elnevettem magam. - Illik hozzád. 
- Szerintem is - forgatta meg a szemét bosszúsan. - Bánom, hogy hagytam veled megvetetni - fojtatta, de a végére ő is elnevette magát és szuggerálni kezdte a kislányos gumicsizmát. - Ha jobban megnézem, nem is olyan rossz - rántotta meg a vállát és tekintetét ismét a kép kockákat mutató masinára vezette. 
- Persze, hogy nem, mivel én választottam - incselkedtem vele tovább, ami az egyik legjobb időtöltésem volt, mióta nem dolgoztam és a nap huszonnégy órájából tizenötöt nem énekeltem.
- A lányodnak is választhattad volna - jegyezte meg csípősen, de pillantásával nem jutalmazott meg. - Amióta terhes vagy, nagyon szeretsz kötekedni - jelentette ki a köztudott dolgot, mire csak halkan kuncogtam. - De tudod mi a legérdekesebb? - fordult teljes testtel felém és barna tekintetét az enyémbe fúrta, majd folytatta beszédét. - Az, hogy csak velem csinálod ezt - húzta fel orrát és viccesen grimaszolt egyet, de már nem tudtam neki többet mondani, mert az emeletről hangos trappolást hallottunk. 
Lányom az eső ellen szükséges öltözékben szökdécselt le a lépcsőn, arcán hatalmas mosoly ékeskedett, amit boldogan néztem végbe. Ha ő boldog volt, akkor én is. Narancssárga eső kabátkája apró testét, még kék, virágos csizmája szintén pici lábikóit védte. Úgy festett, akár egy aranyos kis manó. 
- Mehetünk? - állt fel helyéről Miranda és egyik kezét Zoe felé nyújtotta, amit a lányka egy hatalmas bólintás közepette megmarkolt. - Ha kijössz, akkor hozz magaddal plédet és leülhetsz a teraszon az egyik székre - szólt rám, amit meg is fogadtam és az egyik fotelhez mentem, amiről levéve a nagy és meleg textilt követtem őket a bejárati ajtón kívülre. 
Ahogy Miranda mondta, elfoglaltam a helyemet az egyik fonott ülő alkalmatosságon, miközben a puha ruhadarabba bebugyolálva figyeltem őket. Hangosan nevetve szaladgáltak, minden pocsolyába beleugrottak és a lányommal játszó, felnőtt nő is úgy festett, akár egy apró óvodás. Nem érdekelte őket a szakadó eső, a hatalmas, szürke fellegek, jól érezték magukat és számukra ez volt a lényeg. Egy idő után meguntam az ülést és felállva a veranda végébe mentem, ahol a tetőről buzgón csöpögött le az eső víz.

Kezeimet a csepegő folyadék alá tartottam és élveztem, ahogy ujjaimat benedvesítették a szüntelenül csordogáló cseppek. Mosolyogva folytattam cselekedetemet, miközben figyeltem arra, hogy a pléd ne csússzon le a testemről. Zsebemből előhalásztam egy használatlan zsebkendőt, amivel pillanatok alatt szárazzá varázsoltam kezeimet, de továbbra sem ültem le, állva figyeltem a még mindig jól szórakozó párost. Tavasz volt, nem volt hideg, de a hűvös levegő kezdte csípni az arcomat, ahogy lányomnak és annak dadájának is, mert kis idő elteltével csurom vizesen, sárosan és szaporán véve a levegőt magam mellett tudta őket.
- Jót játszottatok? - hajoltam lejjebb és úgy beszéltem Zoe-hoz, akinek arcocskája piros és maszatos volt. 
- Igen - válaszolt lelkesen, majd hozzám akart bújni, de a mögötte álló nő nem engedte neki. 
- Most ne, mert tiszta víz vagy - mondta el cselekedetének okát, mire a kislány megértően bólintott egyet. 
- Lefürödhetek? - nézett rám nagy szemeivel lányom, mire mosolyogva bólintottam egyet és kinyitva a nagy, fa ajtót előre engedtem.
Ügyesen levetette koszos lábbelijét, kabátját a segítségemmel felakasztotta a fogasra, majd elindult az emelet felé. Ami lábaimon voltak mamuszok, azokat rajtuk is hagytam, mert nem lépkedtem sárba, nem voltak piszkosak, de Miranda csizmája tocsogott a sárban, ezért az előszobába hagyta vizes esőkabátjával együtt. 
- Kicsim - szóltam lánykám után, aki már több lépcsőfokot tudott maga után, de fürgén megfordult és rám nézett. - Vidd be a pizsamádat a fürdőszobába, légy szíves - mondtam el neki a kért dolgot, mert szüksége volt rá, ha már kiszáll a kádból.
- Oké - mondta aranyosan, majd csak hűlt helyét láttam a lépcsőn, olyan gyorsan elment. 
- Te szeretnéd fürdetni? - hallottam meg Miranda hangját a hátam mögül, mire megfordultam és halványan mosolyogva bólintottam egyet. 
- Olyan régen voltam vele fürdéskor és most nincs itthon Zayn, szóval ki is használhatom a helyzetet - sóhajtottam fel, mert férjem még a fürdő közelébe se engedett, mikor lányunkat fürdette, mert félt, hogy a kilocsolt vízen megcsúszok. 
- Rendben, de csak óvatosan - figyelmeztetett, amin csak mosolyogni tudtam, mert örültem, hogy ő itt volt mellettem, ha kellett, ha nem. - A lenti fürdőben leszek, ha szükség van valamire csak kiabálj - mutatott az említett helység felé és annak irányába kezdett lépkedni. 
Több, mit öt perc eltelte után végre az emeleten voltam, ahova felérve, egyből megláttam Zoe-t, ahogy a fürdőszoba falán lévő, hatalmas tükörben igazgatta a haját. Már négy éves, kész nagy lány volt. Múlt hét pénteken, március 12-én volt a szülinapja, ami alkalmára rendeztünk neki egy bulit, amire elhívhatta az ovis barátait és mivel szép akart lenni, ezért két felé választottam a haját, oldalt feltűztem és állítása szerint úgy nézett ki, mint egy indián lány, ami nagyon tetszett neki. Azóta úgy próbálta megcsinálni a haját, de egyedül nem sikerült neki. 
Ahogy beléptem a fürdőbe, erős és rettentő kellemetlen fájdalmat éreztem a hasamba és az oldalamba, a lábaim kezdtek összerogyni, ezért a kádhoz siettem és leültem a szélére. Lányom rémülten figyelte cselekedeteimet, amint szaporán vettem a levegőt, közbe hangosan felnyögtem, mert nem bírtam elviselni azt a feszítő érzést. A lábam között valami nedves dolgot éreztem, ezért egyből oda néztem és tudatosult bennem, hogy elfojt a magzat vizem, eljött az idő, amire vártunk. 
- Miranda! - kiabáltam hangosan és kétségbe esetten. - Hívd azonnal Zayn, elfolyt a magzat víz! - tettem hozzá és kezeim közé rejtettem arcomat, miközben izzadtam, remegtem és próbáltam tűrni a még soha nem érzett fájdalmakat, amik átjárták az egész testem. 
Ezt vártuk annyira, hogy eljöjjön az idő, megszülessen a kicsi, de soha nem gondoltam volna, ha ez bekövetkezik, akkor ennyire fájni fog. A szememből hulltak a könnyek, majd hang nélkül találkoztak a fehér padlóval. Próbáltam valamit csinálni, hogy enyhüljön a fájdalom, de nem tudtam semmi jót kitalálni, ezért csak vártam és imádkoztam, hogy Zayn minél hamarabb jöjjön haza és vigyen a kórházba.

49.rész Boldogabb nem is lehetnék!

Üdvözöllek benneteket Drága olvasóim! :) Igaz, hogy nem pénteken jött a rész, mint ahogy megszokhattátok, de sajnos tegnap nem volt időm arra, hogy gép elé üljek. Ez az irományom elég hosszúra sikeredett, de nem véletlenül. Direkt írtam ennyit, mert már a vége fele járunk Ash és Zayn történetének, de az a gond, hogy nem akarom ezt! Nem akarom, hogy vége legyen, ezért az ihlet csőstül jön és nem akaródzik elfogyni. 
Száz szónak is egy a vége, remélem tetszeni fog ez a rész is, jó olvasást hozzá és ismét csak köszönni tudom, hogy ennyien támogattok! Hihetetlenek vagytok! <3
Vigyázzatok magatokra és további jó nyarat kívánok nektek! 


                           Imádlak titeket: Fanny 


U.i.: Nagy örömömre megszavaztátok, hogy legyen ráadás rész, ezért lesz 51. rész és majd csak utána jön az epilógus és az írói utószó! :)                        


Az idő ismét csak telni kezdett és már ott tartottunk, hogy California melegét élveztük és elértünk életem legfontosabb napjához, amikor összekötöm egy életre magam azzal, akit a legjobban szerettem. Zayn-el közösen megbeszéltük még a kezdetekkor, hogy itt legyen az esküvő, amit boldogan fogadtam, mert örültem, hogy újra azon a helyen lehettem, ahol évekig voltam. Már az évek során rengetegszer izgultam, ideges voltam, de annyira, mint a mai napon, még soha. A gyomrom szüntelen össze volt húzódva a hasamba, kapkodtam össze-vissza és azt sem tudtam, hogy hol állt a fejem. Régen, mikor New York-ban megnéztem a szüleim esküvői videóját, álmodozni kezdtem, hogy én is olyat szerettem volna vagy még szebbet és jobbat, elképzeltem, ahogy a hosszú, fehér ruhámba vonulok az oltár elé, ahol a szőke herceg vár. Kicsinek mindent úgy képzeltem el, akár egy mesét, de most hogy mindez kezdett megvalósulni, mindent másképp láttam. Nem szőke herceg fog várni, hanem egy fekete hajú, csillogó, barna szemű és félig arab férfi, aki a mindenséget jelentette számomra. Igaz, hogy hosszú ruhában vonulok be, de szebb nem lesz, hiszen mindenkinek más a szebb, mint nekem. Számomra az is elég lett volna, ha egy pap vár engem és Zayn-t, a szokásos beszéddel összead minket és Mrs. Malik-nak tudhatom magam. De nem így volt, mivel szeretteim elmondása szerint a kettőnk esküvője lesz a világon a legszebb, mert mi ezt érdemeltük. Nagyon hálás voltam nekik, amiért ennyire támogattak minket és ennyi mindenben segítettek.
A tengerparti házban lévő szobámba mászkáltam egy köntösbe bugyolálva, miközben már a körmömet rágtam, amit Dina nem olyan régen díszített ki csillogós körömlakkal. A lábaim már fájtak az örökös mászkálástól, de nem tudtam mit tenni, rettentően izgatott voltam. A gyönyörű, fehér menyasszonyi ruhám gondosan leterítve pihent az ágyamon, amin a beszűrődő fénytől a kövek csillogtak, a hozzá illő, szintén fehér színben pompázó cipők a parkettán foglaltak helyet, várva, hogy lábamra vegyem és használjam őket. Lábam kímélése érdekében megálltam a tükör előtt és magamat kezdtem vizslatni. A hajam makulátlanul volt megcsinálva, ami befonva és fejem búbján egy kicsit púposabban tündökölt, ezzel hosszú és dús hajamat könnyebbé varázsolva, szemeimet enyhén, mégis úgy festették ki, hogy látszódjon, igenis ki volt festve. Nem bírtam mosolyomat rejtegetni, a szemeim akár a csillagok úgy ragyogtak, orcáim ki voltak pirulva és ezt mind a boldogság tette. Jobban mondva egy férfi, aki teljes egészében magáénak tudhatta a szívemet és teljes lényemet. Még mindig magammal szemezve kezdtem el rágni alsó ajkamat, amiért vőlegényem biztos rám szólt volna, de akkor nem tehette, mert nem volt velem. Zac másik házában volt, minden férfival együtt, akik segítettek neki kicsinosítani magát, még ha erre nem is volt szükség, mert számomra ő mindenhogy sármos és sexi férfi volt. Számról az összes rúzs eltűnt, mivel legjobb elfoglaltságom továbbra is ajkam bántása volt, ezért a fürdőszobába mentem, ahol a leghalványabb kencéből ismét csillámossá varázsoltam eddig festék nélküli testrészemet. Lassú léptekkel mentem vissza a szobába és az ágy sarkára leülve, nézni kezdtem azt a ruhadarabot, amit hamarosan magamra öltök. Ujjaimmal óvatosan simítottam végig a selymes anyagon, majd a mellette pihenő hajcsatot vettem magamhoz, ami annak idején a nagymamámé volt. Még soha életemben nem láttam, nem is tudtam megismerkedni apám édesanyjával, mivel nem volt rá lehetőségem, ezért akár egy kincset úgy fogtam a gyöngyös haj díszt, ami egykoron a soha nem látott nő tulajdona volt. Tegnap adta ide a testvérem, mivel elmondása szerint, számomra már csak ennyi maradt a nagyiból és szerette volna, ha a mai napon ezzel ékesítem hajamat, amiért egy pillanatra sem elleneztem, könnyes szemekkel vettem el tőle. Visszatettem előbbi helyére a becses tárgyat, majd térdeimre támaszkodva sóhajtottam egy nagyot. A fejem zsongott a benne kavargó gondolatoktól és nem arról gondoltam, hogy Zayn vagy az én érzéseimben kételkedtem, arról szó sem volt csak féltem és izgultam. Elértem életem talán legfontosabb pillanatához, hozzá szándékoztam menni, ahhoz az emberhez, aki sok évvel ezelőtt belém szeretett és ez az érzelem nem látszott megszűnni, ahogy az én részemről sem. Ellenkezőleg! Napról-napra egyre jobban beleszerettem, nem tudtam vele betelni és mindig vele akartam lenni, ami elgondolásomat nem tudtam tolerálni, mert szeretettem. A testemet takaró, vékony selyem köntös rám tapadt, ahogy ültem kilátszottak térdeim, amiken apró köröket kezdtem el rajzolni a körmömmel. Végtagjaim remegtek, nehezen nyeltem, a gyomrom liftezett, ami már napok óta gyötört és tudtam is, hogy miért. Ez az érzés nem az izgalomtól volt, mivel más dolog játszott közre, egy fantasztikus dolog.
Az ajtón halk kopogást hallottam, ezért felkaptam a fejemet és egyből engedélyt adtam az engem kereső személynek, hogy átlépje a küszöböt. A faszerkezet lassan nyílt ki, majd megpillantottam Eleanor-t, aki pillanatokon belül a helyiségben tudta magát. A pocakja szépen növekedett, ami nem volt csoda, hiszen az ötödik hónapban járt és a benne lévő, kicsi William is rendben cseperedett. Talán egy hete tudtuk meg, hogy egy fiúcskát hordott a szíve alatt. Hosszú ruhát viselt, ami halvány rózsaszín színben tündökölt, azért a lenge anyagtól nem domborodott ki a hasa. Haja enyhén hullámosan és kiengedve omlott vállaira, ízlésesen volt kifestve a szeme, szinte tündökölt. Nem is tagadhatta volna le, hogy mennyire boldog volt, amin nem csodálkoztam, hiszen egy fantasztikus férje volt és együtt várták első gyermeküket. Nekik nem volt ilyen nagy felhajtás, mint nekünk, szűk családi körben fogadtak egymásnak örök hűséget két hónappal ezelőtt.
- Minden rendben? - szólalt meg halkan és kedvesen rám mosolygott.
- Persze - bólintottam egy aprót, majd mutattam neki, hogy üljön le mellém.
Kérésemet teljesítette és mellém szegődve megfogta a kezemet és biztató pillantásokat lövellt felém. Az évek során rengeteget változott, nem volt olyan bohókás és szelebúrdi, mint egykor. Mindent nyugodtan, meggondoltan csinált, amit valószínűleg azért tett, mert belátta, hogy felnőtt, férje volt és már lassan anyuka is. Szemei mindig csillogtak, örökös jókedv uralkodott felette és ezek voltak azok, amik nem változtak benne. Élte tovább az életét, de mint egy felnőtt, érett nő.
- Izgulsz? - kérdezte kíváncsian, mire bólintottam egyet, hogy igen, így volt. - Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Én is így voltam, de amikor megláttam Louis-t az oltár előtt, minden ilyen érzelmem elmúlt és csak a pillanatnak éltem - számolt be a vele megtörtént dolgokról, amit figyelmesen hallgattam. - Te is szereted Zayn-t, ő is téged. Ez a lényeg és nem azok, hogy milyen színű legyen a terítő vagy a szalvéta. Ez a ti napotok lesz, amit egy életen át emlegetni fogtok - beszélt boldogsággal és visszagondolással a hangjában, ami megmosolyogtatott. - Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer feleségül vesz Louis, de nézd meg... Megtette, örömmel várja a fiát, amivel még engem is meglepett. 26 éves férfi, mégis mindig bohóckodik, játszik, de itt vagyunk és szeretjük egymást. Zayn is szeret téged és lehet furcsa, hogy ezt mondom, de talán jobban, mint engem Lou - nevetett fel, miközben én csak nagy szemekkel néztem rá, mivel biztosra vettem, hogy ez nem volt így. - Te vagy a Malik fiúnak a mindene, szinte rajong érted és amikor kifejti, hogy mennyire szeret, még az én szívem is megmelegszik szavaitól - szorította meg a vállaimat enyhén és mélyen a szemembe nézett. - Egymásnak vagytok teremtve, nincs miért aggódnod - hajolt a homlokomhoz és egy apró puszit hagyott rajta.
- Köszönöm - néztem rá hálásan és óvatosan magamhoz öleltem, figyelve a pocakjára. - Mindent - tettem hozzá, mire kezei erősebben fogtak közre, ezért egy pillanatra lehunytam a szememet és élveztem, hogy az egyik legjobb barátnőm kezei között voltam.
- Amiben csak tudok segítek és mindig itt vagyok melletted - simított végig a kezemen, mikor elengedtük egymást és újra a másik szemébe néztünk. - Szólok anyukádnak, mert már lassan öltöznöd kell - állt fel a helyéről, mire mosolyogva bólintottam egyet és figyeltem, ahogy apró léptekkel elhagyta a szobát.
Percek teltek el, amíg újra egyedül ültem az ágyon, de nem sokáig, mert édesanyám egy apró kopogtatás után a szobában volt és mosolyogva figyelt.
- Kezdhetjük? - kérdezte élettel teli hangon, mire egy bólintás közepette felálltam a helyemről. - Gyönyörű ruha - vette kezei közé teljes ámulattal az említett ruhadarabot, míg én levettem magamról a köntöst.
- Igen, az - mosolyogtam rá és végig néztem teljes alakján.
Ő is mese szép volt, fehér, szűkített szoknyát, vaj színű, apró gyöngyökkel terített blúzt és egy szintén fehér, rövid ujjas bolerót viselt, amik kiemelték csinos alakját. Lábait a felsőjével megegyező színű magassarkúba rejtette, fülébe egy fél hosszú fülbevaló fityegett, haja szépen feltűzve emelte ki arca vonásait. Büszke voltam rá, hogy ő volt nekem, egy ilyen csodálatos nő, aki sok hibát követett el, de belátta és úgy szeretett, ahogy kellett. Teljes egészében az anyukám volt, akire bármikor számíthattam.
- Óvatosan - szólt rám, mikor magasba emelt kezeimen lehúzta, majd a fejemen átemelte a fehér ruha csodát és lassan testemre eresztette.
Nem volt pántja, ezért hátam mögé lépve gondosan hátamra fűzte a mai napon fontosnak számító ruhát, aminek madzagjának a húzásánál erősen rázkódtam.
- Jó lesz így? - hajolt előre anyám érdeklődve a válaszom felől.
- Igen - mosolyogtam rá. - Furcsa, hogy nehezebben kapok levegőt, mint általában - nevettem fel, ahogy ő is tette, majd elém lépett és a szoknya részét kezdte el igazgatni.
- A fátylat, majd csak az utolsó percekben adom rád, hogy addig ne zavarjon - simogatta meg az arcomat, mire gesztusát viszonozva bólintottam, ezután az ágyhoz lépkedett, ahonnan elvette a csatot, ami egyedül pihent a takarón. - Ezt mikor vetted? - mutatta fel a kezében tartott tárgyat és kíváncsi szemeket meresztett felém.
- Helena nagyié volt - mosolyodtam el halványan és egyben szomorkásan, mire lesütötte szemeit, amit furcsálltam, ezért mellé léptem. - Mi a baj? - tettem kezemet a vállára, mire könnyes szemeit mutatta felém, amitől még jobban elcsodálkoztam. - Anya...
- Semmi gond, Kincsem - törölte le kibuggyanó könnyeit. - Most nagyon büszke lenne rád és arra, hogy ilyen unokája volt, mint te - simogatta meg arcomat ujjaival. - Ez is az én hibám - rázta meg fejét, mire elé léptem, megfogtam kezeit és figyeltem, mert folytatta tovább. - Miattam van az, hogy nem tudott megismerni se ő, se a nagyapád, pedig ha csak egy képen is láttak, már akkor örömmel és csodálattal beszéltek rólad. Mindent elrontottam - szipogott fel, mire szorosan magamhoz öleltem és még azzal sem foglalkoztam, hogy a ruhát összegyűrhettem ezzel a cselekedetemmel.
- Semmi baj. Nem vagy hibás - simogattam a hátát nyugtatásképpen, mire szorítása megerősödött derekam körül. - Ne sírj, mert akkor én is fogok - mondtam halkan, mire eltávolodott tőlem, ami hirtelen érintett.
- Azt már nem! - emelte fel mutatóujját, mire elkuncogtam magam. - Ez a te napod, nem csinálhatsz ilyet! Na gyere, tegyem a hajadba ezt a szép csatot - fordított meg tengelyem körül és közvetlen a fonás mellé tűzte, amit akkor tudtam meg, mikor kezemmel kitapogattam a helyét.
Eltávolodott tőlem pár lépést és csillogó szemekkel nézett végig rajtam, ami megmosolyogtatott.
- Mese szép vagy, Életem! - beszélt halkan és lassan. - Én vagyok a világ legbüszkébb anyukája. Egy ilyen gyönyörű, elragadó és páratlan lányom van, aki ma férjhez megy - rázta meg fejét ismét, de hitetlenkedve. - Milyen gyorsan telik az idő - nyúlt a homlokához, de továbbra is mosolygott, majd ismét előttem termett és kezeimet az övéi közé vette. - Szeretlek, Angyalom! - hintett egy apró csókot az arcomra, ami rettentő jól esett.
- Én is téged, Anya! - simogattam meg hüvelyk ujjaimmal kézfejeit, ahova egyből odakapta tekintetét és boldogan figyelte tettemet.
- Örülök, hogy visszakaptalak! - emelte újra rám szemeit, de ajkai nem görbültek felfele, teljesen komolyan mondta.
- Én is! - válaszoltam halkan és ezúttal én hintettem egy puszit puha arcára.

Az idő rettentő gyorsasággal telt, ezért már csak azon kaptam magam, hogy azon a parton voltunk, ahol az esküvőt tartottuk. Egy hatalmas és fehér limuzin jött értünk, amit Niall rendelt számunkra, mivel a nőknek kijárt a kényelem, szavai alapján. Aranyos gesztus volt tőle, mindig figyelmes volt velünk. A hatalmas kocsiban anyám, Emma, Danielle, Eleanor, Dina, Patricia, a három Malik lány, Miranda, drága kislányom és én foglaltam helyet, ezáltal a nagynak bizonyuló jármű teljesen megtelt nő nemű egyedekkel. Az úton nem beszéltünk egymással csak Zoe kedves hangját hallgattuk, miközben arról beszélt, hogy mennyire boldog volt, amiért koszorús lány volt. Mosolyogva figyeltem derülő pofiját, ahogy Tricia ölében ült és lelkesen diskurált. A rajtam lévő ruha sok helyet foglalt el, ezért néhol szűkösen ültek, de nem bánták, lelkesen nyugtázták, hogy gyönyörű volt az engem fedő darab és a méretét észre sem vették. A menő jármű lassan megállt alattunk, ezért mindenki szépen sorban kezdett kiszállni belőle, én voltam az utolsó, de elég nehezen ment a mozgás, ezért a sofőr gyorsan hozzám szaladt és kezét felém nyújtva segített, hogy a kocsin kívül tudjam magam.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, amit egyből viszonzott is.
- Nagyon szívesen, Asszonyom. A csokra és a fátyla - adta kezembe az említett dolgokat, amiért egyből köszönetet mondtam neki újra.
Perceken belül a hatalmas közlekedési eszköznek nyoma veszett és csak álltunk egymást nézve. A távolból egyből megláttam a szépen kidíszített part szakaszt, a székek már a helyükön voltak, a hosszú, fehér szőnyeg egészen a pap helyéig húzódott, a virágok és díszek rendezetten foglaltak helyet. Minden rendben volt és a vendégek is ott tartózkodtak, egymással beszélgettek.
- Oda megyünk a többiekhez meg szólunk apukádnak - lépett mellém Doniya, miközben egy nagy puszit nyomott az arcomra. - Csodaszép vagy! - nézett a szemembe, miközben mondta, mire mosolyogva öleltem magamhoz és megköszöntem bókját.
A mai napon nem ő volt az első, aki mondta, de úgy véltem, hogy nem is az utolsó. Akik ezidáig velem voltak egytől-egyig ezzel a mondattal jutalmaztak mag, ami jól esett minden egyes alkalommal. Anyám pillanatok alatt fejemre függesztette a fehér és egyben átlátszó fátylat, amit még nem hajtott arcom elé, majd Emma-ba belekarolva követte a többi nőt. Egyedül lányom maradt mellettem, mivel az volt a feladata, hogy az oltárhoz vigye nekünk a jegygyűrűket. Aranyos, fehér ruhát viselt, ami hasonló volt az enyémhez, mivel pontosan olyan öltözetet akart, mint az enyém volt, de olyat nem találtunk. Ezzel is megelégedett és szépen begöndörített, feltűzött hajával, a csuklójára kötött, apró fehér rózsa dísszel, elragadó kisugárzásával úgy nézett ki, akár egy kis menyasszony.
- Anya? - nézett fel rám, miközben a kezemet szorongatta az ő apró mancsaival.
- Tessék - hajoltam le hozzá várva további beszédére.
- Én is leszek egyszer olyan szép, mint te? - nézett rám az apjáéra hasonló, barna szemeivel és kérdésétől a szívem minden zuga egy huzamra felmelegedett.
- Még szebb, Életem - simogattam meg selymes arcát mosolyogva, majd még lejjebb hajoltam és apró csókot hintettem az előbb ujjaimmal simogató részre.
Nem mondott semmit csak a szemembe nézett, aranyosan elmosolyogta magát és tovább fogta a kezemet. A távolból apám alakját pillantottam meg, ahogy sietős léptekkel közeledett felénk. Arcán egy hatalmas nagy mosoly ékeskedett, elegánsan festett, igazi sármos férfi lett belőle néhány óra alatt. Kezében tartotta a gyűrűket, amik egy apró párnán foglaltak helyet, amit majd kislányom fog odaadni a papnak.
- Szépségeim! - üdvözölt minket boldogan, mikor már előttünk állt, majd Zoe-t és engem is megjutalmazott egy nagy pusziban.
- Csinos vagyok, Nagypapa? - kérdezte meg a kicsiny lányka édes hangon apámtól, aki leguggolt elé a kérdés hallatán.
- Nagyon, nagyon csinos vagy, Angyalkám! - hintett egy puszit a homlokára, majd mellkasára vonta, miközben hajába is osztott apró csókokat. - Itt vannak a gyűrűk, amit akkor kell odavinned az oltárhoz, mikor Dina jelez neked. Mindig őt figyeld és amikor meglátod a jelet, szépen lassan vonulj végig a sorok között és add oda a pap bácsinak ezt a párnát - világosította fel a dolgokról unokáját, aki figyelmesen hallgatta végig nagyapja magyarázását.
- Rendben - bólintott egy nagyot lányom, ezért apám egy újabb pusziban részesítette, amiért mindent megértett.
- Csodálatosan festesz, Egyetlenem! - fordult felém atyám és csillogó szemekkel mért végig tetőtől talpig.
- Köszönöm, Apa! - mosolyogtam rá és egyik kezemmel belé karoltam. - Ne hagyd, hogy elessek vagy más idétlenséget csináljak - néztem rá nevetve, miután arcom elé illesztettem és megigazítottam a fátylat.
- Nem lesz semmi gond. Minden a legnagyobb rendben lesz - szorította meg enyhén a kezemet. - Büszke vagyok rád, Angyalom! Örülök, hogy te vagy a lányom! - beszélt maga elé, nem nézett rám.
- Szeretlek, Apa! - beszéltem hozzá halkan, mire mondatomra rám nézett, de úgy ahogy talán még soha, könnyes szemekkel.

**Zayn Malik**

Az egész napom arról szólt, hogy ültem, tördeltem a kezeimet és gondolkodtam. Soha életemben nem hittem volna, hogy egy olyan nőt fogok megkapni, mint Ashley. A mai napig nem tudtam felfogni és megérteni, hogy miképpen lehetett ő az enyém. A gyomrom egész nap görcsölt, a torkomon egy árva hang sem jött ki. Egyedül apám volt az, aki szóra bírt és néhány szót, még ha harapófogóval is, de kihúzta belőlem. Rengeteget készültünk erre a napra, de akkor még semmi izgalmam nem volt, ellenben most. Ott álltam az oltárnál, vártam, hogy meglássam életem szerelmét, de nem történt meg. A vendégek leültek a helyükre, csendben beszélgettek egymással, miközben én csak álltam és mereven néztem az előttem húzódó, fehér szőnyeget, aminek a végében Ashley-nek kellett volna állnia az apja kezébe karolva. Lassan vezettem tekintetemet oldalra és édesanyámra néztem, aki biztató pillantásokat küldött felém, amitől halványan elmosolyodtam. Ő volt azaz egyik személy, aki a legjobban várta ezt a pillanatot. Várta, hogy a fia teljesen felnőjön, büszke lehessen rá és reméltem, hogy az is volt. Számomra mindig is sokat jelentett a szeretteim véleménye, amiket sokszor kiabálva mondtak el, ami rosszul érintett, de ahogy nőttem egyre jobban rádöbbentem arra a tényre; hogy igazuk volt. De nem csak abban, hanem mindenben. Szemei csillogva vizslattak engem, míg én is így tettem, de én mellé rágtam a számat. Ash-nek mindig szóvá tettem, hogy ne csinálja ezt a cselekedetet, de én se voltam különb, ugyanúgy végrehajtottam ezt a műveletet. Tekintetemet ismét előre vezettem, mikor meghallottam azt a zenét, amire kislányomnak kellett bevonulnia. Aranyos ruhájával, kicsi termetével és ahogy kezében szorongatta az apró párnát, egyből mosolyognom kellett. Arcán kedves mosoly ült, akiket megismert kezével feltűnés mentesen integetett, majd amikor elébem ért, odaadta a papnak a kezében tartott tárgyat. Gyors puszit hintettem arcára, mikor barna szemeivel felnézett rám, amitől mosolya még nagyobb lett. Apró léptekkel ment Katie mellé, aki egyből az ölébe ültette, majd rám nézett és kedvesen elmosolyogta magát, amit egyből viszonoztam. A nő tejesen olyan volt, mint a lánya és minden hibája ellenére tiszteltem. Nem mindenki lett volna arra képes, hogy ennyi általa elkövetett hiba után, ismét gyermeke elé álljon és bocsánatot kérjen tőle. A szél lágyan fújt, a tenger a hátunk mögött halkan hömpölygött, mindenki, aki számított itt volt, egyedül az a nő hiányzott, akit már annyira látni és kezeim között tudni akartam. Ahogy ezen gondolkodtam a jellegzetes esküvői zene felcsendült és annak a bizonyos szőnyegnek a végén megláttam Őt. Mosolyogva fogta édesapja kezét, tekintetét mindenkin végig vezette, majd szemei rajtam állapodtak meg. Számat egyből eltátottam, ahogy lassan és megfontoltan halad felém, szemei ragyogtak, minden vonása azt mutatta, hogy boldog volt és ő maga... Gyönyörű, lehengerlő volt és még több száz jelzővel illethettem volna a szépsége miatt, de inkább nem fáradtam ezzel, mert nem találtam volna rá a megfelelő jelzőt. Áldottam az eget, amiért őt az enyémnek tudhattam és néhány percen belül ténylegesen is a birtokomban lehetett. Mindenki hátrafordulva nézte az apát és lányát, ahogy mosolyogva közeledtek az oltárhoz. 
- Vigyázz rá nagyon, Zayn! - súgta a fülembe Alex, mikor mellém ért és lánya kezét az enyémbe adta. 
- Még annál is jobban! - veregettem meg lazán a vállát, mire hálás pillantásival illetett meg. 
A vendégek ismét helyet foglaltak és csendben figyeltek, majd ahogy a pap ezt észre vette, beszélni kezdett. 
- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy Ashley-t és Zayn-t egy örök életre összeadhassam... - kezdte meg beszédét az ötvenes éveiben járó férfi, akit mindannyian megtiszteltünk figyelmünkkel. 
A világot teljesen kizártam magam körül csak a mellettem ülő, csodálatos nőt tudtam nézni, aki néha-néha rám pillantott és kedvesen elmosolyodott. Zavarát nem tudta eltitkolni, mivel arca pirosabb lett az átlagosnál és ujjaival szüntelenül babrált, amin csak somolyogni tudtam. Teljesen olyan ábrázata volt, mint amikor elsőnek közelebb kerültünk egymáshoz. Kislányos zavara egyből felszínre tört, amin nevettem volna, de akkor nem tehettem meg. Egészen addig voltak ezek a gondolatok a fejemben, amíg az előttük álló férfi hangját meg nem hallottam, amint engem szólított.
- Zayn - nézett rám zöld szemeivel a minket összeadó ember, mire tekintetemet rávezettem és nem Ashley szépségétől ábrándoztam. - Fogadod, hogy egészségben, betegségben Ashley mellett maradsz és amíg a hálál el nem választ benneteket? - tette fel kérdését, amin egy percet sem gondolkodtam, mert nem volt min, biztos voltam az érzéseimben. 
- Fogadom - mondtam ki ezt az egy szót és a mellettem lévő nőre néztem, akinek szemei úgy ragyogtak, mint még soha. 
- Ashley - nézett az említett személyre, aki figyelmesen nézett a férfira. - Fogadod, hogy egészségben, betegségben Zayn mellett maradsz és amíg a halál el nem választ benneteket? - ismételte meg kérdését. 
- Fogadom - válaszolt boldogságban úszó hangjával és barna szemei pillantásával illetett meg, miközben a pap bólintott egy nagyot. 
- Ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket! - nézett mind a kettőnkre kedvesen. - Zayn, megcsókolhatod a menyasszonyt - adta meg az engedélyt, mire nem is időztem tovább, derekánál fogva magamhoz húztam és minden érzelmemmel együtt nyomtam ajkaimat az övéire.
- Szeretlek, Egyetlenem! - váltam el tőle pihegve és homlokomat az övének döntöttem, miközben körülöttünk éljeneztek, tapsoltak és különböző dolgokat kiáltottak, de nem tudtunk velük foglalkozni csak egymással. 
- Én is téged! - nézett fel rám, miközben ujjaival arcomat cirógatta, amitől kirázott a hideg. - Mondanom kell valamit - váltott hangnemet, ami eléggé meglepett, azért én fogtam meg arcait mind a két kezemmel. 
- Baj van? - kezdtem aggódni, mire halkan elnevette magát és arcát a mellkasomba rejtette. - Ashley ne csináld ezt, mondd el miről van szó! - beszéltem hozzá halkan és kedvesen, ezért felemelte a fejét és újra rám nézett.
- Nincs gond, Zayn - sóhajtott fel és kezeimet arcáról a hasára vezette és az övéit is ott hagyta az enyémeken pihentetve. - Terhes vagyok - sütötte le szemét, mire bennem megállt az ütő és levegőt is elfelejtettem venni.

- Istenem! - ennyit bírtam kinyögni csak néztem magam elé és próbáltam felfogni azt az egy rövidke mondatot. - Apa leszek - suttogtam boldogan és csak azt vettem észre, hogy könnyeim végig csorogtak az arcomon. - Ismét apa leszek! - beszéltem hangosabban, amitől az eddig földet néző feleségem felemelte a fejét és nagy szemekkel nézett rám.
Eltávolodtam tőle és arcomat megtörölve sóhajtottam egy nagyot. Az engem néző nő meghökkent szemekkel vizslatott, mire elnevettem magam és újra kezeim közé zártam. Attól a pillanattól fogva másképp viselkedtem vele, pedig nem is olyan régen tudhatta meg, hogy a gyermekünket várta. Kezeim félve ölelték, nem akartam neki bántódást okozni. 
- Köszönöm - néztem rá a boldogságtól fejemet elvesztve, miközben mélyen szemeibe néztem. 
- Micsodát? - ráncolta össze szemöldökeit, mire arcait kezeim közé vettem és nyomta egy nagy puszit a homlokára. 
- Azt, hogy mindig és mindig boldogabbá teszel - döntöttem fejemet az övének és orrunkat összedörgöltem. 
Halványan elmosolyodott, mellkasomhoz bújt és nyakam körüli kezeivel hajamba túrt és tarkómat cirógatta. Nem foglalkoztunk senkivel, de én nem is tudtam volna csak azzal, hogy ismét apa leszek, végre Ashley a feleségem lett és hogy a kezeim között tarthattam. Mikor elköltözött Londonból soha nem gondoltam volna, hogy ismét az enyém lesz, azt meg pláne nem, hogy gyermekem is lesz tőle, aki a szerelmünk gyümölcse lesz. Boldog voltam, de annyira, mint még soha.